Portfóliók

Tántorogva botorkált a férfi a hazafelé vezető sötét utcán. Közvilágítás nem volt, csak annyi fény hullott az útra, amennyi a házak ablakából jött. Azért a saját házukat megtalálta, még a kaput is, bár a kulcs kissé nehezen illett a zárba.

- Kész a vacsora? – dörrent be a házba köszönés helyett.

A felesége már tette is az asztalra. Meg volt az előre terítve, hogy mikor az ember hazajön, hamar elibe tehesse az ételt.

- Bort is adj! – dörmögte.

A gyermek a kicsi ágyban felsírt. Az ember oda cammogott hozzá.

- Ne sírjál, na! Itt van tátika. Ni, mit hozott neked. - szólott ellágyult hangon – Nápolyi.

Barna papírzacskót rángatott ki a kabátja zsebéből, s nyújtotta a gyermeknek, aki apró kis kacagások közepette vette el.

- Tátika kicsi arany csillaga! – simogatta meg a gyerek fejét bizonytalan mozdulatokkal.

- Jöjjön már enni, mind kihűl az étel.

Az asszony magázta az urát. Náluk otthon az asszonyok magázták az urukat, az ember meg tegezte a feleségét. Messzi hegyvidékről került ide az asszonyka.

Fláviusz – így hívták az embert, Sándru Fláviusz – akkor hozta magával, amikor épületnek való fáért járt azon a vidéken. Kicsi falu a nagy hegyek között, ahol az emberek fakitermelésből élnek. A ma technikája elkerülte azt a tájat. Rádió még volt a házakban, de televíziója csak a pópának volt, meg az igazgató tanítónak. Mosógépet még hírből sem ismerték, de egy nagy Fram hűtőszekrénye volt a tanítónénak. Csodálkoztak is a helybeliek, hogy minek az? Az ételt meg kell enni, nem teszegetni, őrizgetni. A kisüsti meg úgy jó, ahogy van, nem kell azt lehűteni.

Amikor a Fláviusz családjába bekerült a hegyi menyecske, csak pislogott a csodálkozástól. Minden idegen, minden új volt neki, s az emberek szavát sem értette. Fláviusz, az apja, meg egy némely szomszéd, és persze a pópa románul beszélt vele, de valahogy másképp ejtették a szót, mint otthon. A többi ember beszédéből aztán végképp egy szót sem értett.

A fürdőszobát nagyon megkedvelte, hiszen otthon csak hideg vízben mosakodhatott. Nem pocsékolták a tüzelőt mosdóvíz melegítéséhez. Itt meg finom meleg vízben lubickolhatott. Mennyi élvezet!

Csak a mosógéppel nem tudott megbarátkozni. Félt tőle, félt a forgó tárcsától, félt, hogy levágja a kezét. Otthon a patakon mostak. A jéghideg víz vörösre csípte a kezét, de megszokta, nem bánta. A nagy lapos kőre tették a ruhát, beszappanozták, locsolgatták, sulykolták, és közben folyt a beszélgetés, kacarászás. Azok voltak ám, a szép idők!

A nagyobb darabokat: lepedőt, pokrócot, vastag szoknyát szappanozás után a forgató kádba tették.

Ez a furcsa eszköz, amit a szegény ember leleménye hozott létre egy nagy fakádból áll, amit a patak szélére állítanak, jól lerögzítve, az oldalán nagyobbacska lyuk van vágva, hogy azon betóduljon a patak vize. A víz a kádban forogni kezd körbe-körbe, a beletett ruhákkal együtt. A fölös víz pedig a peremnél kifolyik. Órákig ott lehet hagyni, forogjon. Senki nem nyúl hozzá, csak aki betette, az veheti ki. Utána jön valaki más, így egymás után, amíg az idő engedi, mert ha esik, nem lehet kint hagyni a ruhát. Az ár könnyen elragadja.

