Portfóliók

 

- El kell mondanom valamit – Mara lélegzetét egy pillanatra zöldre festi az abszint. A többiek az asztalnál nem értik a nyelvünket, egyébként is más köti le figyelmüket.
- Én ezért az útért egy sokkal hosszabb és merészebb belső utat vállaltam magamra. Én Svájcban nem táncos voltam, hanem prostitutált – egy levegővel mondja ki a szavakat, határozottan és olyan öntudattal, amelyre csak az az ember képes, aki tudja mit akar, és körmeszakadtáig küzd érte. A neoromán stílusú templom órája egy pillanatra megáll, és az idő és lassan körénk fonódik.
- Az alatt a két hónap alatt több mint száz pasival feküdtem le, mindenfélével. Persze, én választhattam meg, kivel megyek szobára, de tudod, hogy van ez. Szóval, kurva voltam egy luxusbárban. Kimondtam.
Elképzelem Marát, ezt a törékeny, nagyszemű kislányt, amint finom koktélokat kortyolgat egy csapat nagymellű, szőke cicababa társaságában, és jólöltözött férfiak stírölik őket kevélyen. Vagy nem. Ki tudja, milyen egy luxusbordély.
- Valahogy éreztem, már amikor először meséltél az utazásról. Aztán amikor hazajöttél, volt valami a levegőben, ami közénk állt, de nem mertem rákérdezni… Hülyén nézett volna ki.
- Nem mondhattam el. Ilyet az ember nem mond el, csak úgy. Hogyan is mondtam volna? És ha néha belegondolok, ez az egész olyan valószínűtlen és bizarr, mintha nem is velem történt volna… Nézd, ez egy olyan dolog, amit az emberek mélyen elítélnek. Valahol én is. Te mit gondolsz most, hogy tudod?
- Nem számít. Számomra semmin nem változtat.
- A szüleim belehalnának, ha megtudnák.
- Soha nem mondom el senkinek.
Az agyam egyszerre válik üressé és gondolatokkal fojtogatóan telítetté. Pillanatok törtrésze alatt világossá válik előttem, hogy a titkot valóban senki nem tudhatja meg. Az emberek jelentős része nem tudná helyén kezelni az igazságot. A legtöbben szigorú, fekete-fehér kategóriákba zárják elveiket, s egy-egy felszínes külsőségeken alapuló prekoncepció döntően befolyásolja mindennapi kapcsolataikat. Ők nem értenék meg, hogy egy pillanatnyi szerep, mely gyökeresen eltér a mi ambivalens értékeken alapuló, széteső társadalmunk kőbe vésett tételeitől, nem változtat mindazon a szépségen és csodán, ami az ember maga. Nem értenék meg, hogy az a nő, aki kelyhét pénzért adja bérbe néhány percre, teste-lelke teljességével képes hűséggel és önzetlen tisztasággal szeretni egy életen át. Nem értenék meg, mert nem ismerik Marát. Nem ismerik, nem értenék meg, és nem is tartozik rájuk.
- Miért csináltad?
- Mert szabad akartam lenni. Mindig is szabad akartam lenni. Ha megkérdezem magamtól, mi motivált eddigi életemben, a válasz egyszerű: mindig is arra vágytam, hogy a magam ura lehessek, független és szabad. Szabad, mint a madár. És nem csak a pénzre gondolok, bár tudnod kell, rengeteg pénzt kerestem kint. Annyit, amennyit itthon egy év alatt se tudnék. Engem az is érdekelt, kik ezek az emberek. Mit éreznek, mit gondolnak? Miért csinálják? Egy spirituális kalandra vágytam, hogy felmérhessem a határaimat. A testem és a lelkem határait, és ahol a kettő összeér. Repülni vágytam. Repültem, és sokkal többet tudok már magamról, mint egy évvel ezelőtt ilyenkor, amikor Petert először láttam. Úgy éreztem, újra kell látnom őt, el kell repülnöm a hazájába… Nagyon sok mindent el kell még mondanom neked. De ha más tudna róla, nem úgy nézne rám, mint azelőtt.
- Tudod, amikor tegnap tahó volt veled az a senkiházi, majdnem odamentem hozzá. Oda akartam menni, beverni a pofáját, és búcsúzóul az orrára kötni, hogy ő bizony a kisujjad alatti koszig sem érne fel soha, mert te egész egyszerűen olyan ember vagy, aki mindenre képes azokért, akiket szeret és minden ferdülés nélkül látja önmagát, mint egy igazi szellemi harcos. És meg akartam neki mondani azt is, hogy ez mellesleg akkor is így lenne, ha tízfilléresekért arab farkakat szopnál a körúton. És utána rosszul éreztem magamat, amiért nem szóltam semmit.

Hat órával később Mara mellettem fekszik a franciaágyon, és arra gondolok, mi mindenen mehetett keresztül ott kint, idegenben – egyedül, ahol nem volt vele más, csak a kéj és a fájdalom. Nézem, amint sűrű szempillái alól hömpölyögve szakad fel az álom, és arra gondolok, vajon valóban igazat mondtam-e, mikor kijelentettem, hogy nem számít. Lehet ő még ugyanaz a bohém, zöldszemű kislány azok után, hogy áruba bocsátotta lelke templomát?

Úgy hiszem, van néhány olyan ember mindenki életében, akinek lelke mélységéből láttál már annyit a hús-vér valóságba vetülni, hogy nem azért szereted őket, amik – hanem akik. Olyan ez, mint amikor egy alma héját lehántva a húsba harapsz, és úgy érzed, a lényegig hatoltál. A legtöbb ember úgy hiszi, mi más is lehetne a gyümölcs lényege, mint a hús, mely gyönyörködtet és táplál? A magig viszont mélyebbre kell hágni. A mag mindennek az alapja, a kezdet és a vég, ő bont majd jövővirágot azután, hogy a hús réges-rég elporladt. A magot persze csak kevesek veszik szemügyre, holott nélküle nincs öröklét.

A gyümölcshéj a felszín, a külsőségek, a kinézet, a test. A hús a pillanatnyi élet: a gondolatok, a cselekedetek, a belső világ és annak kivetülése. A mag minden létező időtlen, tértől független lényege, maga a halhatatlan Lélek – amiben nem csak a múlt és a jelen, de a jövő is egybeforr. Tükrében nem csupán az jelenik meg, aki voltál és vagy, de ott reszket az is, ami önmagad legtisztább esszenciájában valaha is lehetsz. Ha igazán pontosak akarunk lenni, a múlt-jelen-jövő, a voltál-vagy-leszel hármasságok eltűnnek, mert a Lélek egy és örök.

Gótok, buzik, transzvesztiták és kurvák – ha lehunyom a szemem, tömött sorokban szalad elém mosolygós arcuk, és igen, szeretem ezeket a szabad, bohém lelkeket. Olyanok, amilyenek; olyanok, mint bárki más: mégha devianciájuk a társadalom periferiáján feltűnőbb is, mint a nagykönyv íratlan szabályai szerint élő társaik tarkabarka különbözősége.

Elítélni őket, akik senkit sem bántottak? A külső borító alapján lepontozni Akasha krónikáját? Határozott mozdulattal harapok bele az asztalon felejtett, abszintzöld almába: nem számít. Valóban nem számít. Számomra tényleg semmin nem változtat a tény, hogy Mara egy ideig egy távoli országban konzumált, hogy a saját szárnyain járhassa be lelke rejtett zugait, majd Svédországba repülhessen. Annál is inkább, mert eleget láttam már a világból ahhoz, hogy tudjam: csak a madarak repülnek első osztályon.