Portfóliók
Polgármester
A konyhából mosogatás zöreje hallatszott át a gyerekszobába, a vállig érő vörös hajú kislány a már igen régen használt, de még mindig nagy becsben tartott gyermekjátékait pakolgatta a szedett-vetett bútorlapokból összeácsolt polcon. Bal oldalt már mindhárom babája elrendezve ült, mellettük a dobókockák, most pedig a memóriajátékok utolsó darabjai következtek. A tankönyvek az íróasztalon sorba rakva, iskolatáskája duzzadt a másnap használt könyvektől a rozsdás vasszéken. Amint végzett, kilépett a folyosóra és büszkén visszanézett az általa összepakolt szobájára, majd elindult a sötét folyosón át az anyjához.
Nóra – háttal állva - éppen törölgetett, ölberakosgatott kezekkel megállt mögötte a kislánya, jól láthatóan mindketten összeszokottan érezték egymást. Hamarjában kerített szó törte meg a békességet:
- Anya, holnap is itt fogunk aludni?
Nóra megállt egy pillanatra, arcára szürke mosoly lézengett, kezeit beleeresztette a mosogatóvízbe – mondani akart valami biztatót, de nem tudott, így hallgatott, de most már állhatatos arccal.
Zsanett leült a konyhaasztal mellé, onnan szemlélte anyja mozdulatait. A félárnyékba került arcán furcsán állt meg a fény, orrán keresztben vágódott el a sötét és világos rész, haját is kettéválasztva egyben. Nem fészkelődött, megszokta már régen - a kínos kérdései után neki nyugton kell ülnie. Még az iskolában is így kellett viselkedni, hiába volt olykor rettenetesen éhes vagy fázott tagokkal elgémberedett.
A kis vörös a kamaszkor vonásait viselte, teste még formátlanul idézte gyermekiségét, de bepillantást engedett már a női alakjába, kezei megnyúlva kószáltak a térben, arcán levő szeplői között pattanások, szemei gyermekien csillogtak, ajkának húsos részei fénytelenek már, mint a felnőtteké.
Nóra megfordult és leült mellé, megfogta a lánya bal kezét, az övéi közé vette. Háta kipúposodott egy kissé, őszülő haja arcába hullt, vékony felsőtestén az olcsó kínai póló megfeszült.
- Igen, talán holnap este is itt fogunk aludni, ha mindenki ilyen lesz, mint mostanában.
Nem mosolyodott el, nem tudott. Akkor sem, ha tudta – ezzel nem üzen biztonságot lányának és cseppet sem nyugtatja meg őt ezzel.
- Inkább feküdjünk le, menjünk aludni, mert mindkettőnknek korán kell kelnünk reggel!
Az asszony állt fel előbb, határozottan elindult, aztán megállt az ajtóban és lágy hangon visszaszólt:
- Gyere Zsanett.
A lány felkelt, lekapcsolta a konyhában a villanyt s belépett a fürdőszobába, megmosta a fogát, arcát. Nóra eközben az éjszakának készülődött, a hálószobában egy fekhely volt leterítve a fakó padlószőnyegre, mellette két nagy műanyag zsák, amikből ruhákat szedett elő. Egyenlőre a fal mellé, mert bútor nem volt más a szobában, csak ennek a régi ágynak a kiszerelt matraca. Megtalálta a paplant meg a nagypárnát és sietős mozdulatokkal felhúzta rájuk a huzatokat. Vörös hajú Zsanett a szobájából elősomfordált, az ajtófélfának támaszkodva megállt, érzéketlen arccal – kissé már álmosan – bámulta anyját.
Nem így képzelte az első éjszakát egy rendes lakásban. Mióta az eszét tudta, az estéket mindig valahol szívességből töltötték el az unokatestvéreinél vagy éppenséggel idegen helyen. Ilyenkor a két nő egyetlen hang nélkül egymáshoz bújt, így várták ki, amíg mindenki elaludt a környezetükben, majd ők is elernyedtek, lélegzésükben kisimulóan álomra szédelegtek.
Zsanett nagyon szerette ezeket az estéket. Bármikor felébredt valami lázálom vagy betegség miatt – Nóra csak odahajolt hozzá, megsimogatta az arcát, elrendezte a hajtincseit, szólt hozzá egy-egy megnyugtató szót, amire a kislány rendszerint visszaaludt azonnal. Tulajdonképpen most is így akart aludni. Nem értette, anyja miért akarja a kisszobába tuszkolni őt, ahogy eddig is mindig – most is együtt akart aludni vele és ebből nem szándékozott engedni egy tapodtat sem. A nő megtalálta a hálópólóját az egyik zsákban, a matracra dobta és levetette felsőruháit, majd összerakta a sarokban őket, magára terített egy nagy törölközőt és elindult a fürdőszobába. Zsanett az ajtó mellett állva csak erre várt. Amint meghallotta a fürdőből érkező zajokat, mozdulatai sietőssé váltak, intézkedni kezdett. Megragadta a saját matracát, aztán becipelte a hálószobába, ott gyorsan beigazította az anyjáé mellé, a lepedőt is meghúzta rendesre, már csak az ágynemű volt hátra. Átrohant ismét a szobájába, felmarkolta a földről, aztán vissza – ledobta az ágyára, belefeküdt, elhelyezte magát „vigyázz”-fekvésben, szűkebbre zárta szemhéjait és csendben maradt. Nem tettette az alvást, ennél ő már idősebb volt. Nóra visszaérkeztekor Zsanett szótlanul elmosolyodott. Az asszony magára kapta a hálóruháját, odalépett a villanykapcsolóhoz és lekapcsolta azt.
- Te kis pernahajder, hát nem megmondtam, hogy ma estétől fogva külön fogunk aludni!
Erre Zsanett egy szót sem szólt, anyja felé fordult teljesen, magára húzta a takarót és részéről az egészet megoldottnak tekintette.
