Portfóliók

 
Egy autóalkatrészeket összerakó gyárban dolgoztam ebben az időben, segédmunkásként. Vakdugóztam, gumicsöveket aprítottam, fémszalagokat tekertem felforrósított gumirudacskákra – az a típusú munka ez, amit nem lehet jól vagy rosszul csinálni. Egyszerűen csak csinálni lehet. Nincs hibalehetőség, de kiemelkedni sem tudsz soha a szürke, nyolc általánost végzett masszából.

Két óránként kötelező, nyolcperces pihenőt kaptunk; a nap szellemi munkája volt eldönteni, ezt az időt pisilésre vagy evésre fordítja-e az ember. Mindkettőre a gyár robosszus méreteinél fogva nincs lehetőség. Ilyenkor levettem a gumikesztyűt és a heggesztőszemüveget, és bezárkóztam a mosdóba az előre csomagolt szendvicsemmel. Ez volt az egyetlen tíz négyzetméter az épületben, ahol a távolban hallatszott csupán a munkagépek ütemes, idegölő kattogása, a hajnali négyes keléstől vörösszemű műszakvezetők artikulálatlan üvöltése. Felhúztam a lábaimat az ülőkére, és arra gondoltam, micsoda mennyei boldogság lehet értelmes munkát végezni, amelyben helye van a személyiségednek, s csak rajtad áll, jól vagy rosszul csinálod-e. Ez az álom néha még ma is kísért, de momentán azzal is megelégednék, ha csak jól megfizetnének, és mindig vehetnék üdítőt is a pizza mellé – nem csak hónap közepén.


Nem, nem derrogál a kétkezi munka.

Akadtak közöttünk – a zömében egyébként diplomás diákok és nyugdíjasok némiképp kizsákmányolt csoportja körében – olyanok is, akik két-három órát utaztak naponta, hogy nagyjából egy napi étkezés áráért nyolc órát robotoljanak. Az egyik srác zeneművészetit végzett zongorista volt, és kislánya betegsége miatt kényszerült a Lear kötelékébe: ez volt az egyetlen munkahely, ahol akár heti négy napot is dolgozhatott, és kedve szerint válogathatta meg, melyik műszakban. Évi ezzel szemben gyanúsan gazdag ötvenes étteremlánc-tulajdonos babája volt, de apja nem tűrte, hogy „kitartott nő” legyen, ezért az atyai örökséget és a családi békét ettől a munkahelytől tette függővé. Mulatságos volt, amikor a karcsú, szoláriumszőke lány háromcentis műkörmei beletörtek a dugaszoló aljzat külső kimenetelébe. A felhólyagosodott ujjat persze én sem szerettem, napokig nem lehetett rendesen írni vele.

Nem derrogált a kétkezi munka, valahogy természetesnek vettem, hogy az évek óta ott dolgozó, fáradt tekintetű asszonyok és férfiak jobban értenek az ondoláláshoz, mint én, egyszerű bölcsészhallgató. Ráadásul a családban szinte mindenki orvos vagy tanár, nincsenek proletár gyökereim. A műszakvezetőkre kell hallgatni, bármi is történjék, az ő szavuk a döntő. Bonyolultabb munkát úgysem bíz ránk a főnökség: no, nem mintha kímélni akarnának bennünket, egyszerűen csak az állandó dolgozók béréből lehet hiba vagy késedelem esetén prémiumot vonni, míg a diákok fix napibért kapnak.

De ez persze nem derrogált soha.


Ferenc magas, szikár, bajuszos férfi volt, az ötvenes éveiben járhatott talán. Értelmes szemei voltak, egy örökké zúgó monstrum mögött, állva dolgozott. Egymagában. Sajnáltuk.

Mi a csarnok közepén foglaltunk helyet, kis csoportokra bontva vakdugóztunk. Egy előre megadott minta alapján kellett műanyag csavarokkal telítenünk egy fémlapot. Ideális munka volt, gumikesztyűben három-négy óra alatt sem hólyagosodott fel az ujjunk, de ami a legfontosabb: ülhettünk és kedvünkre beszélgethettük.

Mivel azonban a fehérgallérosok a logisztikán néha-néha „mellérendeltek” a nyersanyagnak, esetenként órákon át nem kaptunk megfelelő méretű vakdugót munkánkhoz. Ilyenkor szétosztottak bennünket szerte a csarnokban, legyen addig legalább egy kis segítsége a soron a népnek. Így kerültem Ferenc mellé.

Eleinte kicsit zavarban volt, nem fordult még vele elő, hogy beosztottat rendeltek alá. Kétségbeesetten próbált munkát találni számomra, vezetői utasításra. Végül megállapodtunk, hogy színenként sorba rendezem a műanyag bevonatú rudakat, adogatom neki a megfelelő méretűt, majd összesöpröm a törmeléket a hatalmas gép másik oldalánál.

Zúgott a masina, jó két órán át nem is szóltunk egymáshoz. Aztán jött a nyolcperces kényszerpihenő, s mivel nem kellett vécére mennem, a Ferenc melletti székre telepedtem.

- Mondd csak, hogy bírod, hogy mindig ekkora zaj van körülötted?

- Megszoktam. Sőt – egy pillanatra elgondolkozott – sőt, szeretem. Ha szabadságon vagyok, hiányzik. Olyan ez, mint a kakasszó. Nem zavar, de ha nincs, észreveszem a hiányát.

Elcsodálkoztam. Hogy lehet ezt az ocsmány, hangos bestiát szeretni? Az ember még a saját gondolatait sem hallja, mással beszélgetni meg eleve képtelenség. De kihez is szólna Ferenc? Húszméteres körzetben egy lélek sem dolgozik körülötte. Arról sem tud kinek panaszkodni, mennyire fájhat a lába az egész napos álldogálástól. S míg mi idővel testhezállóbb munkakörben is elhelyezkedhetünk, Ferenc valószínűleg innen megy majd nyugdíjba. Sajnáltam.

Sajnáltam, egészen addig, amíg egy pénteki napon a rúdvágó-heggesztő szörnyeteg bemondta az unalmast. A szorgalom és a gyorsaság szigetén egyetlen kéz sem maradhat nyolc percnél hosszabb ideig üresen, ezért Ferencet felsőbb utasításra a mi asztalunkhoz ültették.

A barnahangú férfi feszengett, tétova mozdulatokkal, szemlesütve gyűjtögetni kezdte a vakdugókat. Húsz percig dolgozott szótlanul, majd zavartan felállt, úgy folytatta a munkát:

- Nem szeretek én ülve dolgozni, kényelmetlen, hogy nem nyújthatom ki a lábaimat. Remélem, nem zavar senkit, ha én itt állni fogok.

- Ugyan, csináld csak, ahogy jól esik – szólt a meghökkent válasz.

Négy és fél óra telt el, mire Ferenc újra beszédet intézett hozzánk, újdonsült kollégáihoz:

- Szóljatok, ha valamit rosszul csinálok, vagy ha esetleg zavaró, hogy itt állok az asztal fölött. Tudjátok, jobban szeretek magamban dolgozni, az az igazság – nagyot néztünk.

Összeszedtem az asztalon szétszórt vakdugókat és a gondolataimat, és egyszeriben mérhetetlen nyugalom töltött el. Arra gondoltam, milyen szép is az élet, mind másmilyenek vagyunk. Mások az álmaink, az igényeink és a preferenciáink. És előbb-utóbb, aki keres, talál: megtalálja a helyét a világban. Ülve vagy állva, zajban vagy csendben, párban vagy egymagában.