Portfóliók
Trója
Trója
A bonyodalmak csak most kezdődnek
Odüsszeuszt az éjszakai találkozás következményeiről elsőként egy szörnyű sikoly tájékoztatta. Kardját felkapva kiszaladt sátrából. A hold aznap éjszaka is nagy, ragyogó gömbként trónolt az égen.
-Hekabé! Kiáltotta Odüsszeusz. Valaki megtámadott?
Az öregasszony nem válaszolt. Némán állt a sötétben, és elégedetten szemlélte a markában tartott dolgot. Egy alak támolygott elő az asszony sátrából. Kezét az arcára tapasztotta, és segítségért sikoltozott, és azt ordította, hogy a szajha megvakította. Mikor a férfi leengedte a kezét, Ödüsszeusz látta, hogy az arca vérben úszik. Ekkor ismert rá a thrák királyra. A jelenet azzal zárul, hogy valaki eltapossa a kikapart szemű thrák király szemgolyóját, majd Hekabé felmászik az egyik hajó árbócára, egyesülni akar a Holddal, majd négy métert zuhanva szörnyet hal. Az asszonyok sátrába egy ígérettel, egy térkép ígéretével csalta Hekabé a thrákok királyát, amelyen egy még sokkal nagyobb aranykincs lelőhelye volt feljegyezve, mint amit a görögök Priamosztól elrabolni tudtak.
Ebben a jelenetben minden benne van, amit a regényről tudni kell.
Korhű, követi az eseményeket, néhol kiegészíti. Látványossá teszi és megeleveníti az eseményeket. Baljós színezetet ad a dolgoknak, igen reálisan, hogy a bajok nem is akkor kezdődnek, amikor Mükéné harcosai végre győznek. Hanem a bajok csak most kezdődnek igazán.
A regény eddigi recenzensei elkerülték azt a mozzanatot, elsikkadtak az az eszmefuttatás fölött, amikor Clarke arról ír, hogy Tróját kár volt elpusztítani, egy előretolt helyőrség lehetett volna a jövőbe, kiterjeszthette volna az akhájok birodalmát, ahogy ezt Ödüsszeusz akarta is. A regényben Clarke egy csalódott harcost formáz meg Ithaka királyából, ami a következményeket tekintve több, mint igaz. Erskine Ödüsszeusz átirata óta nem olvastam ilyen jót. Noha recenzióm tartalmaz másoktól jót és rosszat is, én egyértelműen a jó pártján állok.
Úgy tűnik, végre sikerül lezárni a több éves viszálykodást az akhájok és a trójaiak között; de mindez egy pillanat alatt összeomlik, amikor Ilion fiatal hercege, Párisz elrabolja/megszökteti Meneláosz feleségét, a világ legszebb asszonyát, Helenét, és ezzel kezdetét veszi az istenek háborúja... :
Lindsay Clarke regénye a csellel bevett Trója elfoglalása után veszi kezdetét. Phémiosz ithakai énekmondó beszéli el elsőként Agamemnón végzetét, majd a kalandokkal teli, legendás odüsszeuszi bolyongás történetét, ahogyan azt barátjának tett ígérete megkívánja. A regény központi figurája Odüsszeusz. A hős akhájt letaglózza annak a mészárlásnak a látványa, az a brutalitás, amihez önnön leleményessége vezetett. Odáig jut, hogy legbelül nem tartja már magát méltónak rá, hogy visszatérjen feleségéhez és fiához. Viharoktól és belső vívódásaitól messzire sodorva hajója eljut a világ peremére, ő maga pedig saját szívének legmélyebb zugaiba - hogy végül megannyi viszontagság után a lelkét terhelő súly alól felszabadulva térhessen haza Ithakába. A Visszatérés Trójából Odüsszeuszának története az időtlen mítosz ragyogó kortárs feldolgozása Lindsay Clarke jellegzetes lírai hangulatot és izgalmakat ötvöző tolmácsolásában. (Batman 666)