Az asszony megsimította a homlokát, jóéjtpuszit adott a lánya homlokára, aztán becsukta lassan a szempilláit. Nem téliesen csavarta magát a takarójába, mert melege volt – nem szokta meg februárban a fűtött lakást. Az asszony mélyvörös, ősz szálakkal itt-ott meghintett göndör hajának fürtjei egészségesen terültek el a párnán, bal kezét feje alá hajtotta, jobbját a testére fektette. A fehér póló alól egyértelműen egy remekbeszabott test látszott, dereka ívére fektetett keze az ölébe omlott. Csípője nőiességének csúcsán, combjai feszültek a sok fizikai munkától, lábfején már megjelentek a visszerek.
Nem aludt. Akkor sem, amikor Zsanett már biztosan álmát szuszogta.
Töprengéseiben sorsát féltette, egy ideje nagyon bizonytalan volt. Szegénységében a férje korai halála óta büszke volt mindig, sosem akaszkodott senki nyakába, elkerülte a kétes helyzeteket, igyekezett megalázkodni a társadalom feljebbvalói között. Ha bántották, akkor sem lobbant fel, kitartóan és állandóan tűrte az életét. De most ő kért, nem is igazán az elkeseredésében, hanem a lánya miatt. Teste még bőszen állta a háborút, agya azonban megadta magát, elfogadta már, hogy megszámláltatott és itt az idő az utazásra. Zsanett állami gondozásba kerül – ezt már most tudta, de még ezt a pár hónapot összes erejével ki akarta bírni, feltétlenül szeretett volna még adni egyet s mást a lányának.
Ebben a pillanatban zajokat hallott az ablakon keresztül. Egy autó érkezett a panelház elé, kerekei méltósággal ropogtatták maguk alatt az út kavicsát.
A nő felült a matracon, folyamatosan a lánya arcát nézve, karját lassan lefejtette a testéről, hangtalanul felkelt, aztán elindult a folyosóra. Kinézett az ablakon a házból, meglátta a fekete audi csillogását. Visszalépett az előszoba felé, a szögről levéve magára terítette a kabátját, belebújt a cipőjébe, majd kilépett az ajtón, lesietett a lépcsőház előterébe, itt óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót és kilépett a téli éjszakába. Ott állt a fal mellett egy férfialak, aki az előbb cigarettára gyújtott, amit bal kezével decensen tartott maga elé és most csak szótlanul, zsebre tett jobb kezével várt a félhomályban. A nő gyorsan szökellve a szemben levő ház nyitottan és üresen álló tömbjébe sietett. A férfi behajolt az audiba, hangtalanul kivette a slusszkulcsot, megfordult és sietni kezdett az asszony után. Menet közben a távirányítóval bezárta a kocsit. Pont akkor lépett be a szétvert, átalakítás alatt levő lakásba, amikor utolsót villantak az autó indexlámpái. Megállt a világos részen, alakja megnyugodott csak a szemei jártak körbe, keresve a nőt a sötétben. A félhomályban a férfi középtermetű, de szemlátomást alaktalan sziluettje bizarrul nézett ki a ruhájában. Fekete hosszú szövetkabátja a testi gyengeségeit jól kihangsúlyozva meglibbent, ilyenkor a feltűnően rövid lábai még jobban megmutatkoztak, arcán a tompafeketére festett túl keskeny ívű körszakállának szálai közül igen kis méretű ajkai sejlettek, orra bíborvörösen éktelenkedetett a metsző hidegben, rőt homloka a falnyíláson át beverődő hold fényénél csillogott. A kigombolt halszálkás sötét öltönye alatt mellényt viselt, világoskék inggel, mélybordó nyakkendővel. A nadrágja gondosan elvágó-élre volt vasalva és erősen rálógott a gojzervarrott fekete cipőjére. Kezében épp ebben a pillanatban halványodott el Nokiájának kékes ledfénye. Nóra szólalt meg a sarokból hirtelen:
- Most akarod, - hangjában kis bizonytalansággal.
- …itt? – folytatta a nő igen határozott és éles kérdőhangon.
A férfi elrakta a telefonját, övéhez nyúlt, ráncigálni kezdte felfelé a lecsúszott nadrágját, eközben alig hallhatóan megszólalt.
- A házban nem, mert meglát valamelyik szoclakó, menjünk inkább el a nyaralóba!
Nóra ebbe nem egyezett bele és ezen vitatkozni kezdtek. Valószínűleg a bálnak nemrég lehetett vége a művházban és a felesége biztosan várja haza mielőbb. Az asszony azt ajánlotta, hogy akkor holnap a hivatal takarítókamrájában a délutáni ülés előtt, erre a férfi sürgetően és ellentmondást nem tűrően rávágta: „igen, akkor is, de én ma is akarom!”. Nóra nem akart sokáig elmaradni, ezért azonnal felajánlotta, hogy a kocsiban fogja leszopni a Polgármester Urat. Mire az Úr megörült – nem számolt ezzel a proaktivitással, rövid utasításaival közölte a lépéseket – előbb ehhez arrébb kell menni, nehogy meglássa őket valaki, ezután majd az asszony kiszáll a kocsiból, és csendben visszasétálhat a lakásba. Megegyeztek hát. A férfi elővette a kocsikulcsot, pár éles villanással kinyíltak az ajtók. Beszálltak a kocsiba, elindultak, a pár száz méterre levő földút szélén leparkolva megálltak. A Polgármester Úr ezután már nem szólalt meg, kapkodó mozdulatokkal kigombolta a nadrágját, kicsit le is tolta, Nóra előrehajolt, jéghideg kezének érintése nélkül pár perc alatt kielégítette a férfit. Aki egy kicsit szuszogott a végére, ezután egymásra sem néztek, többé már egyetlenegy emberi hangot sem adtak. A nő kiszállt, megfordult. Ebben a pillanatban az autó nagyon lassan megindult. Nóra előrehajolt egy kicsit, kiköpte a száját betöltő spermát és elindult hazafelé. Három lépés után kicsit megrettent, mert az audi előbb megállt a háta mögött, majd hirtelen nyögéssel lefulladt. Már azt hitte, hogy valamit még akar tőle a Polgármester Úr, ezért visszanézett egy kicsit a válla fölött. A férfi az ide-oda billegő kocsiban majdnem végzett a nadrágja felcibálásával, amint ezt látta az asszony, megkönnyebbült a lelkében, visszafordult és egyre sietősebben igyekezett vissza a lakásba, azt is csak épphogy hallotta, amikor a kocsi motorja el lett indítva, de aztán az alig gázzal történő elindulás után Nórán kívül minden megdermedt. A végleg elcsendesülő zörejek után a környékre a sötét hideg mellé most már odaült a mocskos lakótelepi csend.
