Portfóliók
Est
„Egy a fontos, hogy kost nem tosz”
Beszámoló az Octopus Összművészeti Helyszín Nagysátrából – negyedik nap
Az Octopus kulturális paradicsomában szombat délután pikáns zenés-irodalmi előadásra került sor Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet netovábbja címmel, melynek során az Udvariatlan szerelem – A középkori obszcén költészet antológiája című könyv alapján adtak elő fiatal művészek sikamlós jeleneteket.
Habár az előadás mintegy húsz perces késéssel kezdődött, azért viszonylag sokan kitartottunk, de a művészetet nem mindenkinek sikerült megtisztelnie (többen inkább a kényelmes babzsákfotelek, nem pedig a kultúra miatt érkeztek, például azok a külföldiek, akik kedélyesen beszélgettek, vagy az az úr, akinek jóízű szundikálása közben egyszerre hármat is sikerült elfoglalnia a hiánycikknek számító fotelekből).
Sajnos a késés után újabb bosszantó momentum zavarta meg a műélvezetet: a hangosítás ugyanis olyan rossz volt, hogy alig lehetett hallani valamit a fellépőkből (a mikrofonok valamiért fél méteres magasságra voltak csak beállítva), vagy ha igen, akkor is gerjedt a mikrofon. A helyzetet súlyosbította a környék többi színpadáról és sátrából, minden irányból érkező hangos zene. Egy-egy „hüvely”, „isteni kéj”, „ba*ás”, „farkam”, „merev” azért kihallatszott, sőt mintha később felhangosodtak volna a művészek (bár lehet, hogy csak megszoktuk a kedvezőtlen hangviszonyokat).
Emiatt elég nehéz értékelő megállapításokat tenni a műsorról. Annyi biztos, hogy a végül sikeresen elcsípett egész sorok („Egy a fontos, hogy kost nem tosz”, „Akárhány f*szt vehet szegény, mind hamar tönkremegy kezén”) igen mulatságosak, főleg ha belegondolunk, hogy XIII. századi trubadúroktól származnak (mint azt bevezetőjében az előadást színpadra állító Györei Zsolt megjegyezte: „időnként a trubadúr felmászott az elé levetett hágcsóra”).
A versmondást zene és dal, sőt tánc is színesítette, a négyszereplős (három férfi: Bakos-Kiss Gábor, Csórics Balázs, Horváth Andor és egy nő: Fekete Linda) jelenetek pedig igen pontosan, ötletesen, időnként kétértelműen voltak megkoreografálva. Mindent összevetve tehát az Udvariatlan szerelem valódi felüdülést jelent a koncertdömping közepette, érdemes benevezni rá – ha itt, a Szigeten már nem is, de hátha megint műsorra tűzi a [a]http://www.sinozahaz.hu[text]Spinoza Ház[/a] (az előadás ugyanis eredetileg onnan származik).
[a]A cikk eredeti megjelenési helye[text]http://est.hu/cikk/49288/_egy_a_fontos__hogy_kost_nem_tosz[/a]
Beszámoló az Octopus Összművészeti Helyszín Nagysátrából – negyedik nap
Az Octopus kulturális paradicsomában szombat délután pikáns zenés-irodalmi előadásra került sor Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet netovábbja címmel, melynek során az Udvariatlan szerelem – A középkori obszcén költészet antológiája című könyv alapján adtak elő fiatal művészek sikamlós jeleneteket.
Habár az előadás mintegy húsz perces késéssel kezdődött, azért viszonylag sokan kitartottunk, de a művészetet nem mindenkinek sikerült megtisztelnie (többen inkább a kényelmes babzsákfotelek, nem pedig a kultúra miatt érkeztek, például azok a külföldiek, akik kedélyesen beszélgettek, vagy az az úr, akinek jóízű szundikálása közben egyszerre hármat is sikerült elfoglalnia a hiánycikknek számító fotelekből).
Sajnos a késés után újabb bosszantó momentum zavarta meg a műélvezetet: a hangosítás ugyanis olyan rossz volt, hogy alig lehetett hallani valamit a fellépőkből (a mikrofonok valamiért fél méteres magasságra voltak csak beállítva), vagy ha igen, akkor is gerjedt a mikrofon. A helyzetet súlyosbította a környék többi színpadáról és sátrából, minden irányból érkező hangos zene. Egy-egy „hüvely”, „isteni kéj”, „ba*ás”, „farkam”, „merev” azért kihallatszott, sőt mintha később felhangosodtak volna a művészek (bár lehet, hogy csak megszoktuk a kedvezőtlen hangviszonyokat).
Emiatt elég nehéz értékelő megállapításokat tenni a műsorról. Annyi biztos, hogy a végül sikeresen elcsípett egész sorok („Egy a fontos, hogy kost nem tosz”, „Akárhány f*szt vehet szegény, mind hamar tönkremegy kezén”) igen mulatságosak, főleg ha belegondolunk, hogy XIII. századi trubadúroktól származnak (mint azt bevezetőjében az előadást színpadra állító Györei Zsolt megjegyezte: „időnként a trubadúr felmászott az elé levetett hágcsóra”).
A versmondást zene és dal, sőt tánc is színesítette, a négyszereplős (három férfi: Bakos-Kiss Gábor, Csórics Balázs, Horváth Andor és egy nő: Fekete Linda) jelenetek pedig igen pontosan, ötletesen, időnként kétértelműen voltak megkoreografálva. Mindent összevetve tehát az Udvariatlan szerelem valódi felüdülést jelent a koncertdömping közepette, érdemes benevezni rá – ha itt, a Szigeten már nem is, de hátha megint műsorra tűzi a [a]http://www.sinozahaz.hu[text]Spinoza Ház[/a] (az előadás ugyanis eredetileg onnan származik).
[a]A cikk eredeti megjelenési helye[text]http://est.hu/cikk/49288/_egy_a_fontos__hogy_kost_nem_tosz[/a]
