Ruhadarabok / Portfóliók / PRAE.HU

Ez egy olyan, hogy narancsszínű, kapucnis, cipzáras, és kopott eléggé. Ezen a vasárnap délután, amikor azt hiszem, az első tavaszi nap, persze azután még két hónapig húzza a tél, kabát helyett ezt veszem föl. Jó régi, de nem annyira, mint az originál nájlon mackófelsőm, ami annyira no name, hogy még az sincs beleírva, Vörös Október Ruhagyár. Illetve hogy volt, mert frankón ellopták, mikor egy futás után az ajtóm előtt szárogattam. Nem az, hogy nagy érték, ellentétben a futócipőmmel és a Nike mackóalsómmal, de volt két jó zsebe, plusz az ember szereti az ilyen régi cuccokat, amik vele vannak szinte születése óta, például nagypapa. Egyszer aztán valaki, csak úgy hülyeségből, viszi a mackófelsőt, két jó zsebet, nagypapát, mindent. Felháborító, hogy még a huszonegyedik században is halnak meg emberek!

Valami még nem az igazi, érzem, amikor bámészan megnézem az összes gazdaarcú kutyát és kutyaarcú gazdát a szigeten, frankó napsütés, hófoltok még, ahogy kell, ázik a cipőm alulról, de aztán megtalálom a régi, eldugott kezem a kenguruzsebben, nem mintha fáznék, de nyugodt zárkózottság ül ilyenkor az emberen. Vigyázni kell, látják, hogy egyedül sétálok, ismerkedni akarnak. Nem az, hogy ne társalognék bárkivel szívesen az időjárásról ezen a koratavaszi napon, akár angolul, oroszul vagy spanyolul is, de ha lehet, azért ezt mégis kerülném.

Legyőzöm a régi kísértést, hogy rózsaszínű vattacukrot vásároljak a vattacukorárustól csak azért, mert jól megy a narancsszínű mackómhoz. Talán ha nem kéne megenni, megtenném, de elképzelem, hogy biztosan ragacsos, a kutak meg leszerelve, ráadásul hosszú a sivító gyerekekből álló sor. Leülök egy padra, és hamarosan három, brüsszelinek látszó turistalány passzírozódik mellém, mert nem akarok udvariatlan lenni, pedig nem értem, miért nem ülnek a szomszédos, üres padra. Pocsékul beszélnek angolul, nagyon fiatalok, és kis pocakot viselnek. Egyiküknek pont olyan a fogsora, mint nagymamámé volt: széles és hosszú fogak, kicsit girbegurbán, nagyon előreállva. Az volt a szenzáció, mikor nagymamám a vastag falú üvegpohárból ivott. Keményen ráharapott a szélére, felső fogsora így a poháron belülre került, és a vastag üveg még jobban felnagyította. Szódát vagy sört szokott inni, ha végzett, rövidesen böfögött, este panaszkodott, hogy a vacsorát “savasan visszabüfögi". Nagypapámmal vártuk haza, és amikor megjelent egy kicsi pont az oldalán még két kisebb ponttal, elészaladtunk, és segítettünk hozni a cekkereket. Piacnapon hozott “kókuszost" és citromos nápolyit.

Nagypapám, mióta meghalt, non-stop franciakrémest eszik képviselőfánkkal, mert már nem cukorbeteg, óránként hallgatja a híreket a Kossuthon, három öltönybe is átöltözik egy nap, és sose mos fogat. Közben engem figyel, és elintézi, hogy a pasi, aki nem tetszett neki, eltűnjön mellőlem, de nem bánom, mert már nekem se tetszik. Elintézi, hogy mindig legyen munkám, pénzem, szeretőm, nem lukad ki azóta a fogam, nem töröm el a csészéket, nem kap el a BKV-ellenőr. Küldött egy ilyen őrangyalt is nekem, rózsaszín inges férfi, szeretem.