A 2007 végén a PRAE.HU gondozásában megjelent Kilazult kő Mohai V. Lajos első verseskötete. A kötet borítója puritán, csupán a szerző és a kiadó nevét, valamint lapközépen a kötet címét tartalmazza, a cím két szavát stílusosan összekötve az ’l’ és a ’k’ közössé tett betűszárával.
A kötet elejét és végét az elmúlás absztraktabb szövegei határolják, a centrumban pedig főleg olyan szövegek kaptak helyet, amelyek egy konkrétabb élményt, egy dalmata kutya halálát írják le. Ezek a versek – némileg ki is lógva a kötet egészéből, jelöletlenül is önálló ciklusba rendeződve – sokkal direktebb, keresetlenebb kifejezésmóddal élnek, és a strófák és sorok hosszai is szaggatottabban váltakoznak. Erre a Már nem Kutya, hanem Egy Túlvilági Lakó című szöveg a leglátványosabb példa. Itt a rímelés és a tagolás zaklatottsága a siratóénekek retorikájával éri el a hatását.
A legerősebb szövegnek mégsem ez tűnik, sokkal inkább az Hommage című vers, amely előképként Weöres Harmadik szimfóniáját idézi, nélkülözve annak metafizikáját, az elmúlás az első strófa konkrétumából indulva ("Ő itt jutott el a halálig.") egyre absztraktabbá lesz ("A kert kihalt, / az ég kihalt"). A harmadik strófában pedig már szövegszerű tulajdonságokkal mutatkozik meg ("romlik a szem, / halott trópusokat vizionál", "nem képez meg katarzis / a megfeketült alma"), az ötödik, kétsoros strófában pedig már kozmikussá lesz a történések helyszíne, a kert. ("Miféle apokaliptika / zajlik az ezüstös kertben?")
A kert és a kutya: a kötet két főszereplője. Beszédes, hogy mindkettő sajátos határállapotban létezik: átmenetet képez az emberi és a vadvilág között. Jelen esetben pedig mindketten az elmúló élet figuratív illusztrációivá válnak. Ez az Örvény fölött című vers párhuzamában szépen lekövethető: "Rácsukódik az élettelen / kert héja…"-indul az első strófa, majd: "A csontsovány test már / az Ég hálójában bukdos"- hozza a párhuzamot a második. Mindkét "test" – a kerté és a kutyáé is – hiábavaló küzdelmet folytat az elementáris "héj" ellen, amely így is, úgy is rázárul, azonban úgy lett megalkotva, hogy ezt ne legyen hajlandó tudomásul venni: "Vágj át a sűrűségen,/az éjszakát tépd fel… hiába tudod, hogy/koporsó a házad."
Itt tehát a természet egészen konkrét, személyes jelentéssel bír, annak egy elveszített részére – az elhullott állatra – reflektál, s innen kiindulva minden az elmúlás kapcsán feltörő emóciók illusztrációjává válik.
