Portfóliók

A városszéli elhagyott gyártelep fehérfalú kéményében élő öreg büdösbogár az én egyetlen barátom. Tegnap este fröccsözni voltunk a kémény melletti kurta utcai füstös kiskocsmában. Megint nem volt nála cigi és ismét csak lelejmolt, de ettől függetlenül elbeszélgettünk nőkről, párkapcsolatokról, néhány nemrégiben megjelent grafikáról. Négy éve vártam már ezt a találkozót. Az első évben elolvastam többszáz könyvet, így aztán a maradék háromban már bőven jutott időm időtlen bölcsességekre. Ebben a néhány évben tehát készséggel végighallgattam a különböző igazán okos emberek klasszikus stílusban megfogalmazott véleményét. Meg kell mondjam, jól kellett éreznem magam, és helyesen kellett bólogatnom, amikor az égigérő szögesdróttal körbevont megyéről beszéltek. Csillogón mohó szemükben néha tükröződni láttam a felvázolt pucér barna testek nyüzsgését az acélsodronyok mögött, egyesekében meg láthattam felvillanni a vaskerítés alján görcsbehalott sáros ujjak képét. Boldoggá lelkesülve kellett kivennem a részemet egy igaz ember tényszerű beszámolójából, amit a természettudományok igen magas színvonalon teljesítő és tapasztalt akadémiai professzora valami tyubityékás, szakállas és jöttment karvalyorrú bűnösökről tartott meg. Felét sem értettem - ez igaz – mentségemre legyen mondva a tömeg állandóan kitörő üdvrivalgásaitól alig jutott el valami a fülemhez. Az elmúlt évben azonban kifejezetten olyan társaságokat tudtam csak megtalálni, akik sírva-ríva dülöngéltek a főterek melletti vendéglők asztalainál. Ismeretlen neveket soroltak, egymást tromfolták akkor, amikor egy-egy újabb híresség kiáltatott ki és a kezükben csak kalimpáltak a szörnyen rossz minőségű olcsópapírból készülő fűzetlen színes újságok. Az évek alatt azonban egyetlen kósza alakkal sem találkoztam, aki "emberek, emberek, emberek, nem látták itt ezt a férfit…?" kiáltozással feltűnt volna. Tulajdonképpen jó ideje egyszer sem hallottam olyan történetet, amiben "… egy fiatalember egy fényképet lobogtatva rohant az utcán, lökdöste a járókelőket…" és keresett volna igazán valamit.
De tegnap - a büdösbogár barátommal fröccsözgetve én is szóhoz jutottam, a csápjait ilyenkor majdnem hozzáérintette a szemöldökömhöz, mind a hat lábát a testem körül úgy helyezte el, amivel engem ugyan nem zavart, de közben mégis valami különösen megnyugtató védettséget éreztetett velem. Már nagyjából 14 perce beszélgettünk, amikor megcsörrent a telefonom. A feleségem hívott, mert még nem voltam otthon este hat órára, ahogy az egy rendes családfenntartótól elvárható lenne. A büdösbogár közben csak nézett rám, összetett szemei fénye egyre csak tompulni kezdett, a hallószőrei kókadtabbakká váltak, hamarost a fejrészét kezdték el simogatni, amikor a füstös kiskocsma ajtaja kitárult és a huzat megbillentette a helyiség levegőjét. Azonnal elindultam, barátom egyetlen kezét sietve szorítva meg a búcsúzáskor. Kifizettem az addig elfogyasztott fröccsöket, helyére toltam a székemet és még egyszer visszanéztem. Még mindig ott ült a széken, kissé spiccesnek tűnt ugyan, de megnyugodva láttam, amint a szárnyait már megrezzintette a repüléshez, végleg akkor könnyebbültem meg, amikor a hátam mögül hallottam a kiterjesztett szárnylemezeinek döngését és koppanások nélküli eltűnését a mellékhelyiség felé. Kiszállt a klozetablakon és ismét beköltözött a belülről már fehérfalú, régi gyárkéménybe a város szélén.

2008.04.26. II. verzió