Most ott ülnek saját konyhájukban, Fláviusz az asztalnál, az asszonya a sarokban egy széken. Nézi az urát, ahogy eszik. Befejezte, a borát is megitta. Komoran néz szótlanul maga elé, egyszerre a z öklével az asztalra vág.

- Piszok gazemberek! – kiáltja.

Az asszony megrettenve felkapja a fejét, s a gyermek is felsír.

- Na, ne sírj! Nem rád haragszik tátika – nyugtatja a kicsit – műszak után behívtak és elküldtek. Nem kell a munkám, mert részeges vagyok. Hát iszom én?

- Csak annyit, mint más – bólogat az asszony. Nem idegen neki az italos ember, hisz otthon is mind ittak. Ember, asszony, még a gyerekek is. Egyszer főtt kisüstit, a cujkát. Az nem erős. Mindenki ihatta, volt elég belőle.

- Na, ugye? – kapott a szón az ember.

- Anyám is megtudta – folytatta – és bement a kádereshez. Tudod milyen asszony? Addig forgatta a szót, míg végül visszavettek.

Sándor Mária, az édesanyja székelyföldről került ide. Vékonypénzű, kicsi asszonyka volt, de a nyelvét, azt felvágták.

Most is mikor bement a káderosztályra, nem könyörgéssel kezdte, hanem fentről, a magas lóról.

- A fiamat békén hagyjátok! Vannak nekünk még jó embereink abból az időből, amikor Jóskám is a pártnál dolgozott. Hozzuk menjek? Na, ugye? Üzenjetek neki, hogy reggel jöhet dolgozni!

Fláviusz volt a legkisebb három gyermeke közül, de vele volt a legtöbb baja. Amikor megszületett a Tamás nevet kapta. Így Sándor Tamás. Csak az apja ragaszkodott a Fláviuszhoz, s ezért azt kapta második névként. A Sándorból meg akkor lett Sándru, amikor hazahozta a hegyi leányt.

A gyerek korában is örökös aggodalmat jelentett az anyjának. Az iskolában nem tanult, de folyton verekedett, tekergett. Egyszer a kerékpárjával úgy elesett, – leszáguldott a nagydombon – hogy eltörött a karja, válla, s három bordája. De nem tanult az esetből, továbbra is duhaj, meggondolatlan gyermek maradt. Ilyen maradt felnőtt korában is.

Mikor megnősült, mindenki azt gondolta lenyugszik. De nem. Kocsma, haverek, verekedés. Még az asszonyát is meg, meg csapta, ha rájött.

Soha senkihez nem volt egy jó szava, csak a kicsi gyermeké imádta. A kocsmából is azzal lehetett hazahívni, ha azt mondták:

- A kicsi fiad kérdezi, hol vagy? Mikor jön haza az én tátikám?

Fláviusz ilyenkor felpattant, és hanyatt-homlok siet haza, persze ha sietségnek lehet nevezni egy részeg ember botladozásait, dülöngéseit.

- Mi van, Flávi? Felcsavarták a járdát? - köszönt rá néha viccesen valaki

- Vár a…, vár a kicsi – dadogta válaszképpen.

Az apja, Sándor Jóska volt ilyen: hol durva, erőszakos, különösen, ha ivott, hol meg érzékeny, gyengéd, odaadó.

A testvérek közül Fláviuszhoz leginkább a nővére hasonlított kreol bőrével, barna szemével és karcsú termetével. A bátya egész más típusú ember volt. Magas, vállas, öles termetű. A nagyapjuk volt ilyen alkatú, az öreg Demeter. Még a ház előtti kispadon ülve is kimagaslott a körülötte levők közül.

Fláviusz nem úszta meg annyival, hogy az anyja visszavétette a munkába. Szigorú asszony volt Mária, nem akarta sorsára hagyni a fiát. Megbeszélte a megyei kórházzal, hogy vegyék fel elvonó kúrára.

