Portfóliók

Azt hittem, apám viccel, mikor először hallottam szájából a szót: fátermörder. Hogy ez egy gallér volna. Apagyilkos. S hogy öleléssel öl.

Apámtól tanultam tehát a szót – de nem fogok abba a hibába esni, hogy Jánossy Lajos aparegénye kapcsán saját magánmítoszokkal álljak elő. Magánmítosznak – a magánjellegen bőven túlnőve – itt a Hamu és ecet, a regény, amely nyelvezetével sem csábít ebbe a hibába esnem: hosszú, mégis szikár, vesszőn s ponton kívül más írásjelet szinte nem is használó mondatai nem viselnek magukon könnyen utánozható jegyeket. A beékelődő idézetek, atyai-anyai szólamok, a germanizmusok nem válnak az olvasó természetes nyelvévé, a könyvről szólván nem kapjuk azon magunkat, hogy pompásan időutazunk egy közösnek vélt múlt közösen konstruált nyelvi világában.

 A szöveg nem enged szóviccek csábításának, nem él a főnévi igenév, az infinitívusz divatos befejezetlenségével, nem akar gyorsan letudni, "megúszni", elhadarni semmit, következetes múlt időben beszél, beszél, beszél. 

A megszólalás időpontja egy hajnal, egy szerencsétlen, kaszinóban töltött és üres zsebekkel végződött éjjel utáni hajnal, de nem ez a megszólalás apropója. Fortuna és a prímszámok hűtlensége nem az első és tán nem is az utolsó alkalommal nyilvánult meg az elbeszélő számára azon az éjjelen – és nem is az éjjel a fontos, hanem a hajnali részegség látomása, a váratlan időpontban és váratlan helyszínen felbukkanó apával való találkozás.  Vagy majdnem-találkozás. Mert a látomás hatására nem a főhős-elbeszélő mozdul, ő marad a padon; ami két lábra áll, lendületet vesz és elindul, az az emlék – maga a szöveg.  Miközben egy árva hangya tapogatózik mandzsettán, karon, utat keresve, fölfelé, a szív felé.

Aparegény, mondtam. Tehát nem a narrátor az egyedüli főhőse a regénynek. Pilinszky Két arckép című verséből-verseiből származik a regény címe s a mottó; s bár a sor: "Atyai ház: hamuból és ecetből." a Rembrandt című "portréból" származik, valóban két arckép, két portré, két férfi-alak rajzolódik ki az olvasó számára: apáé és fiúé.

"Hogy mit is tud egy hangya, azt a nagyapám magyarázta el nekem." – indul az emlékezés, s vonja be az olvasót apák és fiúk több generációs történetmesélésébe, az apáról fiúra szálló tudás ámulatába, melynek végállomása a kisfiú, akiről még nem sejti senki, miféle éjszakák várnak rá, maga sem tudja, el sem tudja képzelni, egyelőre az is nehezére esik, hogy elképzelje, olyan emberfeletti képességekkel, amilyenekkel egy hangya bír, ő bizony fel tudná emelni aput, az apukáját. "Nem volt túl nagy fantáziám" – állítja magáról az elbeszélő, de a gyermeki fantázia mégis működik, ha nehezen is, de elképzelhető, hogy felborul a világrend, és apa ül fia nyakában, s nem fordítva, akár biciklizés, bújócskázás, rajzolás közben is. S hogy a legjobb akkor volna, ha láthatatlan lenne.

A szöveg több ízben utal  – nem csak a gyermeki, de a felnőttkori – fantázia hiányára. "A tapasztalataimmal kell feltöltsem a képzeletemet." Jánossynál ráadásul fantázia és emlékezet egymáshoz oly szorosan kapcsolódó fogalmak, hogy egymást feltételezik, szinte azonosak. "Az emlékezetem, a mostani képzeletem nem működik."

Ily módon azonban a fantázia (az emlékezet) hiánya az önazonosságot veszélyezteti – hiszen az emlékezés biztosítja az ember számára a folyamatosság érzését, amelytől az "én" fogalma is függ. 

"Nem tudok semmit mondani, nem tudok semmit kitalálni, amit eddig mondtam, azt is te találtad ki" – mondja a kisfiú, s hogy erre a felnőtt elbeszélő emlékszik, mit sem old a szorongáson.

Ahogy Ewald Hering mondta a bécsi Tudományos Akadémián a memóriáról tartott előadásán jó évszázaddal ezelőtt: "Létünk számtalan jelenségét az emlékezés egyesíti egyetlen egésszé; és mint ahogy testünk alkotó atomjaira szóródna szét, ha az anyag vonzása nem tartaná egyben, az emlékezet kötő- és egyesítőereje nélkül tudatunk annyi darabra töredezne szét, ahány másodpercet megéltünk."

Az elbeszélő valójában mást sem csinál, mint folyamatosan emlékszik, mégis úgy tekint emlékei rendszerére, önmagára, mint vendégei a különös konyhai órára – az az óra sem más időt mutat, a perc hatvan másodpercből, egy óra hatvan percből áll, de máshogy mutatja az órákból összeálló napot: s hogy többet mutat, nem tizenkét, hanem huszonnégy rovátkát, nem készségesebbé, könnyebben megfejthetővé, hanem első ránézésre érthetetlenné válik a szerkezet. Mert más.