Be kell vallanom, nagyon hiányzott már ez a könyv. Nekem legalábbis. Hogy valaki érthetően, minden cifrázás mellőzésével próbálja rekonstruálni a történteket (már ha egyáltalán tényleg megtörtént), és persze a saját fantáziáját is felhasználva, hogy azért ne ez legyen az esti altató. Nem azt mondom, hogy Clarke ott dekkolt Odüsszeussz jobbján a fapaciban, de biztos nem az ujjából szopta...:) Mert mit is tudunk a trójai háborúról? Amit az iskolapadban próbáltak a fejünkbe verni + amit Homérosz eldanolt az Íliászban (már ha egyáltalán tényleg ő írta :). Tehát az olyan is...:) Az egyik ,,forrás" csontszáraz adatok sivataga, a másik meg...hát...azért mégiscsak más egy, a Kr.e. 8. században íródott eposzt olvasni, mint egy 2004-es regényt, ugye? A könyv legnagyobb pozitívuma, hogy az ún. lényeges események (pl. a csaták, a faló) háttérbe szorulnak, s előtérbe kerülnek az események résztvevői, életük, érzelmeik és tetteik, az emberi gyarlóság. Habár tudjuk, mi, mikor és hol fog történni (ez a rossz a történelmi feldolgozásokban:), ennek ellenére a cselekmény mégis fordulatos, érdekfeszítő, izgalmas. Lehet pocskondiázni, de nem éri meg - sokkal több mindent lehet így megjegyezni, mint a tankönyv-féle biflázással- írja Amadea a blogjában. http://209.85.135.104/search?q=cache:O0ID0hRQxOUJ:amadea.freeblog.hu/archives/2007/04/13/Lindasy_Clarke_Troja/+clarke+tr%C3%B3ja&hl=hu&ct=clnk&cd=1&gl=hu
Szasa Kolesznyikov
A kiadó:
"Akkoriban az emberek közelebb álltak az istenekhez, mint ma; a nagy hőstettek és csodák is sokkal gyakoribbak voltak - ezért nemesebbek és gazdagabbak a régiekről szóló történetek a mieinknél. Hogy ezek ne vesszenek el nyomtalanul, elhatároztam: mindent leírok, amit a trójai háborúról hallottam - ahogy elkezdődött, ahogy lezajlott, és ahogy véget ért." Ezekkel a szavakkal indítja Phémiosz, az ithakai énekmondó, Odüsszeusz barátja Lindsay Clarke új könyvét, amelyben az író a bronzkori Trója városáért vívott háború kapcsán kialakult mítoszokat és legendákat adja közre lenyűgöző tolmácsolásában.
www.alexandra.hu
info@alexandra.hu
Utóirat:
Csontos Erikától:
Tegyük fel, hogy egy mindenre elszánt irodalomtanár úgy dönt: ha törik, ha szakad, megtanítja a Szigeti veszedelmet tanítványainak. Cselhez folyamodik. Nekiáll, és a verses eposzt a mai nyelvállapotnak megfelelően "lefordítja" prózában. Aztán vérszemet kap: bizonyos eseményeket "kinagyít", párbeszédeket szerkeszt...
A hasonlat persze sántít, mindenesetre megközelítőleg visszaadja azt a benyomást, amelyet Lindsay Clarke regénye tett rám.
Az angol kiadó szűkszavú honlapja szerint az író 1939-ben született Angliában, és mit ad isten, valamikor tényleg tanított. A Trója már az ötödik könyve, csak épp ezt fordították le először magyarra. Előző regénye a Parsifal-mítoszt dolgozta fel, legfrissebb műve, amely 2005-ben jelent meg, A viszszatérés Trójából címet viseli, és semmi kétségem afelől, hogy hamarosan olvashatjuk magyarul is.
A Trója dőlt betűvel szedett soványka kerettörténete szerint a narrátor Phémiosz egy ithakai rapszodosz, aki magától Odüsszeusztól hallott a trójai háború rémségeiről.
A nyelvezet választékos unalmától az olvasó nemigen tud eltekinteni.
Phémiosz a regény zömében mindentudó, láthatatlan elbeszélővé válva meséli el a történteket egyes szám harmadik személyben, a viszályhozó almától Trója elfoglalásáig, olykor geneológiai és lélektani elemzéseket is közbeiktatva. Ilyesmiket, (hogy): "Idősödő apjuk kegyeitől megfosztva, a serdülőkorból már kinőtt Péleusz és Telemón komoly ellenszenvet táplált szép külsejű féltestvérük iránt, akinek csillogó bőre és izmos teste a fókáéhoz hasonlított, amely után nevét kapta." Ez a kipécézett, fordítástechnikailag is szerencsétlen mondat: cseppben a tenger. Megmutatkozik benne a vállalkozás "mindent akarásának" esendősége.