- Nincs kifogás, kicsi fiam! – parancsolt rá – Holnap befekszel. Embert akarok faragni belőled, még úgy is, ha te nem akarod.

Bekerült, tehát az elme osztályra, és megkezdődött a tortúra. Nem volt abban az időben könnyű dolog az a bizonyos elvonó. Az osztályon együtt voltak a súlyos elmebetegekkel. Annyi engedményük volt csupán, hogy külön kórterem állt az elvonósok rendelékezésére. A másikban voltak az igaziak: a királyok, a feltalálók, a dühöngők, a csendesek. Az elvonósok féltek tőlük, és attól is féltek, hogy közéjük kerülnek. Ez is sarkalta őket, hogy alávessék magukat a kezelésnek.

Kaptak gyógyszereket, naponta vizsgálták a szívüket, májukat, meg mindent. Pár nap után vitték őket az ivóba. Itt minden úgy volt berendezve, mint egy kocsma: pult, asztalok, üvegek a polcon. Kaptak egy pohárka italt. Aki megitta, már hányta is ki. Újra kapott, az is kihányta. Ez így ment nap, mint nap. Néha kétszer is egy nap. A végén már az üveget se bírta látni. Három hét után elengedték, mehet haza.

Megkönnyebbülten ült fel az autóbuszra, s utazott haza. Leszállva lelkesen integetett az ismerősöknek, szabadnak érezte magát.

- Nem kell többet a pia, nem, nem – mondogatta magában.

Az útba eső első kocsma előtt úgy ment el, mint egy győztes hadvezér. A következőbe azonban belépett. Meg akarta a haveroknak mutatni, hogy milyen erős, ügyes fiú, hogy nem iszik.

- Gyere, Flávi! –hívták – egy pohárral igazán nem árt meg.

- Nem, nem – tiltakozott, de egyre erőtlenebben.

Megpróbálta. Rendeltek neki egy pohárral. Kihányta.

Újra ivott, újra kiadta. Makacsul folytatta. És sikerült: már csak ivott, nem hányt.

Amit a doktorok egy hónapig kialakítottak, a feltételes reflexet, az italra, azt sikerült egy óra alatt kioltani, semmivé tenni.

Este aznap is részegen botladozott haza…

2, Öreg Demeter büszke lenne rá

Büszke lenne nagyobbik unokájára az öreg Demeter, ha élne. Büszke lenne rá, és joggal, hogy gyermekeinek olyan indítást tudott adni, hogy abból elegendő jutott az unokáinak is. Már amelyiknek.

Pedig szegény ember volt világ életében.

Téglavető volt késő öregségéig. Amilyen téglákat ő vetett a csapatával együtt, olyan nem volt a gyári téglák között egy se!

Tudás és tapasztalat kellett ahhoz, hogy valaki jó téglát készítsen. Kiválasztani a jó anyagot. Ez az első. Megdagasztani rendesen, akár a kenyértésztát. Ez a második.

Vigyázni a vízzel, nehogy sok legyen, vagy kevés. Eltalálni az arányt, az a fontos. Ez a harmadik. Jól kiszárítani, s a száradás alatt óvni az esőtől, víztől. Ez a negyedik. A kemencét pontosan felrakni, száraz fát használni, és az égetés alatt végig vigyázni. Ez az ötödik. De csak az időben, mert a fontosságban egyik sem előzi a másikat.

Mikor már nem bírta a munkát öreg Demeter, kiült a kispadra a ház elé, s nézte az utcát. A házakat, amint ott épültek a szeme láttára. A csintalan gyerekeket, akikből gondterhelt felnőtt lett, a kislányokat, akikből hamar asszony lett. Sokszor leültek mellé a kispadra az emberek egy, két szót váltani öreg Sándor Demeterrel.  Becsülték évtizedes szorgalmáért, nyugodt természetéért. Sok ház köszönhette két keze munkájának, hogy az árvízkor nem omlott össze.

