Portfóliók

Szombat este van, és mi még nem ebédeltünk, tekintve, hogy hét közben azért nem főzök, mert sok a munka, hét végén meg azért, mert hétvége van. Ez nem is volna gond, ha esztétikai érdeklődésem megreked az óvodai fázisban, amikor csomagolópapírok és tapéták monoton mintázatát másoltam, és egy-egy motívumot kinagyítottam szabadkézi rajzban. Mert azóta is hű maradtam ugyan ehhez az elvhez, de sajnos nem az esztétikai szemiózisban, hanem a férfiakkal való kapcsolataimban. Csak az elmúlt fél évben három pasiba szerettem bele – persze az állandó szerelmeim mellett. Már ha van olyan, hogy "beleszeretni". Mert lássuk be, egy nő az én előéletemmel, ha elég értelmes, már rég leszámolt azzal a jelölővel, hogy "szerelem".

– Manapság agyonkereshetném magamat ezzel a kopírozós-nagyítós módszerrel – mondtam legújabb barátomnak a Menzán, ahol végre sikerült helyet találnunk szombat este, miután az elénk siető hosstest megfenyegettem, hogy ha nem kapunk vacsorát, hazamegyek, megírom a végrendeletemet, és főzök egy zacskóslevest (Maggi).

– Ugyan! – legyintett, miközben egy nő vesevillantó trikója alatt legeltette a szemét a szomszéd asztalnál. – Még az op-artot sem tudod a pop-arttól megkülönböztetni.

– Mindegy. Ezt az éttermet is kidekorálhattam volna. Mert van szemem ahhoz, hogy mit érdemes egy tapétamintából kiemelni, és akkorára nagyítani, hogy az egész falat betöltse, és életre szóló esztétikai élményt nyújtson a vendégeknek.

            De az esztétikai érdeklődésem sajnos nem rekedt meg a csomagolópapírok és a szalvéták világában, ily módon ma nem vagyok menő dekoratőr. Úgyhogy az étlap fölött gyors fejszámolást végeztem, és grillzöldségeket rendeltem. Barátom borjúbécsit, jól átsütve, laposra klopfolva, citromgerezddel, és a többi.

Mindezek után belemerülhettünk a társaság nyújtotta élményekbe. Balról egy benőtt homlokú hím egy aranygyűrűt simogatott egy nő kezén, míg szabadon maradt másik mancsával a telefonját markolta, és időnként belemordult a készülékbe. Jobbról egy kopaszodó Tom Cruise udvarolt egy kontúrok nélküli lánynak, aki szőke feje tetejére barna csíkot festetett, a haja vége pedig orgonalila volt.

– Belelóg a hajad a levesbe – mondta neki aggódva Tom.

Szemben német munkanélküliek orosz kurvákkal szórakoztak, láthatóan vadászatról érkeztek rendkívül felajzottan. Hátam mögött négy középkorú nő sugdolózott. Ezekből aránytalan izgalmat tud kiváltani a fiatal nő–öreg pasi jelenség: úgy bámulnak rád ilyenkor, mintha megloptad volna őket.

És akkor. Belecsapott a villám a huszonegyedik századi tájleírásba! Ex-szeretőm vonult be a terembe, karján a Bolsoj egykori sztárjával, Gracsovával! Mikor meglátott, behúzta a pocakját. Pedig még most is szívszaggatóan jó pasi, leszámítva, hogy szépen kimunkált alkoholizmusa már kezdi kikezdeni az arcbőrét. A leghiúbb ember, akit ismerek. Nem csoda: balettáncos. Napi kapcsolatot tartottunk fenn évekig, felesége fenyegetése ellenére, hogy bárminemű érintkezés velem, és soha többé nem láthatja a gyerekeit. A feleség azóta lelépett, de a gyerekeket persze nem vitte magával. Időközben fel is nőttek. "Öreg vagyok hozzád és alkoholista, önzés volna rád erőltetnem magamat", mondta egy nap, és attól fogva köszönés nélkül mentünk el egymás mellett. De ahogy a jó dolgok elmúlnak, elmúlnak a rossz dolgok is. És az idő vasfoga se a régi már, hogy kikezdjen minden jót, ami a múltban történt.

– Ma éjjel a próbateremben? – kérdezte, és én persze belementem, nálam volt a kulcs, amit adott, az első naptól magamnál hordtam a lakáskulcsom mellett.

Az ilyen történetek mindig este játszódnak, és ha valakit megölnek, általában elered az eső, egyenletesen, komótosan feketére festi a szürke útburkolatot, talán késő ősz is van, a víz már rá is fagy az útra, hogy ne csak sötét, de kemény és hideg is legyen az ember körül minden. Idegborzoló zene szól, amit valamelyik ismert thrillerből kölcsönöznek.

Én viszont egy romantikus balettet választottam arra az éjszakára. A Balettintézet homlokzatára az Operából képeket vetítettek, hűvös volt ugyan, de még indián nyár. A szokatlan megvilágítás ellenére az Andrássy út ismerős fái otthonossá tették a látványt. Időnként, nagyon-nagyon lassan levelek hullottak az aszfaltra, – ez volt talán az egyetlen, ami már a mulandóságra utalt. Fűtés sem volt még: a próbaterem hűvös volt és visszhangos. Nem öltöztem át, egyenesen a táncterembe mentem, mert láttam, hogy már ég a villany.

Az első felvonás végén kezdtük. Albert gróf meghunyászkodik menyasszonya, Bathilde hercegnő előtt, aki felkeresi, mert rájött, hogy összeszűrte a levet Giselle-lel, az árva leánnyal, és vissza akarja kapni. A gróf letérdel, és kezet csókol neki. Giselle nem bírja elviselni a látványt, és rá akarja bírni Albert-t, hogy álljon fel, húzza ki magát, és mondja meg a frankót, de Bathilde felmutatja a jegygyűrűjét. Albert nem tud Giselle szemébe nézni, és a szegény nő látja, milyen is az az ember, akit régóta szeret. Megkaparint egy kardot (romantikus balettekben mindig van kéznél ilyesmi), és őrjöngő táncba kezd. Hilarion, az erdész kitépi a kardot Giselle kezéből, mire az egyszerűen szívrohamot kap.

Ám a ködös temetőben, éjfélkor, élőhalottként kiemelkedem a koporsómból, és Albert, aki ki van bukva, s a síromhoz jön, nem akar hinni a szemének. Mirtha, a villik királynője, tűnik elő most a homályból, aki engem is villivé avat, és erőt ad ahhoz, hogy kimondjam a halálos ítéletet Albert-re: táncolnia kell a végkimerülésig. A brácsaszóló kettősét végigtáncolom vele én is, mert még most sem bírok elszakadni a szerelmemtől, pedig szívem földi testemmel együtt elenyészett, és ezt az egyet még a villik királynője sem tudja visszaadni. Szememet elönti a könny, pedig a villiknek a könnyeket sem szabadna ismerniük, és alig bírom elvonszolni magamat a cd-lejátszóig.

Végtelen ismétlésre állítottam, aztán otthagytam a táncoló Albert-t. Kívülről bezártam a próbaterem ajtaját, a folyosón lekapcsoltam a villanyt. Egy ideig még jött utánam a balett zenéje, de aztán elnyomta a hangját az eső, mely eleredt, amint az utcára léptem, és egyenletesen, komótosan feketére festette a szürke útburkolatot. Megjött az ősz is, a víz ráfagyott az útra, hogy ne csak sötét, de kemény és hideg is legyen körülöttem minden.

Szilágyi-Nagy Ildikó