Portfóliók
Köznevelés
Erotika a fű alól
Egyre kaotikusabb könyvespolcomon a Pompeji erotikus falfirkák című kötet mellé tettem az Udvariatlan szerelem című, Bánki Éva és Szigeti Csaba szerkesztette, az egész Nyugat- és Dél-Európát megidéző s az olvasót előszóval, bevezetőkkel, életrajzokkal segítő remek antológiát.
Tehettem volna az Ékírásos sumer malacságok mellé is, he lenne ilyen: a szókimondó erotikus költészet kezdettől fogva a líra része (nem véletlen, hogy például a pornográfia szó ógörög eredetű, ami szó szerint a pornék, vagyis a legolcsóbb örömlányok lerajzolása).
Csak épp láthatatlan része: Európában mindig is a tiltott kategóriába tartozott, főleg a kereszténység megjelenésétől kezdve. Mondhatni, ez az irodalom fű alatt terjedt, hogy azt a növényt idézzem, ami, legyünk szakszerűek, nagyobb, kertnyi vagy rétnyi mennyiségben gyakorta szolgált a tárgyalt művekben emlegetett kellemes események kellemes helyszínéül – utaljunk az egyik legismertebb, a kötetben épp nem szereplő példára, Walter von der Vogelweide büszke soraira: „A hársfaágak / csendes árnyán, / ahol kettőnknek ágya volt, / ott láthatjátok / a gyeppárnán, / hogy fű és virág meghajolt.” Amitől meghajolt, kezdettől az emberiség egyik kedvenc alaptevékenysége; a háborúzás mellett persze. De az utóbbival ellentétben (eposzok!) nemigen illett beszélni róla és a vele kapcsolatos alkotásokról.
Az iskolában aztán végképp nem.
Hiba.
Kérdés, helyes-e a nagyszerű gyűjtemény szerkesztők adta alcíme: A középkori obszcén költészet antológiája. Ha sokak (ál)szemérmét sérti is, obszcén, pornográf-e egy erotikus vers, szerepeljenek benne bár trágár szavak is? Vélem, ne tegyünk egyenlőségjelet a vécébeli falfirkák és a vérbő, szókimondó költemények közé! (Utalnék itt Klaniczay Gábor 2003-as könyvének – Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években – igen tanulságos, Szex és tilalomszegés alcímű részére, annak is első fejezetére, a budapesti folklórt elemző Trágárság és civilizációra.)
Ebben az egyben vitáznék a kiváló munkát végző szerkesztőkkel és az előszót író Szigeti Csabával: ne degradálják munkájukat, a negatív jelentéstartalommal telített obszcenitás szerintem valami más.
A kötet valójában A tavaszidő édessége című 2004-es antológia párja. Az a trubadúroknak és követőiknek szerelmi költészetét mutatta be, ez az ellenpólust, a kifinomult, udvari, udvarias szerelem énekeivel szemben az udvariatlan szerelem dalait. Sőt a nonkonformitás dalait, amelyek nem csupán a férfi– nő kapcsolatot érintik, kisebb-nagyobb mértékben minden elfogadott forma, szokás ellen lázadnak, netán lázítanak – vagy csak épp kilépnek belőle, mintegy szusszanni egyet, valamely paródia kedvéért. (Az elfogadott forma nem csupán udvari lehet, hisz például Itáliában nem alakultak ki olyan udvarok, mint Provence-ban!)
Az első trubadúr egyben nagy lázadó is: a botrányos életű Aquitániai Vilmos herceg azt is versbe írta, hogy „Nincs rossz a fűrészelésbe’ és egyáltalán nem árt”, s saját favágói kalandjairól sem rest beszámolni. Gyengédebb, lágyabb hangok is szólnak persze ebben a tarka, sokszólamú kötetben, amit hosszan lapozgathatunk, elgondolkodva a középkori s az európai szerelemfelfogás sokszínűségén.
Ami a leglényegesebb: a versek, ha nem is mindegyikőjük ajánlatos lányiskolák alsóbb évfolyamai számára, mindig versek maradnak, az esztétikum nem engedi leesni a falfirkák, az obszcenitás szintjére. A kötet további erénye, hogy ez az átültetésekből is teljes mértékben kiderül.
Ne feledjük: ez is a középkor, ez is a költészet. És nagyon jól van így.