Ezeken gondolkozott el az unokája, ahogy baktatott felfele a dombon.

Legelőször a gyöngytyúk vette észre, ahogy a kapun belépett, és hangos "tokány, tokány" kiáltással köszöntötte. A kutya csak ez után futott elébe.

- Nagyapa, drága nagyapa – mondta magában – ugye örülsz te is, hogy sikerrel lediplomáztam, elvégeztem az almérnökit.  Látod, apa nem sokat törődik velem, nem tartja semmire, hogy tanultam.

Az anyja, hogy meghallotta a lépteit kiszaladt elé. Boldogan ölelte át nagyfiát.

- Apád is mindjárt jön – magyarázta – délben végez.

- A Fényesben dolgozik még mindig?

- Hisz, tudod, felszolgál. Ma délelőttös, rövid napos.

Józsi leült az eperfa alá állított asztal mellé, s elmerengve bámulta a házat.

- Valami baj van? – aggodalmaskodott az édesanyja.

- Nem, dehogy! Csak nagyapa jár az eszemben, akit a faluban csak úgy hívtak öreg Demeter. Hogy szeretett engem! Mindig leültetett maga mellé, és mesélt az életéről, a háborúról – őrmesterig vitte, pedig csak téglavető cigány volt. Mesélt a munkájáról is, a házakról, amiket az ő téglájából építettek. Mindig biztatott, hogy tanuljak, mert jó eszem van, mondta.

- Jó ember volt, – bólogatott az anyja is – engem is szeretett. Látod a leánya szakácsnőnek tanult. Jól megél belőle, s szereti is amit dolgozik. Szakácsnő a szövetkezet kantinjában. Három asszony dolgozik a keze alatt. Kicsi Margó, a leánya líceumot jár. Tanul ő is. Unokahúgod, tudod te ki az, ne vágj már olyan értetlen képet. Kisebb nálad, meg ritkán találkozunk, mert apádat nem szeretik. Na!

- Sógor bácsit ismerem – tette hozzá Józsi – Cukros Misinek becézik a környéken, mert a Cukor Gyár megbízottja. Mindig kérdez, ha találkozunk. Érdekli, hogy mit tanulok, meg hogy mihez kezdek, ha végzek?

- Apád nem szereti.

- Apám csak az ivó cimboráit szereti! – tört ki belőle a keserűség – rég elmúlt már a munkaidő vége, bejött a váltás, átadott, akkor miért nem jön még haza? Tudja, ma kaptam kézhez a diplomámat.

- Mond anya, hiszed, hogy nagyapa ott fenn most büszke rám, az unokájára. Hallom, azt mondja, apa is büszke a fiára, csak nem mutatja, és most azért nem siet haza, mert meg van illetődve, s nem tudja, mit mondjon, ha megjön.

A gyöngytyúk újra rákezdet egyhangú kiáltására: "tokány, tokány", s a kertkapuban feltűnt Sándor Jóska, az apa alakja.

- Hát, na! – ennyi tellett ki tőle, s szemét elfutotta a könny.

3, Ugrás a mélybe

A repülőtéri tranzitváróban várakozott a Frankfurt - i gépre. Zsivaj töltötte be a csarnokot. A csempés falak, a sok üveg felület megsokszorozva verték vissza a hangokat, melyek folyamatos mormogássá olvadtak össze, hogy csak a közvetlen közelben beszélő hangját hallhatta az ember.

  A hangszórókból időnként mindent túlharsogó hirdető szövegek hangzottak fel.

- Felhívjuk kedves utasaink figyelmét: a Róma – i járat utasai fáradjanak a négyes kapuhoz!

- Felkérjük Kovács kartársat, fáradjon az információhoz.

Meg több ehhez hasonló hangos hirdetést, felhívást lehetett hallani.

