Portfóliók

Ha egy kötetnyi írott szót tartunk a kezünkben Élőbeszéd címmel, gyanakodnunk érdemes. Hány és miféle beszéd lakozik Kemény István verseibe zárva? Hányféle – szükségképp "csak" – imitációja az élőbeszédnek? 

A válasz tanulmányt érdemelne. Kezdve például a megjelenő egyes szám második személyű megszólításokkal – megannyi féloldalú párbeszéd –: "Te, aki tudsz vezetni" – indít a kötet, s ez a "Te" itt nem önmegszólítás, nem is Istenhez szól, hanem téged szólít meg (engem): az olvasót. A Kétszerkettő egyes szám második személye ezzel szemben önmegszólítás, amely vissza-visszatér a kötetegészben,  s önmegszólító jellegét igazolja, hogy az utolsó vers utolsó szavai az azonos gondolatot nyelvileg módosított formában, egyes szám első személyben ismétlik meg. "Kétszer kettő pedig négy. / Ha sosem mondom el – elfelejtik, / ha túl sokszor mondom – nem hiszik el. / És gúnyolódni tilos."

Tilos kigúnyolni a versek beszélőit: megannyi bús férfit, akik Kosztolányiként szólnak, de szentimentalizmus nélkül, Adyként szólnak, de romantika nélkül, vagy Radnótit idézik, s a visszafele élő öngyilkossal talán József Attilát, a "zengő érc" szókapcsolattal pedig Szent Pál szeretethimnuszát .

Megcsalt űrhajósként a Holdhoz beszélnek ("ne tagadj meg majd engem"), mormolnak magukban ("elmormolom a várost"), egy megmaradt házasság megmaradt feleségéhez szólnak, és sanzonként ismétlik a kérdést: "Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?".

És megszólal az érdligeti állomás is: "nézz rám: az érdligeti állomás voltam / egykor. És most is csak az vagyok." "És ezzel vállat von a múlt." "A hangosbeszélő viszont beszélni kezd, / mint a kisebb testvér, ha szóhoz jut ő is, / és jövőt ígér: egy vonatot."

De ha módunkban állna tanulmányt írni, a címadó Élőbeszéd című ciklus beszédhelyzetére kellene koncentrálnunk: a tizenegy részből álló ciklus a Halállal folytatott párbeszéd krónikája. A középkori certamen (versengés, vetélkedés) műfajával játszik a versszituáció. A vetélkedések többsége ugyanis a halál és az ítélet témakörébe, (a hanyatló középkor légkörét pontosan kifejező) halálirodalom keretébe tartozik; allegorikus alakok érvelésben versengő dialógusa (innen a műfaj megnevezése), amelynek lényege a drámai feszültség. Ősformája az Everyman legenda: s Kemény versének "beszélője" is Akárkiként van egyedül otthon, de egy huszadik-huszonegyedik századi Akárkiként, akinek (ős)bűnről gondolkoznia már nem csak Káin és Ábel sorsa felett, de a második világháború embertelenségén is túl kötelező. Jó félóra telik el, míg a Halál (így, nagy betűvel) távozta után előbújik a szekrény alól az élet "egész kisbetűs testében remegve" – s ha tehetnénk, e jó félórányi csend hallgatására kérnénk e sorok olvasóit, mielőtt folytatnánk…

Mielőtt folytatnánk a nem létező tanulmány vázlatpontjainak felsorolását, amelyből kihagyhatatlan volna a szintén önálló ciklusban létező (Egy hét az öreg Káinnal), Ady ős Kajánát  idéző Káin "nagybácsi" megszólalásainak és megszólításainak (!) elemzése. Fejét – mint Michelangelo Mózesének – "idétlen szarv koronázza", feje "ősvilági nagy fej".  

Kosztolányi Káin novellájában (amelyben Káin le tudja mosni a jelet, amellyel a Biblia szerint "megbélyegzé" az Úr), Káin "százéves korában is egyenes volt, mint a cserfa. Mikor nevetett, mind a harminckét foga villogott. Egyetlen hajaszála sem őszült meg." Esténként legkedvesebb gyermeke zenélt neki, s "Ilyenkor elgondolkozott az életen, melyet szépnek és tökéletesnek talált. Folytonosan növekedett a boldogsága. Megérte azt is, hogy unokái unokáit tették a térdére, s késő vénségében elégedetten halt meg, mert látta, hogy utódai birtokba veszik a földet, és megsokasodott az ő ivadékaiban."

Kemény Káinja "űzött nagyvad", akit megsokasodott ivadékai újságírók hadaként ostromol és szomszédok tudatlanságával fürkész – s akinek nem adatik meg a halál. Él tehát a mai Akárkik korában – Kemény is egy hanyatló kort vázolna fel? –, "Tévét kapcsol ki, vécét húz le, kezet törölget, / Lefekszik, megkerülte ma is megint a Földet, / Végigvonult alatta az összes régi tette, / És mind helyes, hisz mindet belső parancsra tette…"

 
S az olvasónak, ki kapaszkodna a kétszerkettő bizonyosságába, kinek lelkiismerte már az útra dobott (s nem ejtett!) kesztyű allegóriánál mocorogni kezdett, az olvasónak marad a mormolás: "A gyilkos, hogyha büszkén fölkél és újra lépked, / Ártatlan lesz majd másutt, mert gömbölyű a lélek."

Magvető, 2006. 76 oldal (1690 Ft)

(A recenzió megjelent a Csillagszálló 2007. májusi számában.)