Zsanett eközben rég felébredt, előbb keresni kezdte a lakásban az anyját, ekkor észrevette az ablakból a villogó indexlámpás szépautót, aminek az ajtajait kinyitják, látta őket beszállni és már tudta, anyja merre van. A sötét helységben a hátát hirtelen a falnak csapva, surrogva csúszott a radiátor mellé a földre és lábát egymásba kulcsolva összekuporodva várt.
Az asszony csendben felsietett a lépcsőházban és visszafojtott lélegzettel benyitott az önkormányzati szociális-bérlakásba, halkan próbált a hálószobába eljutni, ám csak most vette észre, amint a vörös hajával önnön vállait beterítve, összekuporodott helyzetben a lánya gubbaszt a folyosó sarkában.
Leguggolt mellé. A tincseit kisimította az arcából, álla alá nyúlt és a kislány arca a mélysötétségből felderengett kissé, de erővel kibiccent anyja kéztartásából. Elfordult az asszonytól, szó nélkül újra összekulcsolt kezei közé kapta lábszárait. Nóra megállt, töprengett magában – most vajon mit kellene mondania, s mivel nem jutott megfelelő kezdősorokra, így ő is lekuporodott a lánya mellé. Zsanett éles cinizmussal megszólalt:
- Jólesett?...
Nóra ezen majdnem begurult, kapkodta kicsit a levegőt, aztán belegondolta magát a lánya helyzetébe. Nemrég elmesélte már a gyermeknek mik lesznek pár év múlva az életének a legnagyobb gondjai, így nyíltan tudott most megszólalni.
- Tudod, mi ketten vagyunk és nincs másunk, csak a másik. De ahhoz, hogy ebben a lakásban élhessünk, ahhoz kellett egy kis segítség. Ez a férfi pedig megadta a segítséget. Lefeküdtem vele, de csöppet sem esett jól. – mondta Nóra.
Aztán mindketten mélyen elcsendesedtek. A kislány nyughatatlan lett ettől az átlátszó választól, csak a félelmet érezte benne, titkokat sejtett, elkezdett vagy épp most zajló taktikai lépéseket vélt felfedezni, de az igazi okra nem jött rá.
- Anya, de ha mondjuk, Te nem nő lennél, hanem férfi, akkor is így kellene tenned?
Az asszony ezen egy kicsit meglepődött.
- Nem, ha férfi lennék, akkor tudnék rendes munkát keresni magamnak, nem kellene meghunyászkodnom a többiek előtt. – mondta Nóra.
Már majdnem belekerült egy hosszú monológba, de a kislány ezt nem várta meg, közbevágott:
- Akkor lenne hatalmad, hogy megments engem?
A férfilét gondolatával az asszony párszor már eljátszogatott magában, ilyenkor a feltételezett állapot első pillanatáig jutott csak el. Sosem gondolt magának hatalmat és ezen most meglepődött, hiszen szükségét érezte a feladathoz. Eltűnődött hát ezen a hatalom dolgon egy kicsit, görbe hátát kiegyenesítette, arca egyre magabiztosabban ragyogott. El is kezdte az álmodozásait felmondani a gyermekének, hangja édes lett, gondtalanul morzsolgatta a szavakat.
- Képzeld el, reggel elmennék dolgozni, estére visszaérnék hozzád, hoznék mindenféle jókat, talán én is autóval járhatnék, lenne mobilja mindkettőnknek. Tudnánk nyaralni, lenne pénzünk karácsonyra, minden emberrel jóban lennénk. Ők természetesen már nem néznének le se téged, se engem, az ünnepek alatt ugyanúgy köszöntenének minket, mint másokat. Hétvégenként mehetnénk…
Itt megakasztotta a kislány a közbevágásával:
- Akkor lenne csajod is? Lenne egy anyukám?
Ezeket a gyermek olyan hanglejtésben adta elő, ami meglehetősen komolynak tűnt. A kérdései alatt villámgyorsan kibogozta magát az összekuporodásból, feltérdelt s kicsit anyja felé fordult. A sarkaira ült, kezét a combjára fektette, vállait egyenesen tartva előredőlt kissé, a haja olyan lett, mint egy sátor. Szemei nyugodtan szegeződtek a felnőttre.
A Nő ezen a kérdésen szinte felrobbant – sértette a szavak sora: „Lenne egy anyukám.”. Teljesen elfelejtette az előbbi pillanatait, teste megfeszült, csípője sajogni kezdett, légzése zaklatottabbá vált, alsó ajkának bal széle megrándult. Minden jel szerint robbanni készült. Folyamatosan arra gondolt, a lánya most végre kimondta a valóságot: ő nem jó anya, nem jól bánik a saját gyerekével, még a legszükségesebbet sem tudja megadni neki. Már majdnem pofon vágta a gyereket, de az továbbra is oly őszintén nézett a szemébe, ami kissé eltávolította ettől az ötlettől, hangjában megtörten egy hosszú csend után így szólt.
