Portfóliók

"Fabulákkal kevertem a históriát" – írta az 1600-as évek közepén gróf Zrínyi Miklós Szigetvár 1566-os ostromának történetét és a várkapitány dédapa, Zrínyi Miklós hőstetteit megéneklő alkotása, a Szigeti veszedelem bevezetőjében. Tisztában volt egyedülálló helyzetével: a harci tárgyú eposzok költői közül ő az egyetlen, aki a hadviselés professzionális ismerője.

"A gyűlöletemből és a meseszeretetemből valamilyen múlt időt gyúrtam" – nyilatkozta  Csaplár Vilmos, akinek nem adatott meg évszázadnyi távolság, amikor regénye tárgyául Kádár apánk viselt dolgait választotta, kijutott azonban "negyvenegy évig tartó kényszerű »kutatás«" a korral kapcsolatban – a korral, a rendszerrel, melynek nem egyedülálló módon lakója s ebben az értelemben "professzionális" ismerője volt.

Már önmagában a cím bravúros. Kádár János neve, mintha egy kétsoros versike második sora volna, fülbemászó tisztasággal cseng össze azzal a jelzővel, amellyel a magyar nép a legnagyobb szeretettel és gazdagsággal Mátyásra, az igazságosra emlékszik. A név is, a jelző is, a Mátyás-asszociáció is játékban marad a könyvben.

A Mátyás király igazságszolgáltatásait elbeszélő mondák cselekménye tipikus: a király álruhában a nép közé vegyül, próbára tesz, megfigyel, jutalmaz és büntet. A Mátyás-mondák mindenkori elbeszélője vígjátéki helyzetet teremt, amikor a királyt álruhában vezeti be olyan emberek közé, akik nem is sejtik, kit tiszteljenek benne. A beavatott olvasó pedig csak mosolyog a csőbe húzottakon, miközben mind feszültebben várja, mi sül ki az adott szituációból.

Csaplár nem egyszer alkalmazza a feszültségkeltésnek ezt a mesei eszközét, de az olvasói feszültséget csak növeli az a zavarba ejtő körülmény, hogy a könyvbéli Kádár Jánosnak, akit elindulása előtt még testőrök hada óvott és őrzött, nem kell álruhába bújnia ahhoz, hogy ne ismerje meg például a busz utazóközönsége. Nem hiányzik a késleltetés klasszikus eszköze sem: Kádár János első útja során három "kalandba" keveredik. Betér egy virágboltba, ami még nem nyitott ki; egy üres teherautó mellett lusta munkásokkal elegyedik szóba; majd egy törzsőrmesterrel kerül szóváltásba, aki beszállíttatja az őrszobára. Az olvasó feszültsége nőttön-nő.

A Mátyás-mesékben a késleltetés után rendre a következő fordulat várható: a jók örömmel ismerik fel a királyt, a bűnösök rémülten látják, kit sértettek meg. Maga az igazságszolgáltatás pedig a feszültség feloldását jelenti, a monda csattanója tehát művészi és erkölcsi befejezés egyszerre. Igen ám, de ebben a Kádár-történetben mégis kik a jók és kik a rosszak? A virágárus még csak kelletlen, de a munkások már nem átallnak az elvtárs szóval trágárságok kíséretében viccelődni, no és ahogy a rendőr mindközönségesen civilként, egyenesen zárt osztályról szökött elmebetegként kezeli Kádár Jánost… hát az felháborító!

Felháborító? Van egy mély, a mesék igazságán edződött tudásunk, amely szerint ezek a szereplők volnának a rosszak, majd mindjárt elnyerik méltó büntetésüket, ahogyan az minden valamire való mesében dukál – de van egy másik tudásunk is, amely szerint Kádár János a legkevésbé sem mesebeli figura, és tulajdonképpen egyáltalán nem akarjuk, hogy nekilásson igazságot szolgáltatni! Ráadásul, ahogyan a mesebeli kalandok során a hősök egyre nehezebb feladatokat kénytelenek megoldani, a mi erkölcsi érzékünk is egyre nehezebb próbákat áll ki, mert a mesék vegytiszta jó és rossz szembenállásában mégis hová helyezzük a Kádár-kori "igazságszolgáltatás" emberét, a rendőrt? És mit kezdjünk azzal a szintén mélyről fakadó érzéssel, hogy a fel nem ismert hőssel – legyen az akár a Kádár János – egyszerűen nem, nem és nem lehet így bánni?!