Az elbeszélő is megduplázza, generációról-generációra hatványozza emlékrovátkái számát. Nem megy a gyerekkori kötelező naplóírás, de saját emlékké válik az anyai napló, amely utazásokat örökít meg, s az apa gyerekkori naplója, amely mint tárgy (mint füzet – de nem mint hagyomány) folytathatóvá válik. Emlék a naplók írása-olvasása, s látszólag emlékek sorjáznak a naplókban – de általános tapasztalat, hogy a nyelv, a naplókban használt nyelv, a felnőttek nyelve nem elégséges leírni a valóságot, ha van egyáltalán olyan, s hitelesebb, kifejezőbb megnyilvánulás az apa gyermekkori, meg-megborzongó, nem tetszést kifejező Brrr!-jeinél nem marad.

Emlék a két maradás-történet ("itthon maradunk, mert ez a hazánk"), a két családtörténet, melynek következménye a szülők, a két fiatal találkozása – hogy "a hazaszeretet gyümölcse"-ként  megszülethessen a kisfiú, aki aztán kamaszként első randevújára készülvén elgondolkozhat azon, az ő története, de történetének legkisebb epizódja is, a titokban elszívott cigaretták és minden másként alakulnának, nem is alakulnának, vele együtt nem léteznének, ha akkor, a régmúltban valami, bármi másként történt volna.

Mindenki megél efféle gondolatmeneteket (irodalmunk különösképp emlékezetes példája erre Kertész Imre Sorstalanságából Köves és Annamária vitája a regény elejéről, ahol a Koldus és királyfit emlegető gondolatsor végső tétje az adott történelmi szituációban persze mégis más) – de egy olyan személyiségnek, aki apja és nagyapja könyvei közt még a régi Pestre és a régi Balatonra is úgy gondol, mintha egyszerre fantáziálna és egyszerre emlékezne róluk, annak számára ez különösen félelmetes.

A szándékosan alulretorizált képességeket (nincs fantáziám, nincs emlékezetem) tulajdonképp nem kompenzálja a tény, hogy ennek a kisfiúnak is volt láthatatlan barátja, Misimasa, aki minden este meglátogatta őt; nem kompenzálja a "történet a történetben" hagyományaira támaszkodó kvázi kísértethistóra, vagy a gyönyörű mese – ami messze túlszárnyalná a családi összejövetelen mondatról mondatra diktált Jancsi és Juliskát ("Nem jut eszembe semmi…") –,  Pupu néni és Pupu bácsi története.  

Nem kompenzálja, mert a bizonytalanság, az elbeszélő bizonytalansága, hogy ki is vagyok én és miért is vagyok olyan, amilyen: konstans.

És az "olyan, amilyen" vállalása nem büszke vállalás. Szerep, az előre elrendelt szerep (e fiúból orvos lesz és kosaras, akárki meglássa) helyett – a pult mellett "egy kicsit mindig homlokráncolós, összehúzott szemű, feszes szájú, de mégis ajakbiggyesztett, összeszorított fogú, szigorú és fürkésző tekintet"-tel eljátszott szerep; mely elfedi magát a bizonytalanságot, a hasonlóságot az apával, a testtől való félelmet, az elszalasztott lehetőségeket, a látszólag mégis büszkén vállalt boldogtalanságot. Az apává nem válást. A hétköznapok nem élését. És a menekülést egy mondat elől. Két szó elől.

Van-e remény e "komor és szótlan alak" számára?

Mottóval indít a regény. Én mégsem választhattam mottónak az alábbi, ide illő sorokat – a regény maga tiltakoznék ellene. Végig kell ülni az elbeszélővel a háromszáz oldalnyi emléket, az összes kérdést és minden kísérletet a válaszra, gyerekkortól a regénybeli utolsó hajnalig, rá kell érezni a hosszú, mégis szikár mondatok ritmusára, meg kell tanulni a szülői szólamokat; ülni kell a padon, figyelni a belső hangot, az apa távolodó alakját, s az eltévedt hangyát, hogy hihető legyen:

"mint a porszívóba tévedt hangya, jártam/ egyedül/ csak a fény/ mutatta messze, jobbra kellett/ volna használni, elmúlt, de tudod,/ most már bármerre, jobbra fordul,/ hazavezet,/ az összes út." (Tóth Krisztina: Térkép)

Jánossy Lajos regénye egy fátermörder. Gallér, mely kíméletlenül fojtogat, szorítja viselője nyakát. Mintha a kisfiú, aki képzeletben nyakába vette láthatatlan apját, nem tudná visszaállítani a felborult világ rendjét. És a felnőtt, ez a fátermörderes alak nem azért ölel, hogy öljön – szavaival azért öl, hogy megkísérelhessen, egyszer, végre: ölelni. Szabadon.

Megjelent: Kritika, 2006. szeptember, 32-33. o.