Portfóliók
Analízis macskagyökérrel
Analízis macskagyökérrel
1952 tavasza hozta meg egy igazi „nagyágyú” számára az élet kezdetét. Ekkor talált magának művésznevet Allan Stewart Konigsberg. A művésznevét valószínűleg Steve Allan és Woody Herman, (az előbbi egy nagyon sikeres televíziós szórakoztató volt, az utóbbi pedig világhírű klarinétművész jazz csillag, a Woodyt lehet egyébként fafejnek is fordítani).
Tehát Woody Allan. Ez a vaginavadász „antiférfi” ahogy sokan emlegetik. Brooklyn gyermeke, aki iskolába és jégkorongozni járt. (Jégkorongozni!?) Az 1930-1940-es évek Amerikájában nőtt fel, a rádió aranykorában, legalábbis Amerikában. Állandóan szólt a rádió, közben a kis Konigsberg, (röhejes egy név, ilyen névvel harisnyagyárosok képe jelenik meg a szemem előtt) bűvésztrükköket tanult. Nem volt határozott elképzelése a világról, a rádió és később a mozi volt a mániája. Nem olvasott, saját bevallása szerint, akkor kezdett el olvasni, mikor egyetemre járt. Kezdetben abból élt, hogy vicceket írt különböző lapoknak öt dollárért. 1935-ben született, és a ’40-’50-es években Bob Hope Amerika legnépszerűbb színész, konferansziéja tette rá a legnagyobb hatást, de ekkor már az amerikai televíziózás a fénykorát éli. 1978-ban talán nem véletlenül, Bob Hope adta át a díjakat az Annie Hall filmjéért, Allen azonban nem jelent meg az Oscar gálán, minden hétfőn este klarinéton játszott a Micheal’s Pubban, kb. hatezer kilométerre Hollywoodtól, ezért édesapja vette át a díjat. Később Woody azt mondta, „nem lettem volna képes pácban hagyni a srácokat”. Na meséljen nekem valaki arról, hogy van e még egy ilyen ember a világon.
Azzal kezdtem, hogy „antiférfi”. Ezt szokták róla mondani. Hát nem egy Dávid szobor az biztos. Nem ismerem a méreteit, saccra negyven kiló, százötven alacsony, kopaszodó, szarukeretes szemüveggel, és mégis bomlanak utána a nők. (Én sem vagyok sokkal rondább, mégsem keresik a nők a kegyeimet, miért, kiérti ezt.)
Nem sorolom a filmjeit, szerintem nagyjából mindenki tisztában van velük. A pasi kikerülhetetlen személyiség. Stephan Reimertz írt róla egy kismonográfiát, (Háttér kismonográfiák sorozat; 2006).
„Egy ember érettségének mértéke nem a kora, hanem az, hogy miként reagált arra, hogy ha alsónadrágban ébred fel a város közepén. Ugyan mit tesznek az évek, ha az ember egy lakbérhez láncolt szükséglakásban él?” /Woody Allan/
1952 tavasza hozta meg egy igazi „nagyágyú” számára az élet kezdetét. Ekkor talált magának művésznevet Allan Stewart Konigsberg. A művésznevét valószínűleg Steve Allan és Woody Herman, (az előbbi egy nagyon sikeres televíziós szórakoztató volt, az utóbbi pedig világhírű klarinétművész jazz csillag, a Woodyt lehet egyébként fafejnek is fordítani).
Tehát Woody Allan. Ez a vaginavadász „antiférfi” ahogy sokan emlegetik. Brooklyn gyermeke, aki iskolába és jégkorongozni járt. (Jégkorongozni!?) Az 1930-1940-es évek Amerikájában nőtt fel, a rádió aranykorában, legalábbis Amerikában. Állandóan szólt a rádió, közben a kis Konigsberg, (röhejes egy név, ilyen névvel harisnyagyárosok képe jelenik meg a szemem előtt) bűvésztrükköket tanult. Nem volt határozott elképzelése a világról, a rádió és később a mozi volt a mániája. Nem olvasott, saját bevallása szerint, akkor kezdett el olvasni, mikor egyetemre járt. Kezdetben abból élt, hogy vicceket írt különböző lapoknak öt dollárért. 1935-ben született, és a ’40-’50-es években Bob Hope Amerika legnépszerűbb színész, konferansziéja tette rá a legnagyobb hatást, de ekkor már az amerikai televíziózás a fénykorát éli. 1978-ban talán nem véletlenül, Bob Hope adta át a díjakat az Annie Hall filmjéért, Allen azonban nem jelent meg az Oscar gálán, minden hétfőn este klarinéton játszott a Micheal’s Pubban, kb. hatezer kilométerre Hollywoodtól, ezért édesapja vette át a díjat. Később Woody azt mondta, „nem lettem volna képes pácban hagyni a srácokat”. Na meséljen nekem valaki arról, hogy van e még egy ilyen ember a világon.
Azzal kezdtem, hogy „antiférfi”. Ezt szokták róla mondani. Hát nem egy Dávid szobor az biztos. Nem ismerem a méreteit, saccra negyven kiló, százötven alacsony, kopaszodó, szarukeretes szemüveggel, és mégis bomlanak utána a nők. (Én sem vagyok sokkal rondább, mégsem keresik a nők a kegyeimet, miért, kiérti ezt.)
Nem sorolom a filmjeit, szerintem nagyjából mindenki tisztában van velük. A pasi kikerülhetetlen személyiség. Stephan Reimertz írt róla egy kismonográfiát, (Háttér kismonográfiák sorozat; 2006).
„Egy ember érettségének mértéke nem a kora, hanem az, hogy miként reagált arra, hogy ha alsónadrágban ébred fel a város közepén. Ugyan mit tesznek az évek, ha az ember egy lakbérhez láncolt szükséglakásban él?” /Woody Allan/
