Portfóliók
Vanda (részlet)
A Papa feldobta magát a masszázságyra.
-Gyere… gyere kicsikém.
„Ne félj, jövök.”
-Feküdj csak vissza, meglepetésem van. Ma mást játszunk.
-Hm, ne ingerelj. – nyöszörgött a ráncos ajkak közül, és patológiaszaggal töltötte be a szobát. Vanda ezüst ragasztószalagot vett elő az egyik fiókból. A Papa furcsán nézett, de szemében játékos fény csillogott. Rózsaszín nyelvével letörölte a kiszaladt nyájat a szarkalábból. Vanda arca rángatózni kezdett az indulattól. A Papa felült, és kezeivel gyermetegen a lány almácskái felé nyúlt. Megérintette a bimbókat, és játszogatni kezdett velük. Szájába vette őket, egyiket a másik után. Vanda izmai reszkettek a csonton, de nem engedte, hogy a frissen keltett undor keresztülhúzza a tervét. Hónaljai alá vette a Papa vállát, és háta mögött egy hosszú darabot tépett a szalagból. Visszadöntötte az ágyra, miközben az még vígan szürcsölgette ki a bimbók tejszínes ízét a fogai közül. Finoman a szájára nyomta a ragasztócsíkot. A Papa szemében ismerős tűz lobogott, tekintetével kitárulkozott, nyitottá vált minden újra, amit csak ez a kislány adhat neki. Hagyta, hogy megtörténjen, előrefeszítette ráncos fokhagymafenekét, és lógó, körülmetélt pöcsét a lány felé tolta. Vanda csak a ragasztószalaggal ügyködött, hogy biztosan a helyén maradjon, és minden egyes hangot magába nyeljen. A biztonság kedvéért még egy darabot rakott rá, amitől a Papa még izgatottabb lett.
-Nyughass le. Így nem tudok veled játszani. Nem kell tartanod semmitől. Élvezni fogod, azt garantálom. Bár én valószínűleg jobban. – Az öreg nyála kicsordogált a ragasztócsík alól, de teste némileg megnyugodott, abbahagyta csípője emelgetését és kezeit megpihentette maga mellett. Arra számított, hogy a kislány hamarosan az arcára ül majd, és először csak gyengéden szagoltatja vele ifjúillatú punciját, mielőtt a nyelvével is hozzáérhetne. Vanda a gondolatra nagyot rántott a ragasztógurigán, és feltépődött szélét a Papa mellkasára nyomta. Gyors, határozott mozdulatokkal odaragasztotta az öreg törzsét és karjait a masszázsasztalhoz. Az végigmeredt magán, és néhány másodpercig dermedten figyelt. Pillanatok alatt megnyugtatta magát, hogy ez is a játék része kell, hogy legyen. „Kis perverz szuka” – gondolta magában. „Ma különösen finom mozdulatokkal nyalogatlak meg. Megszopogatom azt az édes kis csiklót, mint még soha.”
Miután Vanda gondosan leragasztotta a mellkasi részt, a lábak következtek. A lábszárat teljes hosszában körbetekerte, az asztallal együtt, olyan szorosra, hogy az öreg valóban moccani sem bírt. Egyedül az ágyékot és a hasat hagyta szabadon, elnyomva a Papa testének hullámzását.
-Most magadra hagylak, de nem sokáig. – Vanda a konyhába sétált. Az eszközöket szándékosan hagyta kinn. Nem tudta, képes lesz-e annyira elveszíteni a fejét, hogy valóban megtegye. Most meg, mint valami alvajáró, rezzenéstelen arccal rántotta fel a fiókot. Feje üres volt. Mit üres! Olyan tiszta volt az elméje, annyira biztos volt abban, amit csinál, hogy a génsebészethez sem lehet pontosabban érteni. Ragyogott. „Itt állok életem nagy műve előtt. Az alkotói folyamat soha nem volt ennél művészibbre tervezett. Olyan lesz akár egy gyönyörű balett, egy tökéletesen megrendezett film… Az angyalok zokogni fognak... Te pedig megdöglesz, vén tetű. ”
-Gyere… gyere kicsikém.
