Portfóliók

 "Amiről nem lehet beszélni, azt ki kell mondani" – parafrazálta Wittgenstein Tractátusának sokféle módon értelmezett és félreértelmezett 7. axiómáját  Sándor Iván a nyolcvanas évekről szóló tanulmányában. Már akkor korigényről beszélt: a visszaélésig túlértelmezett wittgensteini "hallgatni kell" rezignációján vagy akár önvédelmén túl "A valóság mögött kullogó, arcát vesztett szó számára is új követelményrendszert kell kialakítani, amelyben visszanyeri méltó helyét, hermészi közvetítő és kifejező szerepét."

"Követés" és "nyomozás", "szembenézés és kimondás", a megújult-megújított regényhagyomány által a szó számára is új (követelmény)rendszert érvényesítő eszköztár jellemzi Sándor Iván regényét, a Követést. A regény, amint azt alcíme is világossá teszi, Egy nyomozás krónikája. Ahogy a képzőművészetben, például Bosch festményein érvényesül a horror vacui, az a törekvés, hogy az elkészült képen lehetőleg nagyobb üres tér ne maradjon, ennek a nyomozásnak és a nyomozás tárgyának, a hatvan évvel ezelőtti múltnak részletei fednek le minden regényteret.

Nem véletlenül említettem éppen Bosch művészetét. Az első fejezet harmadik bekezdése többszörösen is értelmezői támpontot nyújt: megidézi Bosch A szénásszekér című festményét. "A részlet (ti. egy könyvborítóhoz kiválasztott festményrészlet – T. Zs.) mintha azzal a gondolattal hangzott volna össze, amely szerint a szöveg tagadja a távolságot a szerző, az írás tárgya és az olvasó között." – olvashatjuk a regénybéli kommentárt, mert látszólag az értelmezés tere sem marad lefedetlenül.

A Bosch- triptychon baloldali szárnya az eredendő bűnt ábrázolja, említett középső része, az egymást tipró bűnösök menete a szénásszekér körül maga a kibontakozás, a jobb oldali szárny pedig a végső következményeket, a pokolbéli bűnhődést fogalmazza meg. Ahogy a Szénásszekér-triptychon becsukott oltárszárnyain egy zarándok vándorol szüntelen a gonosz világban, a könyv lapjain egy zarándok (egy Nyomozó) vándorol "emlékezete űrjében", – végigjárja hajdani önmaga és akkori szerelme 1944-es odisszeájának útját, miközben felidéződik a második világháború Budapestjének utcáin egymást tiprók – és az embertelenségben is egymást mentők – pokoli menete. A nyomozó mintha arra is választ keresne: van-e eredete a bűnnek? És van-e következménye?

Szintén a regény elején megidéződik egy másik Bosch-festmény is: Szent János Patmosz szigetén. A képen egy apró szörny is szerepel, rovarlábbal, démontesttel, pápaszemes emberi arccal.  "Bosch tehát megkereste a látvány elbeszélőjét. Mintha azt festette volna oda a kép sarkába, aki így kezdheti a történetet: ott voltam."

Ott voltam – állítja az első pillanattól kezdve a regény elbeszélője. Látvánnyá sűrűsödött pillanatok és eseménysorok, pillantások, egymást kereső, keresztező, az időn át is egymásba fúródó tekintetek, jelenlét, figyelem s mindezek reflektált lejegyzése alakítják a regényt. Ki jegyzi a pillantások érzésektől történetekig fejlődő krónikáját?  "A tizennégy éves fiú vagyok, és egy idős ember arcát látom, ahogy a papírlap fölé hajolva próbálja leírni, amit lát."

A regény gyakran elidegenítő gesztusokkal élő szövegéből kiragyog egy lírai, önértelmező metafora: egy mély tengeri kagyló, amely évszázadok hangjait őrzi. A főhős gyerekként belemondja a nevét. Felnőttként is a kezében tartja, s akkor is a nevét mondja bele. Az egyik hang rárétegződik a másikra. Így rétegződnek egymásra a regény szólamai, és egyszer, egy levél aláírásaként a név is kimondatik: "Millió csók: Iván."

Sándor Iván emlékirata volna hát a Követés? Ha elfogadjuk a szöveg autobiografikus hitelességét, megfogalmazható-e a különös, dokumentumokkal tűzdelt regényforma célja? A szó szerint értelmezett "horror vacui", az "irtózás az űrtől" feloldása? Hogy a vállvonogatós, "nem érdekes az egész"-típusú űr, a huszonéves felszolgálónő üressége – akinek negyvenötben börtönbe került, ötvenhatban disszidált az apja, azóta nem hallott felőle, de csak azt hajtogatja, "olyan homályos", "nem érdekes az egész" – ne hódíthasson teret az elbeszélő lelkében?