- Ha akarod, akkor még az is lehet… - mondta Nóra és közben nem szegte le a folyosó kövére a fejét, csak Zsanett vállai mögött nézte a falazat érdességét.
Mindketten pár percig hallgattak. Nóra zaklatott szívvel, felajzva és a semmiben hintázva hánykolódott, Zsanett tovább kombinált magában, majd kiszólt a közös sírcsöndből:
- Akkor most miért nincs mellettem egy új apuka?
- Mondd anya… – ezt egy kicsit szigorúbb hangon kérdezte, de folytatta is, amibe belekezdett:
- …mondd meg nekem, ha ilyen egyszerű az egész, akkor nekünk miért nem lehet egy hatalommal bíró férfink? Aki vigyázna rád is, meg rám is. Munkába jár, onnét fizetést kap, elvisz minket hétvégén kirándulni? Más osztálytársam anyukája közel nem ilyen szép, mint te, de mindegyiknek, még az elváltaknak is van pasija. Neked miért csak az ilyen lopott apukák akadnak, mint az előző, aki a szép kocsival elhajtott?
Nóra légzése egyre fájdalmasabb lett, ráadásul a rászegezett kérdések súlya alatt ismét roppant egyet a józansága. Nagyon sajogtak a tüdőlebenyei, de most fájdalmas fogcsikorgatásra késztette a sikító kín. Kifújta egy kicsit magát, közben igyekezett a legtermészetesebb módon a tüneteket átvészelni, már nem is gondolt másra, csak a görcsök lassú elmúlására. Eközben megpróbált összpontosítani, de addig is kissé ködösítve megszólalt.
- Tudod, kislányom, az én fajtám nehezen talál magának rendes férfit, hiszen apád is ivott, verekedett, kocsmázott – képtelen volt rendesen élni. Nagyon nehéz dolog jó pasit találni…
Erre a kislány megint félbeszakította:
- Anya, ne beszélj félre!
Sóhajtott egy utolsót a nő és csillapodó fájdalommal a mellkasában folytatta:
- …én nem tudtam sohasem a megfelelő elszántsággal és türelemmel megkeresni a nekem való pasit…
- De miért nem? – kérdezte sürgetően a kislány.
- Azért – válaszolta gyors beszéddel – mert én nem tudok másokon élni, engem mindig kihasznált valaki.
Erre a kislány elkomorult. Nem ezt várta. Sértve érezte magát, aminek hangot is adott:
- Anya, az a baj, hogy én élek, hogy korán születtem és belekényszerültél az én nevelésembe?
Nóra ismételten szűkebbre vette a levegővételeit, megint fájdalmak kínozták, de most már felállt, kicsit járkálni kezdett a folyosón. Léptei ritmusában koppant a papucsának sarka a linóleumon, karját összefonta a mellén, haját hátravetette kissé, aztán már tudta mit fog válaszolni:
- Tudod – és itt lehajolt a kislánya felé, aki szótlanul nézett fel rá a sötétben – ez, amit mondtál, az végtelen baromság. Kicsit haragszom is a megállapításodra. Ezért érezd magad leteremtve. Hanem!
Ennél a megemelkedett hangú utolsó szónál hirtelen leült megint a lánya mellé.
- Azt jegyezd meg, hogy nem könnyű nőnek lenni és én már régen sem voltam az. Vagy ha igen, akkor nagyon ritkán. Már fiatal koromban sem tudtam élni a lehetőségeimmel. Lehettem volna egy jól élő nő, boldogan megélve az életem főbb történéseit, vagy akár egy kitartott, de jól élő szerető, lehettem volna átlagon aluli háziasszony. Akármi! De ezeket sehogyan sem tudtam összeegyeztetni a menekülő nőiességemmel, egyszerre minden akartam lenni, ahelyett, hogy megtanultam volna önmagam. Miként bánjak a kezeimmel, miként szívjam a cigimet, milyen módon járjak az utcán, miképpen viseljem magam férfiakkal, hogyan ne legyek feltétlenül áldozat. Büszkeségem rosszul fejlődött ki, apád halála után csak a szégyen keresztje adódott nekem és én ebbe beletörődtem. Ezt a fekete sorsot cipelem magammal, ahelyett, hogy a szabad énemet építettem volna. Elvesztettem már nagyon rég a legkisebb önbizalmamat, amit minden esetben mástól akartam megkapni. Csak Te maradtál nekem. A Te életed, a Te napjaid és az én özvegyi kísértethalmazaim. Az egyik fele a nőiségemnek megszületett hát Veled, de a másik – függetlenül ettől – elsorvadt. A legfájóbb az, hogy tulajdonképpen én öltem meg magam és erről te szemernyit sem tehetsz. Érted?
Zsanett most már csak egyet nem értett:
- Anya. Miért nem próbálsz feléledni újra, lassan én is nő leszek, talán segíthetek Neked.
Nóra elmosolyodott a naiv kérdéstől.
- Már nincs mit tenni, beleivódott a napjaimba, ha lenne is mellettem egy rendes pasi, akkor is pontosan itt tartanék. Amit egyszer már megöltem magamban, azt én már nem tudom feltámasztani. Hosszú-hosszú évek kellettek ehhez.
A kislány azonban nem hagyta ennyiben a dolgot – most már elég nagynak és felnőttnek érezte magát, nemsokára úgyis 14 éves lesz. Megfogadta, hogy ahogy ő igazi nővé érik, úgy az anyját is magával rángatja majd. Nem fogja érdekelni mikor, miért perel vele és nem akart semmilyen ellenvetést meghallani többé.
Felállt, odahajolt anyjához, kezei közé vette az arcát, megpuszilta, megölelte kicsit. Az asszony felállt, megölelte a lányát, majd elküldte aludni.
