Portfóliók

A fűben fekszik egy nő, meztelen. A fű Szinyei-Merse stílusában, sportgyep "virágos rét" magkeverékkel (a Baumaxból), rendesen kék az ég, ki vannak a felhők dolgozva részletesen, van benne anyag meg munka. Nő bőre is elég gondosan ki van töltve, arcán pale biscuit alapozó, naturális smink, éppen csak, hogy legyen színe, ne az a téli nagyon sápadt, fáradtsárga bőr. Nem tudjuk, a haja vajon ki van-e bontva, vagy kissé kaotikus, épp kibomló kontyba van-e kötve. Utóbbi előnye, hogy látszik a váll, a nyak, a szegycsont-kulccsonti ízület, mely lényeges meghatározója a női dekoltázsnak. A fekvés póza viszont egyértelmű. Hason, állát összefont alkarjára támasztva, kissé oldalt hajtott fejjel fekszik a nő a gondozott virágos rét magkeverékben, bár így elveszítjük a szegycsont-kulcscsonti ízület adta látványt. A haja világosbarna.

            Mégis kell néhány tincs legalább, ami hátulról a nyakába fonódik. Egyik lába kissé felhúzva, kényelmesen, mint a pihenő tigris jógaászanában. Az egész nő maga a megtestesült relaxáció, nagyszerűen befészkelte magát a saját karjába, és a feltehetőleg rovarmentes fűbe.

            Közvetlenül mögötte, de kicsit lejjebb egy férfi fekszik, ruhában. Jobb könyökére támaszkodik, bal kezét a nő keresztcsontján nyugtatja.

            A nő testén bárányok legelésznek.

            Valami olyat keresek, hogy nonverbális irodalom. Különös helyzetek nem tűrik begyakorolt nyelvi kliséinket, és újakat meg nem találok. De mit számít a név? Akárhogy hívod is, nincsen rózsa tövis nélkül. Megyek a Dobon, és olyan, mintha már végtelen hosszú ideje fogyasztanám a távolságot ki a Körútig. Teljes erőmből megyek, de mellettem a házak csak lassan haladnak el. Nemrég esett, a villamos ablaka világos és vízcseppes. Felszáll Bartis Attila, félek, hogy megszólít, mert nem is vagyok benne biztos, hogy ő az. Hirtelen rájövök, hogy még nem fordult elő, hogy munka közben valakinek a kedvéért csak úgy eljöjjek.

-- Elmész? – kérdezte P., ruháit dobozolva.

-- El.

-- Megkérdezhetem, hová mész?

-- Barátnőmmel találkozom.

Egész nap figyeli a telefonomat, meg hogy hova megyek. Persze nem tudja megállapítani, hogy a barátnőmmel vagy a szeretőmmel beszélek-e. P. a kezdőbetűről biztosan magára vél ismerni, sőt, a P-ben még minimum négy ember. Mert az ember rokonai és barátai halálbiztosan mind magukra ismernek, lehetőleg öten ugyanabban a figurában, sőt, négyen még figyelmeztetnek is, hogy az nem úgy történt az úgynevezett valóságban. P. fejében biztosan megfordult, hogy nem szokásom csak úgy villámgyorsan átöltözni, nyújtás és zuhanyzás nélkül csak úgy elsietni. De hát legjobb barátnőm, hat éves kora óta ismerem, és egy huszonhárom éves barátságért az ember sokmindenre képes, ha krízishelyzet van.

Az utcán, miután ellenőrzöm, követ-e valaki, gyorsan felhívom, és kutyafuttában elmagyarázom, hogy most éppen velem találkozik itt és itt, majd felmegyünk hozzá. Ha P. kérne, épp leszaladtam az éjjelnappaliba.

-- Nem, semmi, minden rendben amúgy, majd hívlak.

Tényleg minden rendben, nem számít, hogy nem hívhatom fel a saját lakásomba a barátomat az expasim miatt, mert tényleg az van rendben, hogy az ember legyen kíméletes. Magához is, már ami a jelenetrendezést, esetleges indulatkitöréseket illeti. Bár amikor helyzet van, nem elemzem ezeket a mozgatórugókat, hanem dühös vagyok egyszerre és tragikomikus. Végre megtalálom az autót a megadott sarkon, barátom egy őrző-védő angyal türelmével vár rám. Mint valami üldözéses jelenetben, gyorsan elpárolgunk a környékről.

Különben szeretek autózni, ha más vezet, ahogy megy a táj vagy a város mellettem, és a gyerekkori zaporozsec meg trabant élmény után kifejezetten nyugtató egy mazda motorja. Megkerüljük az egész belvárost, majd leparkolunk egy viszonylag elhagyatott helyen. Kikapcsolom az övet, leveszem a kabátomat.

Testemen bárányok legelésznek.

Szilágyi-Nagy Ildikó