  Gitta egyedül ténfergett ide, oda. A vámmentes üzleteket már végigjárta. Vásárolt is ezt-azt ajándékba leendő anyósának, apósának, és Lázárnak is. Apróságokra jutott csak a kicsi pénzéből. Magának csak egy finomka sálat vásárolt. Halvány pasztell árnyalatút. Jól fog illeni kreol arcszínéhez.

  A repülő jegyet Lázár küldte Németországból. Csak egy útra szólót, mert azt írta nem engedi vissza.

  Különös ember! Fiatalon nősült, s tizenöt év után elvált. Gyereke is van. Kettő: két fiú.

  Gitta csak ődöng a nagy váróban. Nézegeti az utasokat, a kiírásokat, de nem lát semmit. Eddigi életén gondolkozik. Meg a Lázárén.

  Hogy is tudtak ők egymásra találni? Hisz alig ismerték azelőtt egymást. Talán egyszer, kétszer találkozhattak otthon, a faluban. Lázár felesége rokonait látogatta, s időzött náluk egy, egy napot. Gitta még líceumi diák lehetett, és két szót ha szólhattak egymáshoz. Alig emlékszik rá.

  Jó volt a líceumban. Könnyen tanult – vagy a mérce volt alacsony? Minden esetre kitüntetéssel érettségizett a román tannyelvű líceumban.

  Az iskolában, apja kéréséra Sándru Margaretta néven szerepelt, bár a születési bizonyítványába Sándor Margit volt bejegyezve. Ahogy apjából is Sándor József helyett Sándru Joszif lett.

  Az érettségi után fogorvos nagybátyja mellett dolgozott egy évig, mint asszisztens. Nem került ki otthon a továbbtanuláshoz az anyagi. Kicsit bántotta a büszkeségét, mert sok osztálytársa ment egyetemre, főiskolára. Neki csak egy év leteltével sikerült annyit félretennie, hogy beiratkozhatott a fogtechnikára.

  Időközben megszerette a szakmát, és dolgozott is egy városi fogászati rendelőnek közel két évig, amikor elhatározta, hogy áttelepül Magyarországra, Budapestre.

  Szerencséje volt, hamar el tudott helyezkedni. És újra Sándor Margit, azaz Gitta lett.

  Miután berendezkedett, munkahelyén beilleszkedett, kezdett tovább tanulásról gondolkozni. A jogi pálya vonzotta. Nem csak rajta múlott, hogy nem sikerült.

  Ekkor találkozott Lázárral egy közös ismerősnél. A férfi nagyon le volt lombozódva. Nemrég vált el a feleségétől, akivel már évek óta rosszul éltek, csak titkolták a rokonok előtt. És hogy a régi életére emlékeztető környezetből kiszakadjon, Pestre költözött. Feketén dolgozott, kevés pénzért, de legalább azt végezte, amit szeret: programtervezést. Havonta kellett átlépnie a határt, hogy újabb egy hónapig maradhasson. Egyszer hazament, máskor csak Nagyváradig, vagy Pozsonyba a testvéréhez, aki vendégmunkásként dolgozott kint, azután megint, megint Nagyváradra. Meg is szólították a határon, hogy sok lesz ez a gyakori utazgatás.

  Olyan zaklatott volt, hogy alig szólt egy szót is Gittához.

  Két hét elteltével összefutottak az egyik bevásárló központban. Lázár meghívta egy kávéra, amit még sok követett a következő napokon. A férfi tele volt panasszal, Gitta pedig együtt érzően hallgatta. Úgy hagyta ott a volt feleségét a gyerekekkel, hogy semmit nem hozott magával a rajta levő ruhán kívül, és a személyes iratait. A házat eladták, és az árát is otthagyta a gyerekeknek.

  Gitta vigasztalta, és a vigasztalásból szerelem lett.

  Lázárnak a gyermekei nagyon hiányoztak, és a lány biztatta, vegye magához őket, ha anyagilag helyreáll. Ez hamarosan be is következett, mikor megkapta a munkavállalási engedélyét, és rendes alkalmazottja lehetett a cégnek, ahol dolgozott.

