Portfóliók

Kilenc éves koromban, ha megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, magától értetődő természetességgel vágtam rá, hogy híres író. A helyzet adott volt; minden nap kitűnő versekkel és pompás karcolatokkal örvendeztettem meg az asztalfiókot, s még osztályfőnököm is csendes elfogódottsággal vallotta be szüleimnek, hogy „a gyermek rendkívül olvasott (különösen környezetismeret órán, a pad alatt)”.

Mit szépítsük, igazi grafomán kölyök voltam, sokszor éjnek idején tört rám az ihlet, s elemlámpával, a takaró alatt vetettem papírra az életkorom naivitásából fakadóan újszerűnek vélt gondolataimat, melyeket aztán mély átéléssel osztottam meg a nagyérdeművel. Máig fülemben cseng matektanárnőm szava: „Ha majd egyszer nagy színésznő leszel, eszedbe jut talán, hogy vigyél egy szál virágot szegény, öreg Sárika néni sírjára…” Örömmel fogadtam az ilyesfajta jövendöléseket, hiszen lényegesen szebb jövőt ábrázoltak, mint Sári néni azon kirohanásai, hogy „elúszott már az ötös magatartás”. El hát, sokszor még a négyes is. Így aztán csak mosolyogtam e naiv szavak hallatán, hiszen mélyen legbelül már jól tudtam, hogy én bizony az irodalommal jegyeztem el magamat örökre, s a színészettel való mindennemű flört múló szeszély lehet csupán. Nos, nagy színésznő végül valóban nem lettem, ám híres író sem. Egyelőre.

Ha gondosan, empirikus módszerekkel kutatva megvizsgáljuk, vajon hol torpanhatott meg az ígéretes projekt, a válasz valahol a kamaszkor kényszerű realizmusa és a kijózanító önkritika ösvényén félúton keresendő. Ahogy ez általában lenni szokott, a búzatörvény szerint, az évek számával saját kicsinységem tudata is – paradox módon – nőttön nőtt, míg végül odáig fajult a dolog, hogy csaknem teljesen letettem a lantot. Nehéz az.

De vajon miért fél az ember hülyeségeket írni? Nos, a probléma gyökere kétfelé ágazik, a kérdés markáns őszinteséggel a következőképpen foglalható össze: vajon azért tartom pocsékmód középszerűnek írásféléimet, mert az évek során – bölcsészkar meg miegyéb, ugye – akaratlanul is cizellálódott irodalmi ízlésem vagy pedig csupán… nemes egyszerűséggel baromira kiégtem? Nem is tudom, melyik megoldás a kecsegtetőbb számomra momentán.

A híres író státusz iránti lompos vágy mindezek fényében tehát hosszú éveken át tisztes távolságot tartott elmémtől, ám egy december végi estén váratlanul égi jelt kaptam, s újra fellobbant a láng.


Az „égi jel” igen direkt módon, a létező legkonkrétabb formámban; egy vaskos, szénfekete, illendően körülcakkozott muzulmán pénisz képében érkezett. Nem akarok vulgáris lenni, de a teremtés ősi szimbólumában materializálódó néma üzenettől lényegretörőbb útmutatást aligha kaphattam volna.

Több tanúm is van az eseményre; Emke, Sylwana és Vilmos. Vilmos persze nem valós jogi személy, hanem egy üveg zamatos körtesnapsz, mely mindvégig jelen volt a szeánsz időtartalma alatt. Az oroszrulett, kérem szépen, nem játék.

Persze arab falloszok a lehető legritkábban potyognak váratlanul az égből, így talán érdemes néhány mondatban felvázolnom a helyzet harci állását.

Mr. Abdullah Muhammad-et kora ifjúságom hajnalán, 16 éves koromban ismertem meg, in medias res írásos formában. Levelezni szeretett volna ez a kellemes külsejű, ötven esztendős sacramentói férfiú, ezért első, igencsak bizalmas hangvételű levelének már első néhány sorában kifejtette, hogy „klasszikus ifjú hölgynek” talál, aki reményei szerint hajlik a szépre és a jóra, így kölcsönös szimpátia esetén akár házasságra is sor kerülhet (a vízumköltséget és a repjegy árát persze ő állja), ám egy kis hókamókára mindenképpen kapható. Ezt követően szerényen elmesélte, hogy nem állnak tőle távol a csoportos orgiák és a beöntőlabda önkéntes, gyakori használata sem. Bizalomgerjesztő sorain felbátorodva barátnőmmel szoros érdekszövetséget kötve azonnal elhatároztuk, hogy egy ilyen szép és tartalmas levél nem maradhat galád mód megválaszolatlanul. Néhány hét leforgása alatt tehát – a Magyar Posta tevékenysége mindig is hagyott némi kivetnivalót maga után – élénk levelezés alakult ki Mr. Muhammad és jómagam között a külön e célra létrehozott postafiók jótékony inkognitójában.