„Ne félj, jövök.”
-Feküdj csak vissza, meglepetésem van. Ma mást játszunk.
-Hm, ne ingerelj. – nyöszörgött a ráncos ajkak közül, és patológiaszaggal töltötte be a szobát. Vanda ezüst ragasztószalagot vett elő az egyik fiókból. A Papa furcsán nézett, de szemében játékos fény csillogott. Rózsaszín nyelvével letörölte a kiszaladt nyájat a szarkalábból. Vanda arca rángatózni kezdett az indulattól. A Papa felült, és kezeivel gyermetegen a lány almácskái felé nyúlt. Megérintette a bimbókat, és játszogatni kezdett velük. Szájába vette őket, egyiket a másik után. Vanda izmai reszkettek a csonton, de nem engedte, hogy a frissen keltett undor keresztülhúzza a tervét. Hónaljai alá vette a Papa vállát, és háta mögött egy hosszú darabot tépett a szalagból. Visszadöntötte az ágyra, miközben az még vígan szürcsölgette ki a bimbók tejszínes ízét a fogai közül. Finoman a szájára nyomta a ragasztócsíkot. A Papa szemében ismerős tűz lobogott, tekintetével kitárulkozott, nyitottá vált minden újra, amit csak ez a kislány adhat neki. Hagyta, hogy megtörténjen, előrefeszítette ráncos fokhagymafenekét, és lógó, körülmetélt pöcsét a lány felé tolta. Vanda csak a ragasztószalaggal ügyködött, hogy biztosan a helyén maradjon, és minden egyes hangot magába nyeljen. A biztonság kedvéért még egy darabot rakott rá, amitől a Papa még izgatottabb lett.
-Nyughass le. Így nem tudok veled játszani. Nem kell tartanod semmitől. Élvezni fogod, azt garantálom. Bár én valószínűleg jobban. – Az öreg nyála kicsordogált a ragasztócsík alól, de teste némileg megnyugodott, abbahagyta csípője emelgetését és kezeit megpihentette maga mellett. Arra számított, hogy a kislány hamarosan az arcára ül majd, és először csak gyengéden szagoltatja vele ifjúillatú punciját, mielőtt a nyelvével is hozzáérhetne. Vanda a gondolatra nagyot rántott a ragasztógurigán, és feltépődött szélét a Papa mellkasára nyomta. Gyors, határozott mozdulatokkal odaragasztotta az öreg törzsét és karjait a masszázsasztalhoz. Az végigmeredt magán, és néhány másodpercig dermedten figyelt. Pillanatok alatt megnyugtatta magát, hogy ez is a játék része kell, hogy legyen. „Kis perverz szuka” – gondolta magában. „Ma különösen finom mozdulatokkal nyalogatlak meg. Megszopogatom azt az édes kis csiklót, mint még soha.”
Miután Vanda gondosan leragasztotta a mellkasi részt, a lábak következtek. A lábszárat teljes hosszában körbetekerte, az asztallal együtt, olyan szorosra, hogy az öreg valóban moccani sem bírt. Egyedül az ágyékot és a hasat hagyta szabadon, elnyomva a Papa testének hullámzását.
-Most magadra hagylak, de nem sokáig. – Vanda a konyhába sétált. Az eszközöket szándékosan hagyta kinn. Nem tudta, képes lesz-e annyira elveszíteni a fejét, hogy valóban megtegye. Most meg, mint valami alvajáró, rezzenéstelen arccal rántotta fel a fiókot. Feje üres volt. Mit üres! Olyan tiszta volt az elméje, annyira biztos volt abban, amit csinál, hogy a génsebészethez sem lehet pontosabban érteni. Ragyogott. „Itt állok életem nagy műve előtt. Az alkotói folyamat soha nem volt ennél művészibbre tervezett. Olyan lesz akár egy gyönyörű balett, egy tökéletesen megrendezett film… Az angyalok zokogni fognak... Te pedig megdöglesz, vén tetű. ”