Nem, a regény nem emlékirat, Sándor Iván sokak tekintetével néz és sokak tekintetével lát – ahogy a könyv borítóján kiemelt mondatban is olvashatjuk: hogy a saját tekintete éber maradjon. S ha az elbeszélő nem is fejti meg a közöny természetét, sokak sorsáról tud, és sokak történetét képes úgy elmesélni, hogy objektív leírásnak hasson két dokumentum közt minden olyan mondat, amelyekben csak úgy nyüzsögnek a "gondolta", "érezte" típusú állítmányok.

Akinek a gondolatairól, érzéseiről legtöbbet tud, észrevétlenül a narrátor Ivánnal egyenrangú főszereplővé növi ki magát. Ő Carl Lutz, svájci diplomata, alkonzul, akiről a tizennégy éves kisfiú mit sem tud, a felnőtt nyomozó azonban – aki tudja, az életét köszönheti ennek az embernek – mindent tudni vél Carl Lutzról; s a hála elfogultsága nélkül megrajzolja egy tépelődő, mégis cselekvő, hivatali hatáskörén morális parancsoknak engedelmeskedve túllépő férfi alakját.

A regénybéli Carl Lutz tépelődéseinek, deheroizált ábrázolásának mintha nyelvi tétje is volna: ahogyan a Carl Lutzról megemlékező film forgatásán  a "magánnyomozó" kísérletet tesz arra, hogy egy ráadásul idegen nyelvű közegben megértesse, miért nem azonosul a túlélő, inkább csak a tanú kifejezéssel és egyúttal szereppel – mintha az "embermentő" rendíthetetlen morális zöngéivel,  állandósult, kétely nélkülinek vélt helytállásával, emberfeletti hősiességével is le akarna számolni.

A regény lehetne úgymond "az igazi" Carl Lutz regénye-története, de nem az. Párhuzamos történeteket, sorsokat követünk figyelemmel: s mintha egyik sem találna nyugvópontot. A regény szám szerint utolsó (tizenötödik) fejezetében az elbeszélő felhagy azzal, hogy a különböző Idők (sic!) között azonosságot találjon. Felrajzolja az emlékeiben élő egykori útvonalat és a nyomozás három hónapjában megtett útvonalakat, különböző színű filctollakat használva – minden szín más időzónát jelez –: mint a kagylóban a hangok, egymásra rétegződnek a vonalak, megváltoznak az eredeti színek  A kusza vonalak elképzelt látványa nem okoz valódi megnyugvást az olvasónak, mégis ez a Közös Tér, a város, ez a saját város volna a terepe annak, hogy a tekintetek végre találkozhassanak.

És végképp nem okoz valódi megnyugvást a regény befejezése. Utolsó fejezete (mely számozás szerint a tizenegyedik) visszarepít a múltba, és ott ér véget a történet, a pincében, mindent betöltő ordítás közepette. Ahogyan Kertész Imre A száműzött nyelv című beszédében kifejtette, a 20. század totális diktatúráiban a totális nyelv, az erőszak és a rettegés jól adagolt dinamikájának segítségével ellenállhatatlanul behatolt az egyes ember tudatába, és őt magát kirekesztette onnan, ki a saját belső életéből. A túlélés egyetlen esélye: azonosulni az emberre kényszerített szereppel. "Ám ez a módja a személyisége totális megsemmisítésének is, és ha valóban sikerül túlélnie, bizonyára hosszú időbe telik, amíg képes lesz rá – ha egyáltalán –, hogy visszahódítsa a nyelvet, amelyen elmondhatja tragédiáját; s meglehet, akkor ráébred majd, hogy ez a tragédia nem elmondható."

Elmondható-e a tragédia? Sikerül(t)-e a szó számára valóban új követelményrendszert kialakítani? Sándor Iván Követése grandiózus kísérlet. Aggasztó, hogy üvöltéssel zárul.

A regény olvasása során igyekeztem magam is nyomozóvá válni. Mikor egy utalásból Simon Balázst véltem felfedezni, kutatni kezdtem, melyik novellája mottójaként szerepelhetett a regény elején idézett mondat: "ha hallom is, csak úgy hallom, mintha egy üveggé vált tenger mélységéből szűrné át fülembe a mulandóság". Meg is találtam az írást, de különös módon nem találtam a címét. Ennyi állt a szöveg fölött: Az emlékezőművész Sándor Ivánnak. S bár a "jelzőt" a név új sorban követte, következetesen és makacsul grammatikai kapcsolatot hittem ott, ahol nem volt, mintha Sándor Iván jelzője volna "Az emlékezőművész" – s nem a novella címe. A Követés írója nem csak arra vállalkozott, hogy sokak tekintetével lásson, hanem arra is, hogy sokak tekintetét irányítsa. Aki végigolvasta a regényt, egy föld alatti városra nézett és látott. Ez a saját város a miénk is, mert ráirányította tekintetünket Sándor Iván, az emlékezőművész. (Kalligram)

Megjelent: Kritika, 2007. február, 29-30. o.