Dominika Nikita – mert hát hirtelen felindulásból ezt a nevet választottam új életem előhírnökeként – dúsgazdag, befolyásos családból származó, magas, karcsú, platinaszőke, kiegyensúlyozott egzisztenciával rendelkező belgyógyásznő. Erényeit erősíti a tény, hogy mindössze 22 éves, no de kérem, nincs ebben semmi meglepő, csodagyerekekről már korábban is hallottunk. Mivel a figyelem felkeltéséhez és a láng életben tartásához elengedhetetlenül szükséges a rivális állandóan fenyegető képe, hosszas mérlegelés után megteremtettük Dr. F. Fej Szarvasbogár alakját, aki egészen véletlenül jólszituált nőgyógyász és egyben fitnessbajnok, kockás hasán bármelyik nő boldogan alélna el istenmezejei palotájának bőrkanapéján. A Nikita család is számos ingatlannal rendelkezik a sötét Balkánon; különösen Dominika édesapja, a mindig nyugodt, bölcs Röfögő Vaddisznó, rajongásig szeretett édesanyja, Kinyaltpumpa, valamint ambíciózus bátyja, a roppantmód elegáns és előzékeny, finom modorú Genyagörény. A férfi egyébként a közelmúltban apa lett; a kis Pöcs még alig egy hónapos, ám a családi vérvonal markáns jellegzetességei máris elemi erővel ütköznek ki a kis huncuton. „Amint látod, drága szerelmem, családunk szereti az ősi magyar neveket” – lelkendezett az ifjú doktornő. Muhammad tiszta, önzetlen szerelmét és magyar nyelv iránti őszinte szeretetét egyébként kellően illusztrálja a tény, hogy már a harmadik levél után tudni szerette volna, miként cseng „ezen a gyönyörű magyar nyelven” az ájlavjú. Természetesen nem tagadtuk meg tőle az információt, s ő örömében a következő boríték teljes felületét teleírta az arcpirító szólánccal, melynek említését most a jóízlés érdekében mellőzném. Elég annyi hozzá, hogy a postás füle tövéig vörös arccal hozta ki a borítékot, s onnantól fogva összesúgtak hátunk mögött a hivatalban.

Persze mi volt ez a szolid kis érzelmi kitörés Muhammad későbbi kívánságaihoz képest. Kapcsolatunk már a legforróbb hőfokon tombolt, amikor az úriember udvariasan megkérdezte, kaphatna-e egy kis mintát Dominika Nikita szeméremszőrzetéből, azon egyszerű oknál fogva, hogy „szeretné tudni, mibe megy bele”. Szűzleányi szemérem ide vagy oda, egy komoly szándékkal rendelkező, udvarias gentleman ilyesfajta őszinte érdeklődése természetes, s mint olyan, vissza nem utasítható… a probléma nem is elvi síkon fogalmazódott meg. A valódi gondot az a tény okozta, hogy barátnőmmel mindketten sötét hajúak voltunk már akkor is – ezzel szemben Dominika Nikita szőke. Mit volt mit tenni, a szükség bizony nagy úr, ráfanyalodtunk Garnéla barátnőm Liza nevű rottweilerének szemöldökére, melyet aztán göndörítőhabbal segítettünk a megfelelő állag felvételére. Az eredmény lenyűgöző volt. Olyannyira, hogy postafordultával méltó válasz érkezett a küldeményre. Szemet szemért, fogat fogért, szeméremszőrzetet… bingó! Ezúttal félreérthetetlenül valódi anyag érkezett, nem holmi hamisítvány. Az eredetiség vizsgálatot duplán megkoronázta az az apró részlet, hogy a dús, szénfeketén göndörödő, celluxszal illatos levélpapírhoz rögzített emberi származék pont fénymásolás közben feszítette szét a vékonyka ragasztószalagot, így a holmi tincsenként hullott alá a fénymásológép résein keresztül. Nem tudjuk, mi történt a masinával, a tulajdonos remélhetőleg soha nem tudta meg, „mi ment bele.”