A Trója-témához ugyanis általában valami erős elképzeléssel szokás - és érdemes - nyúlni. A legradikálisabb átírók egyike éppenséggel Shakespeare: a Troilus és Cressida cselekménye a trójai háború szünetében zajlik: hősök helyett mindkét oldalon csak aljas pojácákat, hitvány gyilkosokat találunk.
Clarke esetében azonban szó sincs deheroizálásról. Nála a mitológiai történetek újramesélése leginkább az újramesélés öröméről szól.
Az első százötven oldal, miközben a mitológiai szövevényben igyekszik rendet teremteni, olvasópróbáló, tömény operakalauz. A kitartóbbakat némileg kárpótolhatja a párbeszédekben, színes részletekben gazdagabb fennmaradó négyszáz oldal - számomra például pletykaértékű újdonság volt, hogy Menelaosz exfelesége, Helené Parisz halála után annak öccsével áll össze.
Az elbeszélői hang néha-néha visszavált egyes szám első személyre, megjegyezve, hogy ez vagy az a történet több változatban is létezik.
Jellemző, hogy a mítoszvariánsokból többnyire a legsötétebbet, legembertelenebbet választja - Iphigeneiát például az utolsó pillanatban nem menti meg Artemisz, hanem igenis saját apja, Agamemnón végzi ki.
Talán azt szerette volna Clarke az istenek szerepének csökkentésével sugallni, hogy az egyes szereplők elkerülhetetlen végzete magából a szenvedélyek sújtotta emberi természetből adódik? (Míg például a szerző a csatajelenetek mozzanatait szórul szóra az Iliászról kopírozza, az istenek emlékezetes, menetrendszerűen ismétlődő röpgyűléseit következetesen elhagyja.) Ha így volt is, a koncepció "menet közben" ellaposodott, és Clarke közhelyes szerkezeti megoldásaitól, a nyelvezet választékos unalmától az olvasó nemigen tud eltekinteni. S a végeredmény: alig több mint egy regényesített mitológiai ábécé. (Alexandra, 540 oldal, 2699 forint)
A bonyodalmak csak most kezdődnek
Odüsszeuszt az éjszakai találkozás következményeiről elsőként egy szörnyű sikoly tájékoztatta. Kardját felkapva kiszaladt sátrából. A hold aznap éjszaka is nagy, ragyogó gömbként trónolt az égen.
-Hekabé! Kiáltotta Odüsszeusz. Valaki megtámadott?
Az öregasszony nem válaszolt. Némán állt a sötétben, és elégedetten szemlélte a markában tartott dolgot. Egy alak támolygott elő az asszony sátrából. Kezét az arcára tapasztotta, és segítségért sikoltozott, és azt ordította, hogy a szajha megvakította. Mikor a férfi leengedte a kezét, Ödüsszeusz látta, hogy az arca vérben úszik. Ekkor ismert rá a thrák királyra. A jelenet azzal zárul, hogy valaki eltapossa a kikapart szemű thrák király szemgolyóját, majd Hekabé felmászik az egyik hajó árbócára, egyesülni akar a Holddal, majd négy métert zuhanva szörnyet hal. Az asszonyok sátrába egy ígérettel, egy térkép ígéretével csalta Hekabé a thrákok királyát, amelyen egy még sokkal nagyobb aranykincs lelőhelye volt feljegyezve, mint amit a görögök Priamosztól elrabolni tudtak.
Ebben a jelenetben minden benne van, amit a regényről tudni kell.
Korhű, követi az eseményeket, néhol kiegészíti. Látványossá teszi és megeleveníti az eseményeket. Baljós színezetet ad a dolgoknak, igen reálisan, hogy a bajok nem is akkor kezdődnek, amikor Mükéné harcosai végre győznek. Hanem a bajok csak most kezdődnek igazán.
A regény eddigi recenzensei elkerülték azt a mozzanatot, elsikkadtak az az eszmefuttatás fölött, amikor Clarke arról ír, hogy Tróját kár volt elpusztítani, egy előretolt helyőrség lehetett volna a jövőbe, kiterjeszthette volna az akhájok birodalmát, ahogy ezt Ödüsszeusz akarta is. A regényben Clarke egy csalódott harcost formáz meg Ithaka királyából, ami a következményeket tekintve több, mint igaz. Erskine Ödüsszeusz átirata óta nem olvastam ilyen jót. Noha recenzióm tartalmaz másoktól jót és rosszat is, én egyértelműen a jó pártján állok.