  Aztán egy pillanatra úgy tűnt, minden összeomlik Gitta körül. A fiú szülei Németországban dolgoztak, jó anyagi körülmények között. Hívták Lázárt, jöjjön oda hozzájuk, munkát biztosítanak neki, és a gyerekeit is hozza magával. A nagyszülők ragaszkodnak az unokáikhoz.

  Lázár azonnal beleegyezett, és félév se kellett, utazott. Gitta maradt. Hiába ígérte, hogy érte jön, reménytelennek látszott a helyzet. Hetek teltek, hogy se nem írt, se nem telefonált.

  Most Gitta szorult volna vigasztalásra, de tartotta magát. Nem mutatta, hogy fáj, és nem is engedte volna a büszkesége, hogy vigasztalják.

 Végül csak jelentkezett Lázár - három hónap múlva. Nem tudott hamarabb, mert hiába voltak ott a szülei, hiába bírta a nyelvet, mint román állampolgár nem kívánatos személynek volt nyilvánítva. Minden kapcsolatot megtiltottak neki. Olyan volt, mintha házi őrizetben lenne. Reggel a munkahely, délután haza. Ez volt részére kiszabva. Ezért nem tudott hírt adni magáról.

  Eltelt egy év, és Gitta most itt van a tranzitváróban. Ül a kényelmetlen műanyag széken.

- Vajon hogy jutok én el Darmstadtba? – gondolkozott – Van körülbelül huszonöt, vagy harminc kilométernyire Frankfurt repülőterétől. Lesz busz, vagy vonat, vagy taxi? Vagy kijön Lázár a reptérre? Tudja mikor érkezem.

Hirtelen nyugtalanság fogja el.

- Úristen! Még németül se tudok rendesen. Hiába leszek ott kint Gretchen a Gitta helyett, idegen leszek egy idegen országban.

4, a fehér asztal körül

Sokan ülték körül a fehér asztalt, melyet Sándor Mária tiszteletére terítettek. Harmincöt évi tanári munkáját köszönték meg kollegái, tanítványai. A rokonai, gyermekei is eljöttek ünnepelni.

  Harmincöt év! Régi igazgatója ott ült vele szemben az asztal másik végén.

- Emlékszik igazgató úr, - szólította meg – mit mondott, amikor friss diplomával és a tanügyi osztály kinevezésével a zsebemben jelentkeztem önnél?

- Hogyne emlékezné, kedves. Azóta is kedvenc adomáim közzé tartozik. "a diákok a titkárnőnél jelentkezzenek!" mondtam köszönés helyett. Így volt?

- Így, így. Nem nézte ki belőlem a tanárt az igazgató úr.

Sok közös emléküket emlegették fel. Mindenki bekapcsolódott a beszélgetésbe.

- Nekem tanárom is volt az igazgató úr, - hozakodik elő a régi dolgokkal az egyik fiatalabb tanár kollega - amikor ide jártam a líceumba. Emlékszem, kicseréltük április elsején az osztályt a román diákokkal. Mikor bejött órát tartani a tanár úr, és névsort akart olvasni, csomó idegen arc nézett vissza rá a padokból.

- Tudtam a turpisságról, de látványosan lepődtem meg, ne okozzak nektek csalódást.

Haragudtak is a vaskalapos kollegáim, hogy ha tudtam a készülő tervről, miért nem akadályoztam meg? És ha már nem akadályoztam meg miért mentem bele még utólag is a játékba?

- Tapintatos ember volt az igazgató úr, de szigorú is tudott lenni! – folytatta a fiatal tanár – Nem felejtem el azt a nyaklevest, amit cigarettázásért kaptam.

- Na, és most cigarettázol?