Nóra még egyszer kiment a fürdőbe, ismét fogat mosott és befeküdt a lánya mellé. Vörös hajú Zsanett szótlanul elaludt ismét. Anyja pedig megint megsimogatta a fejét, jóéjtpuszit adott a homlokára és ismét éberen és félve aludt egész éjjel.
2006.08.01.
Nóra – háttal állva - éppen törölgetett, ölberakosgatott kezekkel megállt mögötte a kislánya, jól láthatóan mindketten összeszokottan érezték egymást. Hamarjában kerített szó törte meg a békességet:
- Anya, holnap is itt fogunk aludni?
Nóra megállt egy pillanatra, arcára szürke mosoly lézengett, kezeit beleeresztette a mosogatóvízbe – mondani akart valami biztatót, de nem tudott, így hallgatott, de most már állhatatos arccal.
Zsanett leült a konyhaasztal mellé, onnan szemlélte anyja mozdulatait. A félárnyékba került arcán furcsán állt meg a fény, orrán keresztben vágódott el a sötét és világos rész, haját is kettéválasztva egyben. Nem fészkelődött, megszokta már régen - a kínos kérdései után neki nyugton kell ülnie. Még az iskolában is így kellett viselkedni, hiába volt olykor rettenetesen éhes vagy fázott tagokkal elgémberedett.
A kis vörös a kamaszkor vonásait viselte, teste még formátlanul idézte gyermekiségét, de bepillantást engedett már a női alakjába, kezei megnyúlva kószáltak a térben, arcán levő szeplői között pattanások, szemei gyermekien csillogtak, ajkának húsos részei fénytelenek már, mint a felnőtteké.
Nóra megfordult és leült mellé, megfogta a lánya bal kezét, az övéi közé vette. Háta kipúposodott egy kissé, őszülő haja arcába hullt, vékony felsőtestén az olcsó kínai póló megfeszült.
- Igen, talán holnap este is itt fogunk aludni, ha mindenki ilyen lesz, mint mostanában.
Nem mosolyodott el, nem tudott. Akkor sem, ha tudta – ezzel nem üzen biztonságot lányának és cseppet sem nyugtatja meg őt ezzel.
- Inkább feküdjünk le, menjünk aludni, mert mindkettőnknek korán kell kelnünk reggel!
Az asszony állt fel előbb, határozottan elindult, aztán megállt az ajtóban és lágy hangon visszaszólt:
- Gyere Zsanett.
A lány felkelt, lekapcsolta a konyhában a villanyt s belépett a fürdőszobába, megmosta a fogát, arcát. Nóra eközben az éjszakának készülődött, a hálószobában egy fekhely volt leterítve a fakó padlószőnyegre, mellette két nagy műanyag zsák, amikből ruhákat szedett elő. Egyenlőre a fal mellé, mert bútor nem volt más a szobában, csak ennek a régi ágynak a kiszerelt matraca. Megtalálta a paplant meg a nagypárnát és sietős mozdulatokkal felhúzta rájuk a huzatokat. Vörös hajú Zsanett a szobájából elősomfordált, az ajtófélfának támaszkodva megállt, érzéketlen arccal – kissé már álmosan – bámulta anyját.
Nem így képzelte az első éjszakát egy rendes lakásban. Mióta az eszét tudta, az estéket mindig valahol szívességből töltötték el az unokatestvéreinél vagy éppenséggel idegen helyen. Ilyenkor a két nő egyetlen hang nélkül egymáshoz bújt, így várták ki, amíg mindenki elaludt a környezetükben, majd ők is elernyedtek, lélegzésükben kisimulóan álomra szédelegtek.
Zsanett nagyon szerette ezeket az estéket. Bármikor felébredt valami lázálom vagy betegség miatt – Nóra csak odahajolt hozzá, megsimogatta az arcát, elrendezte a hajtincseit, szólt hozzá egy-egy megnyugtató szót, amire a kislány rendszerint visszaaludt azonnal. Tulajdonképpen most is így akart aludni. Nem értette, anyja miért akarja a kisszobába tuszkolni őt, ahogy eddig is mindig – most is együtt akart aludni vele és ebből nem szándékozott engedni egy tapodtat sem. A nő megtalálta a hálópólóját az egyik zsákban, a matracra dobta és levetette felsőruháit, majd összerakta a sarokban őket, magára terített egy nagy törölközőt és elindult a fürdőszobába. Zsanett az ajtó mellett állva csak erre várt. Amint meghallotta a fürdőből érkező zajokat, mozdulatai sietőssé váltak, intézkedni kezdett. Megragadta a saját matracát, aztán becipelte a hálószobába, ott gyorsan beigazította az anyjáé mellé, a lepedőt is meghúzta rendesre, már csak az ágynemű volt hátra. Átrohant ismét a szobájába, felmarkolta a földről, aztán vissza – ledobta az ágyára, belefeküdt, elhelyezte magát „vigyázz”-fekvésben, szűkebbre zárta szemhéjait és csendben maradt. Nem tettette az alvást, ennél ő már idősebb volt. Nóra visszaérkeztekor Zsanett szótlanul elmosolyodott. Az asszony magára kapta a hálóruháját, odalépett a villanykapcsolóhoz és lekapcsolta azt.
- Te kis pernahajder, hát nem megmondtam, hogy ma estétől fogva külön fogunk aludni!
Erre Zsanett egy szót sem szólt, anyja felé fordult teljesen, magára húzta a takarót és részéről az egészet megoldottnak tekintette.