Boldog távkapcsolat volt ez tehát, ám egy idő után – mint ahogy az ilyen esetekben lenni szokott – felébredt mindkettőnkben a személyes találkozás természetes vágya. Emlékeztettük Muhammadet repülőjeggyel és vízummal kapcsolatos ígéretére, s ő valóban nem bújt ki a felelősség alól. Egy langyos áprilisi reggelen suli előtt az első utunk, mint mindig, a postára vezetett, s kellemes meglepetésként egy izgatóan vastag boríték fogadott bennünket, sacramentói pecséttel rajta. (Mivel egyéb arab nyelvterületeken is volt ismeretségünk – lám, milyen céda is a nő már kora ifjúsága hajnalán – néha már szabályszerűen vártuk, hogy az ügyeletes postáskisasszony a raktárból egyszer egy kétpúpú tevét vezet elő.) A Muhammad-küldemények azonban különleges prioritást élveztek a Dominika Nikita-projekt keretein belül, így mindig óriási élvezettel vetettük rá magunkat szegény lúzer kisiskolás-jellegű fogalmazásaira. A boríték ezúttal kellemesen vastag volt, kartonpapírszerű felületet sejtetett. „A repülőjegy” – állapította meg Garnéla. Megérkezett!

Rohanás az iskolába, előtte szerény reggeli a városban… a borítékot mindig csak nyugodt körülmények között bontottuk ki, a reggeli ceremóniák sorában tehát bőven maradt idő álmodozásra. Mit tegyünk a repülőjeggyel? Vajon névre szólóan állítatta ki vagy el tudjuk adni? Esetleg utazzunk ki saját néven, s nyaraljunk Sacramentóban boldogan? És a vízumra szánt összeget vajon készpénzben küldte vagy csekk formájában? Dollárt vagy forintot tett a borítékba vajon? Életünkben először, felébredt bennünk a lelkiismeret Allah hűséges szolgájára gondolva. Szegény ember. Mi van, ha őszinte, mély érzéseket táplál egy olyan személy iránt, aki pusztán a mi beteges fantáziánk szüleménye? Hogyan tudunk majd elszámolni lelkiismeretünkkel, ha kiderül, hogy ennek a sokat csalódott, őszinte férfinek büszke szívét apró szilánkokra törtük puszta szórakozásból? Súlyos kérdések ezek.

Már az egri McDonald’s előtt álltunk, amikor bontogatni kezdtem a pakkot. Türelmetlen az ember fiatalon, nem volt kedvem a reggelire várni. A következő kép: Garnéla egyszer csak hátra pillant, és azt veszi észre, hogy szemeim kidagadnak, arcom egyre vörösödik. Előre hajoltam hát és intettem, azonnal jöjjön és üljön le mellém. Garnéla engedelmesen lecsüccsent, majd reszkető kezekkel átpasszoltam neki a cuccot.

Földigiliszta. Nagy, fekete, vastag földigiliszta; eső után szokott az ilyen nyaranta tucatszámra az út porában henteregni. A fejénél ott a narancsszínű csík, ha ráugrasz, hangtalanul válik ketté. Óvodás koromban megpróbáltam néha fatörzsnek támasztani, hátha felmászik rá. De nem, ez nem mászott sehova, pedig egy kéz támasztotta két oldalról ezt is. Óvatosan tovább lapoztam, a többi kép szintén földigilisztát ábrázolt. Erről az élőlényről írtam azt ötödikben, hogy utódját „giligyereknek” hívják és szeret a föld alatt „dögleni”; óriási botrány lett belőle. Mindegy, ez nem döglik sehol, sőt, kimondottan aktív, pedig szemmel láthatóan jól megázott a randa esőben és tajtékzik a dühtől.

Kellett egy kis idő, amíg „megvilágosodott Küsmödi agya”. Ne tessék röhögni, korábban még egyikünk sem látott farkat. Így elsőnek, a méret, a forma és a színvilág meglehetősen sokkoló volt. Az ellenőrző könyv jótékony takarásában nézegettük méretes árnyékát, majd lassan megbarátkoztunk a gondolattal, hogy a szentferenci kötél egészét, egy felvonásban is megtekintsük. Hát, nem volt kispálya.