- Nem, de nem a pofon az oka. Mikor a katonai szolgálatot végeztük, egyesek eladták a kenyéradagjukat cigiért. Én meg gondoltam, hogy a kenyér csak többet ér, és mindig elcseréltem a cigaretta adagomat. Inkább jól laktam, mint hogy füstöljek. Így szoktam le.

- Mária, - fordította most a szót az asszony felé a volt igazgató – hogy van Jóska, hallom, kórházban van.

- Köszönöm érdeklődését, most már sokkal jobban.

- Emlékszem, amikor bejött hozzám az irodába, és arra kért, hogy hívassam be magácskát, mert beszéde van az "elvtársnővel". Emlékszik?

- Én, jól igen!

- Mária bejött – folytatta a történetet – Jóska pedig intett, hogy menjek ki. Megtehette, nagy ember volt - pártaktivista. Szóval, én kiléptem, de az ajtót résnyire hagytam, halljam meg, ha baj van. Semmi baj nem volt, mert Jóska így szólott szépen: "elvtársnő, maga nagyon csínos, én magát szeretem. Elvtársnő, legyen a feleségem!" Két hét múlva volt az esküvő. Így volt?

- Így, így.

  Az ürülő poharak mennyiségével arányosan emelkedett a hangulat. Mária csendesen felállt és senkitől nem búcsúzva észrevétlenül elment. A férje a kórházban fekszik, ő meg itt ünnepelteti magát. Lelkiismeret furdalása volt, bár nem ő akarta az ünneplést.

  Nyugdíjba ment, ez szolgáltatott okot az összejövetelre. A kollegái szervezték.

  Ahogy az utcára ért, az állomás felé fordult, hogy érje el a délutáni gyorsat, amivel a városba mehet. Be a kórházba - Jóskához.

  Már több mint egy hónapja fekszik bent. Háromszor műtötték, de most már javul.

- Mondtam neki, - motyogja magában Mária – mondtam neki, ne menjen ki az esztenára azok miatt a koszos juhok miatt. S most, tessék: itt a baj!

  Sándor Jóska makacs ember volt, nem hallgatott sohase a jó szóra. Különösen, ha ivott. És ez gyakran megesett. Az ital miatt csúszott egyre lejjebb.

  Elvégzett egy vendéglátói tanfolyamot, és elhelyezkedett a bútorgyár kantinjába felszolgálónak, majd átkerült a vendéglőbe pincérnek.

  Ekkor kezdett el keményen inni. Sokáig eltűrték a vendéglőben, mert mindig csak zárás után ivott, de végül csak kikopott innen.

  Határpásztor lett. Volt egy társa, egy botja, s egy kutyája. Így járták napestig a határt. Ősz fele még éjszakára is kint maradtak, mert a vaddisznók dézsmálták a kukoricát. A kisebb tolvajocskák elfutottak, ha meglátták őket, de ha nagyobb szabálytalanságot, törvénytelen dolgot észleltek, azt jelentették a néptanácsnak, rendőrségnek, erdészetnek. Ahova az ügy tartozott.

  A juhászokkal is azért akadt baja, mert a tilosban legeltették a jószágot, és Jóska szóvá tette. Egy hét múlva belöktek két birkabőrt az udvarukra. Azt mondták, farkas támadt a nyájra és a Jóska két birkáját széttépték. Ezt is csak a szomszéd tudatta velük, mert éppen nem volt senki otthon.

  Jóska dühbe gurult, és kiment az esztenára. Hogy mi történt, mi nem, nem lehetett tudni. A másik határpásztor, a társa talált rá másnap reggel a szőlők alatt. Alig pislákolt benne az élet.

  Őt kórházba vitték. A juhászt börtönbe.                                 

  Mária baktat az állomás felé, érné el a délutáni vonatot.

- Gyógyulj meg Jóska! – suttogja maga elé.

- Gyere haza, majd én ápollak. Úgyis ráérek már ezután! – teszi még hozzá gondolatban.