Az asszony megsimította a homlokát, jóéjtpuszit adott a lánya homlokára, aztán becsukta lassan a szempilláit. Nem téliesen csavarta magát a takarójába, mert melege volt – nem szokta meg februárban a fűtött lakást. Az asszony mélyvörös, ősz szálakkal itt-ott meghintett göndör hajának fürtjei egészségesen terültek el a párnán, bal kezét feje alá hajtotta, jobbját a testére fektette. A fehér póló alól egyértelműen egy remekbeszabott test látszott, dereka ívére fektetett keze az ölébe omlott. Csípője nőiességének csúcsán, combjai feszültek a sok fizikai munkától, lábfején már megjelentek a visszerek.
Nem aludt. Akkor sem, amikor Zsanett már biztosan álmát szuszogta.
Töprengéseiben sorsát féltette, egy ideje nagyon bizonytalan volt. Szegénységében a férje korai halála óta büszke volt mindig, sosem akaszkodott senki nyakába, elkerülte a kétes helyzeteket, igyekezett megalázkodni a társadalom feljebbvalói között. Ha bántották, akkor sem lobbant fel, kitartóan és állandóan tűrte az életét. De most ő kért, nem is igazán az elkeseredésében, hanem a lánya miatt. Teste még bőszen állta a háborút, agya azonban megadta magát, elfogadta már, hogy megszámláltatott és itt az idő az utazásra. Zsanett állami gondozásba kerül – ezt már most tudta, de még ezt a pár hónapot összes erejével ki akarta bírni, feltétlenül szeretett volna még adni egyet s mást a lányának.
Ebben a pillanatban zajokat hallott az ablakon keresztül. Egy autó érkezett a panelház elé, kerekei méltósággal ropogtatták maguk alatt az út kavicsát.
A nő felült a matracon, folyamatosan a lánya arcát nézve, karját lassan lefejtette a testéről, hangtalanul felkelt, aztán elindult a folyosóra. Kinézett az ablakon a házból, meglátta a fekete audi csillogását. Visszalépett az előszoba felé, a szögről levéve magára terítette a kabátját, belebújt a cipőjébe, majd kilépett az ajtón, lesietett a lépcsőház előterébe, itt óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót és kilépett a téli éjszakába. Ott állt a fal mellett egy férfialak, aki az előbb cigarettára gyújtott, amit bal kezével decensen tartott maga elé és most csak szótlanul, zsebre tett jobb kezével várt a félhomályban. A nő gyorsan szökellve a szemben levő ház nyitottan és üresen álló tömbjébe sietett. A férfi behajolt az audiba, hangtalanul kivette a slusszkulcsot, megfordult és sietni kezdett az asszony után. Menet közben a távirányítóval bezárta a kocsit. Pont akkor lépett be a szétvert, átalakítás alatt levő lakásba, amikor utolsót villantak az autó indexlámpái. Megállt a világos részen, alakja megnyugodott csak a szemei jártak körbe, keresve a nőt a sötétben. A félhomályban a férfi középtermetű, de szemlátomást alaktalan sziluettje bizarrul nézett ki a ruhájában. Fekete hosszú szövetkabátja a testi gyengeségeit jól kihangsúlyozva meglibbent, ilyenkor a feltűnően rövid lábai még jobban megmutatkoztak, arcán a tompafeketére festett túl keskeny ívű körszakállának szálai közül igen kis méretű ajkai sejlettek, orra bíborvörösen éktelenkedetett a metsző hidegben, rőt homloka a falnyíláson át beverődő hold fényénél csillogott. A kigombolt halszálkás sötét öltönye alatt mellényt viselt, világoskék inggel, mélybordó nyakkendővel. A nadrágja gondosan elvágó-élre volt vasalva és erősen rálógott a gojzervarrott fekete cipőjére. Kezében épp ebben a pillanatban halványodott el Nokiájának kékes ledfénye. Nóra szólalt meg a sarokból hirtelen:
- Most akarod, - hangjában kis bizonytalansággal.
- …itt? – folytatta a nő igen határozott és éles kérdőhangon.
A férfi elrakta a telefonját, övéhez nyúlt, ráncigálni kezdte felfelé a lecsúszott nadrágját, eközben alig hallhatóan megszólalt.
- A házban nem, mert meglát valamelyik szoclakó, menjünk inkább el a nyaralóba!
Nóra ebbe nem egyezett bele és ezen vitatkozni kezdtek. Valószínűleg a bálnak nemrég lehetett vége a művházban és a felesége biztosan várja haza mielőbb. Az asszony azt ajánlotta, hogy akkor holnap a hivatal takarítókamrájában a délutáni ülés előtt, erre a férfi sürgetően és ellentmondást nem tűrően rávágta: „igen, akkor is, de én ma is akarom!”. Nóra nem akart sokáig elmaradni, ezért azonnal felajánlotta, hogy a kocsiban fogja leszopni a Polgármester Urat. Mire az Úr megörült – nem számolt ezzel a proaktivitással, rövid utasításaival közölte a lépéseket – előbb ehhez arrébb kell menni, nehogy meglássa őket valaki, ezután majd az asszony kiszáll a kocsiból, és csendben visszasétálhat a lakásba. Megegyeztek hát. A férfi elővette a kocsikulcsot, pár éles villanással kinyíltak az ajtók. Beszálltak a kocsiba, elindultak, a pár száz méterre levő földút szélén leparkolva megálltak. A Polgármester Úr ezután már nem szólalt meg, kapkodó mozdulatokkal kigombolta a nadrágját, kicsit le is tolta, Nóra előrehajolt, jéghideg kezének érintése nélkül pár perc alatt kielégítette a férfit. Aki egy kicsit szuszogott a végére, ezután egymásra sem néztek, többé már egyetlenegy emberi hangot sem adtak. A nő kiszállt, megfordult. Ebben a pillanatban az autó nagyon lassan megindult. Nóra előrehajolt egy kicsit, kiköpte a száját betöltő spermát és elindult hazafelé. Három lépés után kicsit megrettent, mert az audi előbb megállt a háta mögött, majd hirtelen nyögéssel lefulladt. Már azt hitte, hogy valamit még akar tőle a Polgármester Úr, ezért visszanézett egy kicsit a válla fölött. A férfi az ide-oda billegő kocsiban majdnem végzett a nadrágja felcibálásával, amint ezt látta az asszony, megkönnyebbült a lelkében, visszafordult és egyre sietősebben igyekezett vissza a lakásba, azt is csak épphogy hallotta, amikor a kocsi motorja el lett indítva, de aztán az alig gázzal történő elindulás után Nórán kívül minden megdermedt. A végleg elcsendesülő zörejek után a környékre a sötét hideg mellé most már odaült a mocskos lakótelepi csend.
