Portfóliók
Üdvözlet a zátonyról
I. rész: én
Otthon már kiürültek a házak. Innen is, onnan is csalfán hívogat az égve felejtett lámpafény. Szél botladozik a házunk előtt az utcán, mint egy bennszakadt lélegzet, néz a kirakatokra... lenn, a lábainál víg hangya egyensúlyozza hazafelé a fánklekvárt. Urbánus bukolika, mondhatná akárki, és úgy is van. Találkozunk a végállomáson.
Ahogy a parti homok lassan kicsúszik a markomból - mert az időt itt is mérni kell -, ráérősen összeszámolom, hogy milyen kevés holmit is hoztam magammal. Egy méteres korlátdarabot (melynek ha nekitámaszkodtam, minden estén felkínálta magát a messzeség), pár szelet hajócsavart (hogy szélcsendben se várassam meg szerelmemet, a láthatárt), és még néhány egyéb, a fövenyre kivetett törmeléket.
Egyelőre itt térdelek tehát a parton, nyitogatom a kétszersültes dobozokat, ám a hátam mögött máris valami veszély körvonalazódik. Benn az erdőben - nem nehéz elképzelni, minden zátony ugyanazon szabvány szerint készül - ugyanis a megannyi felfedezés mellett ismerős nyomokat is találok majd. Részeg bogarak alszanak bennük, egyszersmind növelik bennem a bizonyosságot: valaki járt itt előttem.
Visszajönnél hozzám... bárcsak visszajönnél hozzám - dúdolom a slágert törökülésben, rák szomszédom álmosan veri a taktust. Így zenélünk sülve-főve naphosszat, megírunk pár papírhajót, és nézzük őket, ahogy az első hullámnál elsüllyednek. A korlátdarabot, a hajócsavart meg a többi miafrancot pedig megintcsak partra veti a víz. Találkozunk a végállomáson, mondhatná erre akárki, és úgy is van.
Sokáig olvasom ezt a pár sort. Aztán kiszárad a torkom, elindulok palackot keresni. Benn az erdőben bogarak alszanak a lábnyomodban, kora délután van, mi rák szomszédommal álmosan verjük a taktust. Hanyattdőlök végig a parton, talán a tengert fürkészem; fejemben körbe-körbe forog az égve felejtett lámpafény.
II. rész: ő (avagy kösz, nem vagyok meg)
Érkezhetek fölé a magasból, kémlelhetem hajó-korlátnak dőlve a messzeséget, úgysem találom meg. A vízben csillámló (ám üres) palackok jelzik, hogy jó helyen kutatok, de a zátonyok már csak ilyenek: csak akkor veszi észre őket az ember, amikor nagy reccsenéssel fennakad rajtuk, esetleg lezuhan rájuk. Reggelenként tudatosul bennem, hogy vágy tárgya vagyok, aztán naphosszat fogom a kormányt, és verem rajta a taktust (visszajönnél hozzám... bárcsak visszajönnél hozzám - dúdolom a slágert).
Ki tudja, meddig folytatódik még ez a város, ez a bújócska... Rosszallóan ingatja fejét a gép orrában az égve felejtett lámpafény.
1997.szept.30.
Otthon már kiürültek a házak. Innen is, onnan is csalfán hívogat az égve felejtett lámpafény. Szél botladozik a házunk előtt az utcán, mint egy bennszakadt lélegzet, néz a kirakatokra... lenn, a lábainál víg hangya egyensúlyozza hazafelé a fánklekvárt. Urbánus bukolika, mondhatná akárki, és úgy is van. Találkozunk a végállomáson.
Ahogy a parti homok lassan kicsúszik a markomból - mert az időt itt is mérni kell -, ráérősen összeszámolom, hogy milyen kevés holmit is hoztam magammal. Egy méteres korlátdarabot (melynek ha nekitámaszkodtam, minden estén felkínálta magát a messzeség), pár szelet hajócsavart (hogy szélcsendben se várassam meg szerelmemet, a láthatárt), és még néhány egyéb, a fövenyre kivetett törmeléket.
Egyelőre itt térdelek tehát a parton, nyitogatom a kétszersültes dobozokat, ám a hátam mögött máris valami veszély körvonalazódik. Benn az erdőben - nem nehéz elképzelni, minden zátony ugyanazon szabvány szerint készül - ugyanis a megannyi felfedezés mellett ismerős nyomokat is találok majd. Részeg bogarak alszanak bennük, egyszersmind növelik bennem a bizonyosságot: valaki járt itt előttem.
Visszajönnél hozzám... bárcsak visszajönnél hozzám - dúdolom a slágert törökülésben, rák szomszédom álmosan veri a taktust. Így zenélünk sülve-főve naphosszat, megírunk pár papírhajót, és nézzük őket, ahogy az első hullámnál elsüllyednek. A korlátdarabot, a hajócsavart meg a többi miafrancot pedig megintcsak partra veti a víz. Találkozunk a végállomáson, mondhatná erre akárki, és úgy is van.
Sokáig olvasom ezt a pár sort. Aztán kiszárad a torkom, elindulok palackot keresni. Benn az erdőben bogarak alszanak a lábnyomodban, kora délután van, mi rák szomszédommal álmosan verjük a taktust. Hanyattdőlök végig a parton, talán a tengert fürkészem; fejemben körbe-körbe forog az égve felejtett lámpafény.
II. rész: ő (avagy kösz, nem vagyok meg)
Érkezhetek fölé a magasból, kémlelhetem hajó-korlátnak dőlve a messzeséget, úgysem találom meg. A vízben csillámló (ám üres) palackok jelzik, hogy jó helyen kutatok, de a zátonyok már csak ilyenek: csak akkor veszi észre őket az ember, amikor nagy reccsenéssel fennakad rajtuk, esetleg lezuhan rájuk. Reggelenként tudatosul bennem, hogy vágy tárgya vagyok, aztán naphosszat fogom a kormányt, és verem rajta a taktust (visszajönnél hozzám... bárcsak visszajönnél hozzám - dúdolom a slágert).
Ki tudja, meddig folytatódik még ez a város, ez a bújócska... Rosszallóan ingatja fejét a gép orrában az égve felejtett lámpafény.
1997.szept.30.