D. Magyari Imre
[a]A cikk eredeti megjelenésének helye[text]http://www.koznev.hu/cikk.php?rov=10&uid=633[/a]
Egyre kaotikusabb könyvespolcomon a Pompeji erotikus falfirkák című kötet mellé tettem az Udvariatlan szerelem című, Bánki Éva és Szigeti Csaba szerkesztette, az egész Nyugat- és Dél-Európát megidéző s az olvasót előszóval, bevezetőkkel, életrajzokkal segítő remek antológiát.
Tehettem volna az Ékírásos sumer malacságok mellé is, he lenne ilyen: a szókimondó erotikus költészet kezdettől fogva a líra része (nem véletlen, hogy például a pornográfia szó ógörög eredetű, ami szó szerint a pornék, vagyis a legolcsóbb örömlányok lerajzolása).
Csak épp láthatatlan része: Európában mindig is a tiltott kategóriába tartozott, főleg a kereszténység megjelenésétől kezdve. Mondhatni, ez az irodalom fű alatt terjedt, hogy azt a növényt idézzem, ami, legyünk szakszerűek, nagyobb, kertnyi vagy rétnyi mennyiségben gyakorta szolgált a tárgyalt művekben emlegetett kellemes események kellemes helyszínéül – utaljunk az egyik legismertebb, a kötetben épp nem szereplő példára, Walter von der Vogelweide büszke soraira: „A hársfaágak / csendes árnyán, / ahol kettőnknek ágya volt, / ott láthatjátok / a gyeppárnán, / hogy fű és virág meghajolt.” Amitől meghajolt, kezdettől az emberiség egyik kedvenc alaptevékenysége; a háborúzás mellett persze. De az utóbbival ellentétben (eposzok!) nemigen illett beszélni róla és a vele kapcsolatos alkotásokról.
Az iskolában aztán végképp nem.
Hiba.
Kérdés, helyes-e a nagyszerű gyűjtemény szerkesztők adta alcíme: A középkori obszcén költészet antológiája. Ha sokak (ál)szemérmét sérti is, obszcén, pornográf-e egy erotikus vers, szerepeljenek benne bár trágár szavak is? Vélem, ne tegyünk egyenlőségjelet a vécébeli falfirkák és a vérbő, szókimondó költemények közé! (Utalnék itt Klaniczay Gábor 2003-as könyvének – Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években – igen tanulságos, Szex és tilalomszegés alcímű részére, annak is első fejezetére, a budapesti folklórt elemző Trágárság és civilizációra.)
Ebben az egyben vitáznék a kiváló munkát végző szerkesztőkkel és az előszót író Szigeti Csabával: ne degradálják munkájukat, a negatív jelentéstartalommal telített obszcenitás szerintem valami más.
A kötet valójában A tavaszidő édessége című 2004-es antológia párja. Az a trubadúroknak és követőiknek szerelmi költészetét mutatta be, ez az ellenpólust, a kifinomult, udvari, udvarias szerelem énekeivel szemben az udvariatlan szerelem dalait. Sőt a nonkonformitás dalait, amelyek nem csupán a férfi– nő kapcsolatot érintik, kisebb-nagyobb mértékben minden elfogadott forma, szokás ellen lázadnak, netán lázítanak – vagy csak épp kilépnek belőle, mintegy szusszanni egyet, valamely paródia kedvéért. (Az elfogadott forma nem csupán udvari lehet, hisz például Itáliában nem alakultak ki olyan udvarok, mint Provence-ban!)
Az első trubadúr egyben nagy lázadó is: a botrányos életű Aquitániai Vilmos herceg azt is versbe írta, hogy „Nincs rossz a fűrészelésbe’ és egyáltalán nem árt”, s saját favágói kalandjairól sem rest beszámolni. Gyengédebb, lágyabb hangok is szólnak persze ebben a tarka, sokszólamú kötetben, amit hosszan lapozgathatunk, elgondolkodva a középkori s az európai szerelemfelfogás sokszínűségén.
Ami a leglényegesebb: a versek, ha nem is mindegyikőjük ajánlatos lányiskolák alsóbb évfolyamai számára, mindig versek maradnak, az esztétikum nem engedi leesni a falfirkák, az obszcenitás szintjére. A kötet további erénye, hogy ez az átültetésekből is teljes mértékben kiderül.
Ne feledjük: ez is a középkor, ez is a költészet. És nagyon jól van így.
D. Magyari Imre
[a]A cikk eredeti megjelenésének helye[text]http://www.koznev.hu/cikk.php?rov=10&uid=633[/a]