Úgy tűnik, végre sikerül lezárni a több éves viszálykodást az akhájok és a trójaiak között; de mindez egy pillanat alatt összeomlik, amikor Ilion fiatal hercege, Párisz elrabolja/megszökteti Meneláosz feleségét, a világ legszebb asszonyát, Helenét, és ezzel kezdetét veszi az istenek háborúja... :
Lindsay Clarke regénye a csellel bevett Trója elfoglalása után veszi kezdetét. Phémiosz ithakai énekmondó beszéli el elsőként Agamemnón végzetét, majd a kalandokkal teli, legendás odüsszeuszi bolyongás történetét, ahogyan azt barátjának tett ígérete megkívánja. A regény központi figurája Odüsszeusz. A hős akhájt letaglózza annak a mészárlásnak a látványa, az a brutalitás, amihez önnön leleményessége vezetett. Odáig jut, hogy legbelül nem tartja már magát méltónak rá, hogy visszatérjen feleségéhez és fiához. Viharoktól és belső vívódásaitól messzire sodorva hajója eljut a világ peremére, ő maga pedig saját szívének legmélyebb zugaiba - hogy végül megannyi viszontagság után a lelkét terhelő súly alól felszabadulva térhessen haza Ithakába. A Visszatérés Trójából Odüsszeuszának története az időtlen mítosz ragyogó kortárs feldolgozása Lindsay Clarke jellegzetes lírai hangulatot és izgalmakat ötvöző tolmácsolásában. (Batman 666)
Be kell vallanom, nagyon hiányzott már ez a könyv. Nekem legalábbis. Hogy valaki érthetően, minden cifrázás mellőzésével próbálja rekonstruálni a történteket (már ha egyáltalán tényleg megtörtént), és persze a saját fantáziáját is felhasználva, hogy azért ne ez legyen az esti altató. Nem azt mondom, hogy Clarke ott dekkolt Odüsszeussz jobbján a fapaciban, de biztos nem az ujjából szopta...:) Mert mit is tudunk a trójai háborúról? Amit az iskolapadban próbáltak a fejünkbe verni + amit Homérosz eldanolt az Íliászban (már ha egyáltalán tényleg ő írta :). Tehát az olyan is...:) Az egyik ,,forrás" csontszáraz adatok sivataga, a másik meg...hát...azért mégiscsak más egy, a Kr.e. 8. században íródott eposzt olvasni, mint egy 2004-es regényt, ugye? A könyv legnagyobb pozitívuma, hogy az ún. lényeges események (pl. a csaták, a faló) háttérbe szorulnak, s előtérbe kerülnek az események résztvevői, életük, érzelmeik és tetteik, az emberi gyarlóság. Habár tudjuk, mi, mikor és hol fog történni (ez a rossz a történelmi feldolgozásokban:), ennek ellenére a cselekmény mégis fordulatos, érdekfeszítő, izgalmas. Lehet pocskondiázni, de nem éri meg - sokkal több mindent lehet így megjegyezni, mint a tankönyv-féle biflázással- írja Amadea a blogjában. http://209.85.135.104/search?q=cache:O0ID0hRQxOUJ:amadea.freeblog.hu/archives/2007/04/13/Lindasy_Clarke_Troja/+clarke+tr%C3%B3ja&hl=hu&ct=clnk&cd=1&gl=hu
Szasa Kolesznyikov
A kiadó:
"Akkoriban az emberek közelebb álltak az istenekhez, mint ma; a nagy hőstettek és csodák is sokkal gyakoribbak voltak - ezért nemesebbek és gazdagabbak a régiekről szóló történetek a mieinknél. Hogy ezek ne vesszenek el nyomtalanul, elhatároztam: mindent leírok, amit a trójai háborúról hallottam - ahogy elkezdődött, ahogy lezajlott, és ahogy véget ért." Ezekkel a szavakkal indítja Phémiosz, az ithakai énekmondó, Odüsszeusz barátja Lindsay Clarke új könyvét, amelyben az író a bronzkori Trója városáért vívott háború kapcsán kialakult mítoszokat és legendákat adja közre lenyűgöző tolmácsolásában.
www.alexandra.hu
info@alexandra.hu
Utóirat:
Csontos Erikától:
Tegyük fel, hogy egy mindenre elszánt irodalomtanár úgy dönt: ha törik, ha szakad, megtanítja a Szigeti veszedelmet tanítványainak. Cselhez folyamodik. Nekiáll, és a verses eposzt a mai nyelvállapotnak megfelelően "lefordítja" prózában. Aztán vérszemet kap: bizonyos eseményeket "kinagyít", párbeszédeket szerkeszt...