Jól csőbe húzott minket a Csaplár Vilmos! De szabadulhatunk-e meseolvasási stratégiáinktól, ha túl kovácselvtársi vágyakon és mongóliai száműzetésen, túl az egri tarhonyás pörköltön de még a Biszku Béla joghurtján is túl, úgy végződik egy világforradalmi jelentőségű mezőgazdasági kísérlet, hogy "Egyszer volt Bécsben disznóvadászat!"?

Az álruhás Mátyást idéző mondacsoporthoz hasonló kör az okos király emlékét őrző mesék csoportja. "Kádár János országszerte híres volt a fineszéről." – olvashatjuk az első oldalak egyikén, amikor is egy testőr rettentő kínban válaszolgat Kádár elvtársnak, nehogy bajt hozzon a saját fejére. "Nem lehetett előre kitalálni, mire irányul igazából a kérdés."

Kádár Jánosnak finesze van. Kádár János fineszes. Nem ravasz, nem fortélyos, nem agyafúrt, ahogy tisztességes magyar mesehőshöz illenék. A szónak megvan a maga, korra jellemző, visszatetsző bennfentessége, mint az elvtársazásnak, a tulajdonnév előtti névelőhasználatnak, a vegyesen alkalmazott tegezésnek-magázásnak – és óhatatlanul felmerül a kérdés, mégis ki meséli ezeket a történeteket?

Mert felbukkan egy Csaplár Vilmos nevű kisfiú a harmadik fejezetben, de kizárt dolog, hogy a narrátor azonos volna akár az író, akár a könyvbéli (azóta felnőtt?) kisfiú Csaplár Vilmossal. Itt valaki valóban mesél, méghozzá a mesemondás orális hagyományaira támaszkodva: történetet mond a hallgatóságának. Mondatfűzése, különösképp magyarázó megjegyzései, kiszólásai szinte élőszóbeli megnyilvánulások.

Bodor Béla a könyv 2001-es kiadásakor így fogalmazott az ÉS  hasábjain: "valamilyen módon ezek a történetek valóságosak, és a kortárs olvasó joggal bólogathat rájuk: – Bizony, ez így volt! –, miközben erről szó sincs." Bizony, ez így van: nem pusztán a történetek, de a történetmondás maga lehet ismerős: mert mindig akadt valaki, akinek valakije pontosan tudta, milyen háza van Czinegének vagy hogyan vadásznak az elvtársak, és akkor a valaki valakijére hivatkozva jöhetett is az "igaz történet", hogy szálljon szájról szájra. Nem a fonók közössége és a kukoricafosztás kötelessége, sokkal inkább a kocsmák népe és a kisfröccs-fogyasztás másként kényszerű kötelessége érlelték-csiszolták ezeket a történeteket.

Mindeközben a mesék szeretete hatja át a végül mégsem Kádárvirággá lett virág majdnem-eredetmondáját; a Hubert püspök legendás vadászatát idéző jelenetet, amelyben az őzbak visszaszól a vadakkal fejben beszélgető Kádár Jánosnak ("Kádárjancsivirág" – "mintha keljfeljancsinak vagy paprikajancsinak csúfolták volna"); Fehér elvtárs Az obsitos nagyotmondásait idéző nosztalgiázását a mongóliai száműzetésről… Sorolhatnám.      

"Itt jártam. Ettem egy jó marhapörköltet tarhonyával, finom vegyesvágottat is kaptam hozzá, és kitűnő kisfröccsöt. A kiszolgálás barátságos volt.« Aláírás: »Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára.«

– Ha én ezt tudom! – mondta pár percnyi döbbent csönd után a sarokban ülő férfi.

Az egyik kalapos rákontrázott:

– Miért, mi lett volna?

– Csak kértem volna tőle valamit! Lehet, hogy három kívánságomat is teljesíti, ha szólok.

– Az az aranyhal, Sanyi! – mondta a másik kalapos. – Látszik, hogy rég voltál gyerek."

Itt járt Kádár János. Csaplár Vilmosnak pedig sikerült "fabulával", szeretettel és gyűlölettel kevernie a histórát – talán mert nem is olyan rég volt gyerek.

Megjelent: Kritika, 2007. november 31. o.