Ily’ módon ismertük meg tehát Muhammad falloszát, az első falloszt, amit valaha is alkalmunk nyílt tüzetesen, közvetlen közelről megvizsgálni. A vágy, hogy élőben is láthassuk a hímtagot, valahogy nem taglózott le bennünket, ám elhatároztuk, hogy a nem mindennapi Polaroid-sorozatot a továbbiakban transzcendens célok szolgálatába állítjuk. Négy farokkép és tizennégy hétköznapi fotó, valamennyi jelöletlen Polariod-formátumban. Ha kártyaként használod őket, különböző szabályok állíthatóak fel. Az aktuális játékszabály egyéni megállapodás, hangulat… no és persze az elfogasztott alkoholmennyiség függvénye.

A már ismertetett december végi éjjelen több Vilmos is elfogyott, a hangulatra tehát nem volt panasz. Ahogy az már lenni szokott, hamarosan előjöttek az ilyenkor szokásos gyermeteg játékok. „Lyuk - lyuk, zene – zene; igénytelen, ha nem ittál eleget” – énekli igen bölcsen korunk egyik szókimondó együttese, s hát ne legyünk prűdek, lássuk be, hogy ez a megállapítás azért tükröz egy nagy adag életbölcsességet.

„Oroszrulettezzünk kicsit” – ajánlottam fel ezen az éjszakán is, hirtelen ötlettől és Vilmos barátunktól vezérelve. Elmagyaráztam az álmélkodó lányoknak, hogy olyan eldöntendő kérdést kell feltenni, mely őszintén foglalkoztat bennünket, majd kör közepén ülve, erős rákoncentrálást követően választani kell egy kártyát a padlón lefelé fordított, gondosan összekevert Polaroid-sorozatból. Amennyiben a kérdésre a válasz igen, formás fekete fallosz bukkan elő a kártyatengerből. Amennyiben komolyabb megerősítést s némi bizonyságot várunk, a ceremóniát érdemes háromszor egymás után megismételni – az így kapott válasz bombabiztos, mondhatni tökpontos.

No igen, szinte már látom, amint az intellektuell olvasó most összevonja szemöldökét és primitív, ostoba, esetleg ízléstelen játéknak minősíti az oroszrulettnek ezt a háziasított változatát, ám be kell vallanom, hogy ez a kis móka hihetetlen hatású, elemi erejű szórakozási formává képes kinőni magát adott szeszmennyiség szervezetünkbe történő integrálását követően. Ilyenkor a csajok többnyire hisztérikusan visítva röhögnek és ordítanak, pláne ha az eredmény háromszor egymás után materializálódik – ami, mondanom sem kell, természetétől fogva igen ritka jelenség.

Sylwana összeszedi magát, némi fejtörés után kérdéseket tesz fel aktuális kiszemeltjével kapcsolatban, s a kártya szerint a férfiú sem közömbös iránta. Emkét elsőnek az érdekli, utazhat-e Helsingborgba a közeljövőben, a kártya nemleges választ ad. Egy darabig még ilyen visszafogott mederben zajlik a jóslás, ám az eltelt idővel egyenes arányosságban szabadulnak el az ösztönök. Néhány óra elteltével már visongva tudakoljuk a kártyától, híres prostituáltak voltunk-e valamely előző életünkben és hasonló nüansznyi finomságok az élet nagy dolgaival kapcsolatban. Sylwana megkérdezi, híres modell lesz-e valaha, de a kártya nemet mond. Ez dühítő, Sylwana háromszor is megjátssza a kört, de nem, mindahányszor negatív válasz jön. Emke esete kettős, egy esély a híres színésznőségre, kettő ellene, győzött a nemleges oldal. Úgy tűnik, híres színésznő én sem leszek, ám ezt eddig is tudtuk, nem kell ehhez kártya.

Utolsó kérdés, azért az ökörködésnek is van határa: „Híres író leszek-e?” És lássunk csodát, Muhammad farka teljes szépségében, üde bájának teljében virít a kezemben. No, még egyszer. Újabb földigilisztaszerű illusztráció bukkan elő. És egy utolsó dobás: a méretes pénisz nem tágít. Biztos, ami biztos, még egy kört megjátszok: csodák csodájára újabb hármas csokor fallosz-kép hullik ki kezeim közül.

Úgy tűnik, ezek szerint nincs menekvés: híres író leszek, na. Pontosan, ahogy kilenc éves koromban mondtam, ha megkérdezték.