A hasonlat persze sántít, mindenesetre megközelítőleg visszaadja azt a benyomást, amelyet Lindsay Clarke regénye tett rám.
Az angol kiadó szűkszavú honlapja szerint az író 1939-ben született Angliában, és mit ad isten, valamikor tényleg tanított. A Trója már az ötödik könyve, csak épp ezt fordították le először magyarra. Előző regénye a Parsifal-mítoszt dolgozta fel, legfrissebb műve, amely 2005-ben jelent meg, A viszszatérés Trójából címet viseli, és semmi kétségem afelől, hogy hamarosan olvashatjuk magyarul is.
A Trója dőlt betűvel szedett soványka kerettörténete szerint a narrátor Phémiosz egy ithakai rapszodosz, aki magától Odüsszeusztól hallott a trójai háború rémségeiről.
A nyelvezet választékos unalmától az olvasó nemigen tud eltekinteni.
Phémiosz a regény zömében mindentudó, láthatatlan elbeszélővé válva meséli el a történteket egyes szám harmadik személyben, a viszályhozó almától Trója elfoglalásáig, olykor geneológiai és lélektani elemzéseket is közbeiktatva. Ilyesmiket, (hogy): "Idősödő apjuk kegyeitől megfosztva, a serdülőkorból már kinőtt Péleusz és Telemón komoly ellenszenvet táplált szép külsejű féltestvérük iránt, akinek csillogó bőre és izmos teste a fókáéhoz hasonlított, amely után nevét kapta." Ez a kipécézett, fordítástechnikailag is szerencsétlen mondat: cseppben a tenger. Megmutatkozik benne a vállalkozás "mindent akarásának" esendősége.
A Trója-témához ugyanis általában valami erős elképzeléssel szokás - és érdemes - nyúlni. A legradikálisabb átírók egyike éppenséggel Shakespeare: a Troilus és Cressida cselekménye a trójai háború szünetében zajlik: hősök helyett mindkét oldalon csak aljas pojácákat, hitvány gyilkosokat találunk.
Clarke esetében azonban szó sincs deheroizálásról. Nála a mitológiai történetek újramesélése leginkább az újramesélés öröméről szól.
Az első százötven oldal, miközben a mitológiai szövevényben igyekszik rendet teremteni, olvasópróbáló, tömény operakalauz. A kitartóbbakat némileg kárpótolhatja a párbeszédekben, színes részletekben gazdagabb fennmaradó négyszáz oldal - számomra például pletykaértékű újdonság volt, hogy Menelaosz exfelesége, Helené Parisz halála után annak öccsével áll össze.
Az elbeszélői hang néha-néha visszavált egyes szám első személyre, megjegyezve, hogy ez vagy az a történet több változatban is létezik.
Jellemző, hogy a mítoszvariánsokból többnyire a legsötétebbet, legembertelenebbet választja - Iphigeneiát például az utolsó pillanatban nem menti meg Artemisz, hanem igenis saját apja, Agamemnón végzi ki.
Talán azt szerette volna Clarke az istenek szerepének csökkentésével sugallni, hogy az egyes szereplők elkerülhetetlen végzete magából a szenvedélyek sújtotta emberi természetből adódik? (Míg például a szerző a csatajelenetek mozzanatait szórul szóra az Iliászról kopírozza, az istenek emlékezetes, menetrendszerűen ismétlődő röpgyűléseit következetesen elhagyja.) Ha így volt is, a koncepció "menet közben" ellaposodott, és Clarke közhelyes szerkezeti megoldásaitól, a nyelvezet választékos unalmától az olvasó nemigen tud eltekinteni. S a végeredmény: alig több mint egy regényesített mitológiai ábécé. (Alexandra, 540 oldal, 2699 forint)
