Portfóliók

"Ismerik e szép országot?" – szegezte olvasóinak a kérdést 1975-ben Kis csukák című regényének elején az azóta (2004-ben) kérdéseiért és válaszaiért Nobel-díjjal elismert osztrák írónő, Elfride Jelinek. Jelinek szép országában legföljebb a táj nyújt némi esztétikai élményt, bár hamar kiderül, "beleépült" egy gyár a tájba… A gyárat pedig olyan "jó emberek" építették, akik maguk is ki-be járnak azon a  bizonyos gyárkapun, s amikor közelebbről nyerünk bepillantást az életükbe, szépségnek már igazán nyoma sincs: "a férfiak szépen érlelődnek, kezdenek benne lenni a korban, az alkoholtól várják, hogy megtartsa őket egészségben, elkerüljék a rákot, miközben az asszonyok haláltusája gyakran éveken s újabb éveken át tart".

Hogy miért idézzük Jelineket, amikor Háy János: A gyerek című regényéről akarunk szót ejteni? Bizony azért, mert a Háy-regényben bemutatott "szép ország" – a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek Magyarországa – hasonlóképp összefoglalható sorsokat foglal magába: a gyárkapun ki-be járó jó emberek rendre elisszák a maradék eszüket, pénzüket, egészségüket, az üres gyomorba reggel begördülő pálinka okozta bélcsavarás és karcos fájdalom segítségével gyomorrákot növesztenek, az asszonyok megsiratják, eltemetik őket, bár az élet nem sok örömet tartogat számukra, sem férfiakkal, sem nélkülük. De ne szaladjunk ennyire előre!

Háy regénye valahol ott kezdődik, hogy egy alkoholista apa fiát egy másik apa – a fiú feleségének édesapja – egy "apád helyett apád leszek", koccintással szentesített gesztussal a házába, a családjába fogadja: ez a befogadott fiú lesz majd a gyerek apja. Mi pedig nyomon követjük, hogyan válik a jobb sorsra szánt gyerek is apává, és nem utolsósorban: alkoholistává. Hosszú út vezet a "lesz valami a gyerekből" optimizmusától a "nulla a gyerek" summázatig; hosszú és rögös, mondhatjuk egyrészt, nyílegyenes, mondhatjuk másrészt. Mert bár a gyerek alkoholista-karrierje tipikusnak, a "kanyarok" ellenére (vagy azokkal együtt) "nyílegyenesnek", vagyis szinte elkerülhetetlennek tűnik, mint az alkohol szabta utak általában, nem mellékes azonban, hogy a gyerek derekasan végigszenvedi fel-sem-jutásának és lecsúszásának minden stációját.

"Ha valaki így leértékelődik, a többiek mind egy kicsit felértékelődnek" – intézi el egy mondattal Jelinek bukott hőseit. Háy gyereke is megadja ezt a gyűlölettel- és örömmel vegyes elégtételt környezetének – érték(telenség)ének felmérésére mi más szolgálhatna megfelelő helyszínül, mint az italmérés –, csakhogy Háy  János maga nem intéz el senkit és semmit egy kézlegyintéssel, egy fél mondattal. Sőt. Ha hasonlító jelentéstartalmú alárendelő mondathoz érkezünk a szövegben, biztosak lehetünk abban, hogy nem csupán egy "úgy…, mint…" szerkezetű mondattal, hanem egy komplett anekdotával, egy prózában megírt balladával, egy pár bekezdésbe sűrített sorssal ismerkedhetünk meg. És az így felvillantott sorsok szintén szánalmasak, szomorúak, tragikusak.

Ezzel a prózatechnikai fogással jócskán él az említett írónő is: például a szerelmet egyik hősnője ahhoz az üzemi balesethez hasonlítja, amelyben valaki elveszítette a fél kezét. És –ezúttal eltekintve attól, hogy Jelinek elsősorban női sorsokra koncentrál – vonhatók még párhuzamok. Jelinek regényében a tulajdonnevek nem nagybetűvel kezdődnek, brigitte és paula, heinz és erich értéktelensége és felcserélhetősége így jut kifejezésre; Háy regénye – az olvasó örömére – nem küzd a helyesírás fennálló szabályai ellen, de megteremt egy olyan sajátos nyelvet, amely ugyanezt az üzenetet közvetíti. Mindenki gyerek. Bárki. Akárki.

A fiú: gyerek, a férfi: ember – az évszázadok óta érvényben lévő nyelvhasználati szokások az ismétlések és egy sajátos szabad függő beszéd által nyernek többlet tartalmakat, és nem csupán egy huszadik-huszonegyedik századi Akárki-legenda lehetőségét (sőt: létezését) villantják fel; nem csupán a borítón Háy János saját festménye által ábrázolt alá-fölé rendelt viszonyok megszüntethetetlenségére, avagy a Kádár-kor szellemi infantilizálódására tesznek örökös utalást,  de beszédes az is, amit majdhogynem az utolsó oldalig nem mondanak ki, nem neveznek meg.

Igen, "a gyerek faterja úgy gondolta", hogy "az ő családja istent fog adni a világnak, de legalábbis Magyarországnak" – de hogy a gyerek, a fiú szenvedéstörténete igazi passióvá válik, Golgota helyett krumplifölddel, kereszt helyett "csak" családdal, pontosan ábrázolt stációkkal, Mária-siralommal, azt nem hogy a fater, tán az olvasó sem gondolta volna. A gyerek elolvasása után – bár nem az első a regények sorában, amely arról szól, hogyan válnak vesztessé a vesztes apák fiai – el kell gondolkodnunk azon, hogy az "aparegény" közkeletű (bár csak látszólag irodalmi) műfajmegjelölése után nem érdemes-e bevezetnünk a "fiúregény" kategóriát.

Háy János regénye kétségtelenül fiúregény (nem a lány-, hanem az aparegénnyel szemben) – szimpatikus módon egyes szám harmadik személyű narrációval, noha talán először jelenik meg ilyen erővel Háy János-műben az az életrajzi tény, hogy a szerző falusi származású. Helyszűkében csak utaltunk egy lehetséges összehasonlító elemzés szempontjaira, mégis világos az állásfoglalásunk: A gyerek szerethető és – minden keserűsége mellett az olvasás örömével  – befogadható regény, ellentétben a Jelinek-féle vidék- és nyomorábrázolás regényével. Mert Háy János ismeri ezt a szép országot.

Palatinus, 2007. 345 oldal (2900 Ft)

(A recenzió megjelent a Csillagszálló 2007. decemberi számában.)