Zsanett eközben rég felébredt, előbb keresni kezdte a lakásban az anyját, ekkor észrevette az ablakból a villogó indexlámpás szépautót, aminek az ajtajait kinyitják, látta őket beszállni és már tudta, anyja merre van. A sötét helységben a hátát hirtelen a falnak csapva, surrogva csúszott a radiátor mellé a földre és lábát egymásba kulcsolva összekuporodva várt.
Az asszony csendben felsietett a lépcsőházban és visszafojtott lélegzettel benyitott az önkormányzati szociális-bérlakásba, halkan próbált a hálószobába eljutni, ám csak most vette észre, amint a vörös hajával önnön vállait beterítve, összekuporodott helyzetben a lánya gubbaszt a folyosó sarkában.
Leguggolt mellé. A tincseit kisimította az arcából, álla alá nyúlt és a kislány arca a mélysötétségből felderengett kissé, de erővel kibiccent anyja kéztartásából. Elfordult az asszonytól, szó nélkül újra összekulcsolt kezei közé kapta lábszárait. Nóra megállt, töprengett magában – most vajon mit kellene mondania, s mivel nem jutott megfelelő kezdősorokra, így ő is lekuporodott a lánya mellé. Zsanett éles cinizmussal megszólalt:
- Jólesett?...
Nóra ezen majdnem begurult, kapkodta kicsit a levegőt, aztán belegondolta magát a lánya helyzetébe. Nemrég elmesélte már a gyermeknek mik lesznek pár év múlva az életének a legnagyobb gondjai, így nyíltan tudott most megszólalni.
- Tudod, mi ketten vagyunk és nincs másunk, csak a másik. De ahhoz, hogy ebben a lakásban élhessünk, ahhoz kellett egy kis segítség. Ez a férfi pedig megadta a segítséget. Lefeküdtem vele, de csöppet sem esett jól. – mondta Nóra.
Aztán mindketten mélyen elcsendesedtek. A kislány nyughatatlan lett ettől az átlátszó választól, csak a félelmet érezte benne, titkokat sejtett, elkezdett vagy épp most zajló taktikai lépéseket vélt felfedezni, de az igazi okra nem jött rá.
- Anya, de ha mondjuk, Te nem nő lennél, hanem férfi, akkor is így kellene tenned?
Az asszony ezen egy kicsit meglepődött.
- Nem, ha férfi lennék, akkor tudnék rendes munkát keresni magamnak, nem kellene meghunyászkodnom a többiek előtt. – mondta Nóra.
Már majdnem belekerült egy hosszú monológba, de a kislány ezt nem várta meg, közbevágott:
- Akkor lenne hatalmad, hogy megments engem?
A férfilét gondolatával az asszony párszor már eljátszogatott magában, ilyenkor a feltételezett állapot első pillanatáig jutott csak el. Sosem gondolt magának hatalmat és ezen most meglepődött, hiszen szükségét érezte a feladathoz. Eltűnődött hát ezen a hatalom dolgon egy kicsit, görbe hátát kiegyenesítette, arca egyre magabiztosabban ragyogott. El is kezdte az álmodozásait felmondani a gyermekének, hangja édes lett, gondtalanul morzsolgatta a szavakat.
- Képzeld el, reggel elmennék dolgozni, estére visszaérnék hozzád, hoznék mindenféle jókat, talán én is autóval járhatnék, lenne mobilja mindkettőnknek. Tudnánk nyaralni, lenne pénzünk karácsonyra, minden emberrel jóban lennénk. Ők természetesen már nem néznének le se téged, se engem, az ünnepek alatt ugyanúgy köszöntenének minket, mint másokat. Hétvégenként mehetnénk…
Itt megakasztotta a kislány a közbevágásával:
- Akkor lenne csajod is? Lenne egy anyukám?
Ezeket a gyermek olyan hanglejtésben adta elő, ami meglehetősen komolynak tűnt. A kérdései alatt villámgyorsan kibogozta magát az összekuporodásból, feltérdelt s kicsit anyja felé fordult. A sarkaira ült, kezét a combjára fektette, vállait egyenesen tartva előredőlt kissé, a haja olyan lett, mint egy sátor. Szemei nyugodtan szegeződtek a felnőttre.
A Nő ezen a kérdésen szinte felrobbant – sértette a szavak sora: „Lenne egy anyukám.”. Teljesen elfelejtette az előbbi pillanatait, teste megfeszült, csípője sajogni kezdett, légzése zaklatottabbá vált, alsó ajkának bal széle megrándult. Minden jel szerint robbanni készült. Folyamatosan arra gondolt, a lánya most végre kimondta a valóságot: ő nem jó anya, nem jól bánik a saját gyerekével, még a legszükségesebbet sem tudja megadni neki. Már majdnem pofon vágta a gyereket, de az továbbra is oly őszintén nézett a szemébe, ami kissé eltávolította ettől az ötlettől, hangjában megtörten egy hosszú csend után így szólt.
- Ha akarod, akkor még az is lehet… - mondta Nóra és közben nem szegte le a folyosó kövére a fejét, csak Zsanett vállai mögött nézte a falazat érdességét.
