Portfóliók

Az Alkotó volt háromszoris
hanyag;
silány anyagból
kanyarintotta őt.
Majd
apatikus
apatípus
jött neki
nem szerelemgyermeket
nemzseni.

De fölösleg mondotta a magzat:
„Benned bízom, egyedül” –
kivetette e sárfényű féltekére
a galád, ki szája
s szeme tekintetében
volt hasonlatos őhozzá.

Így lettek egy család.

*

Mikoron egyszer früstököltek,
elköltöttek néhány szafaládét
és friss sütőtököt,
s nyammogás közben csemcsegve
(a lepcses!) hadart, nevetgérezett;
egy nyeletben
bennakadt a szusz: „– Szindb !”

Az anya exitált a szóban
forgó szemekkel, majd
búskomollyá válott tekintete.
Ez volt, halála
volt az egyetlen végenincs szava.

*

Szél fútt, egy szót duruzsolt,
a fiúnak belebújt a bőribe a lúd.
Mert az volt a kísértet este:
anyja elment, s aznap éjjel
nem kísérte teste.

Későbben kiteríttetvén
kihirdettetett:
A hantolás a
megsemmisítő
vád: igaz: de lelke
fedhetetlen!
Így a kegyelem
míliom csillagó kösöntyűt
ád az estre;
s ő fényiket
a lepel ráncain követve
felmenend ad astra.

És szép
felhőhegyekről fénynya-
lábbal lép arcára
az áradó, sugaras öröm;
árnya éles, büszke,
nagy árnyékot vet, mert
a lélek szárnya széles.

*

A vég felől félbenyelt szó-
tol, mintha a halál elöl
valamely tájra,
hol nem susog fölé az
első és legnagyobb nő,
e fekete nadálytő,
s amelyen őt magát
meg nem találhatni;
ment a fiú,
s fölvette egy (élet, a) naszád.
Így végezte az anya,
és így kezdődnek a
beszédhang szerenádok:
így kezdem én,
a csodahajós Szindbád.