Mindketten pár percig hallgattak. Nóra zaklatott szívvel, felajzva és a semmiben hintázva hánykolódott, Zsanett tovább kombinált magában, majd kiszólt a közös sírcsöndből:
- Akkor most miért nincs mellettem egy új apuka?
- Mondd anya… – ezt egy kicsit szigorúbb hangon kérdezte, de folytatta is, amibe belekezdett:
- …mondd meg nekem, ha ilyen egyszerű az egész, akkor nekünk miért nem lehet egy hatalommal bíró férfink? Aki vigyázna rád is, meg rám is. Munkába jár, onnét fizetést kap, elvisz minket hétvégén kirándulni? Más osztálytársam anyukája közel nem ilyen szép, mint te, de mindegyiknek, még az elváltaknak is van pasija. Neked miért csak az ilyen lopott apukák akadnak, mint az előző, aki a szép kocsival elhajtott?
Nóra légzése egyre fájdalmasabb lett, ráadásul a rászegezett kérdések súlya alatt ismét roppant egyet a józansága. Nagyon sajogtak a tüdőlebenyei, de most fájdalmas fogcsikorgatásra késztette a sikító kín. Kifújta egy kicsit magát, közben igyekezett a legtermészetesebb módon a tüneteket átvészelni, már nem is gondolt másra, csak a görcsök lassú elmúlására. Eközben megpróbált összpontosítani, de addig is kissé ködösítve megszólalt.
- Tudod, kislányom, az én fajtám nehezen talál magának rendes férfit, hiszen apád is ivott, verekedett, kocsmázott – képtelen volt rendesen élni. Nagyon nehéz dolog jó pasit találni…
Erre a kislány megint félbeszakította:
- Anya, ne beszélj félre!
Sóhajtott egy utolsót a nő és csillapodó fájdalommal a mellkasában folytatta:
- …én nem tudtam sohasem a megfelelő elszántsággal és türelemmel megkeresni a nekem való pasit…
- De miért nem? – kérdezte sürgetően a kislány.
- Azért – válaszolta gyors beszéddel – mert én nem tudok másokon élni, engem mindig kihasznált valaki.
Erre a kislány elkomorult. Nem ezt várta. Sértve érezte magát, aminek hangot is adott:
- Anya, az a baj, hogy én élek, hogy korán születtem és belekényszerültél az én nevelésembe?
Nóra ismételten szűkebbre vette a levegővételeit, megint fájdalmak kínozták, de most már felállt, kicsit járkálni kezdett a folyosón. Léptei ritmusában koppant a papucsának sarka a linóleumon, karját összefonta a mellén, haját hátravetette kissé, aztán már tudta mit fog válaszolni:
- Tudod – és itt lehajolt a kislánya felé, aki szótlanul nézett fel rá a sötétben – ez, amit mondtál, az végtelen baromság. Kicsit haragszom is a megállapításodra. Ezért érezd magad leteremtve. Hanem!
Ennél a megemelkedett hangú utolsó szónál hirtelen leült megint a lánya mellé.
- Azt jegyezd meg, hogy nem könnyű nőnek lenni és én már régen sem voltam az. Vagy ha igen, akkor nagyon ritkán. Már fiatal koromban sem tudtam élni a lehetőségeimmel. Lehettem volna egy jól élő nő, boldogan megélve az életem főbb történéseit, vagy akár egy kitartott, de jól élő szerető, lehettem volna átlagon aluli háziasszony. Akármi! De ezeket sehogyan sem tudtam összeegyeztetni a menekülő nőiességemmel, egyszerre minden akartam lenni, ahelyett, hogy megtanultam volna önmagam. Miként bánjak a kezeimmel, miként szívjam a cigimet, milyen módon járjak az utcán, miképpen viseljem magam férfiakkal, hogyan ne legyek feltétlenül áldozat. Büszkeségem rosszul fejlődött ki, apád halála után csak a szégyen keresztje adódott nekem és én ebbe beletörődtem. Ezt a fekete sorsot cipelem magammal, ahelyett, hogy a szabad énemet építettem volna. Elvesztettem már nagyon rég a legkisebb önbizalmamat, amit minden esetben mástól akartam megkapni. Csak Te maradtál nekem. A Te életed, a Te napjaid és az én özvegyi kísértethalmazaim. Az egyik fele a nőiségemnek megszületett hát Veled, de a másik – függetlenül ettől – elsorvadt. A legfájóbb az, hogy tulajdonképpen én öltem meg magam és erről te szemernyit sem tehetsz. Érted?
Zsanett most már csak egyet nem értett:
- Anya. Miért nem próbálsz feléledni újra, lassan én is nő leszek, talán segíthetek Neked.
Nóra elmosolyodott a naiv kérdéstől.
- Már nincs mit tenni, beleivódott a napjaimba, ha lenne is mellettem egy rendes pasi, akkor is pontosan itt tartanék. Amit egyszer már megöltem magamban, azt én már nem tudom feltámasztani. Hosszú-hosszú évek kellettek ehhez.
A kislány azonban nem hagyta ennyiben a dolgot – most már elég nagynak és felnőttnek érezte magát, nemsokára úgyis 14 éves lesz. Megfogadta, hogy ahogy ő igazi nővé érik, úgy az anyját is magával rángatja majd. Nem fogja érdekelni mikor, miért perel vele és nem akart semmilyen ellenvetést meghallani többé.
Felállt, odahajolt anyjához, kezei közé vette az arcát, megpuszilta, megölelte kicsit. Az asszony felállt, megölelte a lányát, majd elküldte aludni.
Nóra még egyszer kiment a fürdőbe, ismét fogat mosott és befeküdt a lánya mellé. Vörös hajú Zsanett szótlanul elaludt ismét. Anyja pedig megint megsimogatta a fejét, jóéjtpuszit adott a homlokára és ismét éberen és félve aludt egész éjjel.
2006.08.01.
