Portfóliók
LITERA-NAPLÓ, 2006.
NETNAPLÓ
(LITERA – 2006. április)
„A napló szereplői kitalált személyek.
A valósággal való bármiféle kapcsolat
kizárólag a félelem műve.”
1. NAP – HÉTFŐ
É-PEST ÉS MÁS SEMMI
Észak-Pest titok, préri-pusztamező, idegenség. Vagy épp világszéli kerek erdő. Nem az a kérdés, hogy Angyalföld vagy Újpest, hanem, hogy: Mi az a Duna Pláza? É-pesten rend van. Nem zsibvásár ez, mint a Nagykörút. Régen mindenki úgy gondolta, a körúton kell tolnia a város szekerét, de hála istennek, ez a (helytelen) attitűd fogyni látszik, mint Kovi és az olvasók. Ma még Kuplung és Kultipex. Holnap Hőerőmű és Fertőtlenítő Intézet. Itt panelprolik kapaszkodnak gangprolikba, s nagyon fogynak a centrum és periféria különbségeit tárgyaló munkák –, meg a szavak. Félelmetes erdő, ufókkal és Irénke nénikkel, zsíros bajszú (ház)mesterekkel. Itt nem kell lüktetned, a táj lüktet helyetted. Ezt kell megérteni. Megérted: te is idevágysz. (É-pest nem hideg ágy, valahol mindenki idevágy – írta a haláláig ágyrajáró Berda József.)
Az É-pesti nyelv szúrós nyelv, néha szörpbe kell lógatni, hogy ott pezsegjen. A zuglói (Köztudott, hogy Zugló É-pest természetes szövetségese) Csobánka Zsuzsi szerint nyilván nem pezseg, hanem (híres versszavával élve) pozsog. Aki nem ismeri Zsuzsit, elárulom: ő lesz a JAK arca, óriásplakátokról fog vigyorogni (pozsogni?) ránk. Alatta egy őszinte és kőkemény Ossián-idézet: „Állj közénk te is, harcolj velünk, bárki jön ellenünk!”
Csobánka vőlegénye, k.kabai lóránt hív, azt állítja: macsós arcát rombolja éppen (vö. htttp:// kkl.mentha.hu), de lehet, hogy csak képzelődöm. Ha Zsuzsi a JAK felettes énje, akkor Lóri a tudatalattija. Rádiósan recseg kkl hangja: kávézzunk újra, mondja. (Még sosem kávéztunk.) Baross Söröző: a pultoslány után egymással is felvesszük a szemkontaktust: „szembogarak gyűlnek a fény köré” (Sziveri). Majd rámcsörög világbajnoki Sopotnik „Krokodil” Zoltán, a vidéki költő, ki főleg írót verni szokott Pestre járni. Asszem Tatabányán lakik, de azt a környéket nem nagyon ismerem. Lórival vodkanarancsba lógatjuk közös nyelvünk –, meg kell felelni a sztereotípiának: az író iszik. Micsoda hülyeség! A Nagykörúton gyógyszereznek.
Később é-pesti gyóntatómhoz, Nemes Z. Márióhoz mentem, ki épp Szent Tamással bíbelődött. Jó pap holtig tanul. Én egy féltéglát vittem a Fétismajmának ([a]http://www.telep.freeblog.hu),[text]www.telep.freeblog.hu),[/a] mint mindig; ő meg cserébe felolvasott a Sikerkalauz I-III-ból, vagy a Jelenések Könyvéből. E kettőt mindig keverem. Ez olyan, mint a Fogalom – kiáltott fel a majom Máriója, s már gépelni is kezdett, csak előbb gyorsan beugrott szokásos (gépelős) rókaszínű hacukájába. Bölcsészhacuka…– próbálkoztam, de Márió nem hagyta ingerelni magát: még nem érkeztek meg a lyányok. „A Fogalom mint olyan praetextusát a Sikerkalauzban episztemológiai kétely nélkül lokalizálhatjuk…” – kezdte pötyögni, s közben fel-felköhögött ezt-azt, amitől el is akadt egy pillanatra, de aztán a házigazdák kedélyes magabiztosságával tárcsázni kezdett lehallgatásbiztos, kurblis telefonján. Az álmatagon pörgő erdélyi grófot, Pálffy Bandikát kérte a telefonhoz, ki „egy emberszabásúbb (kisebb) világban modell lehetett volna.” (vö. Imitatio Petri c. Dunajcsik Mátyás-vers – [a]http://alkibiades.freeblog.hu)[text]http://alkibiades.freeblog.hu)[/a] Emberszabású? – kérdezte vékony hangon a majom, s mi ugrottunk is: egyszerre fogtuk le kis testét, mely hangtalan vacogott. Téglaverseket írunk majd – ígértük neki, míg bészúrtuk a szurit –, elzárjuk velük a Nagykörutat, hogy kedvedre majomkodhass, te csöpp, te!
Majd ezt némiképp elunván, Márió könyveit lapozgattam, komoly hátralékaim voltak ugyanis: Élj a fényben; Az élet mint rím; Mindennapi (ön)csonkolásaink; Hétköznapi kaparások. Márió ezeket részben Berlinből, részben egyenest a belgrádi teoretikustól, David A. Klinskytől ([a]http://www.geocities.com/bertrandsd/klinsky.htm)[text]http://www.geocities.com/bertrandsd/klinsky.htm)[/a] hozatta, s saját kezűleg fordította le őket. Én inkább nőket szerettem fordítani, s nem panaszkodhattam, hisz a Márióból hiányzó formagazdagságot bennük (episztemológiai kétely nélkül) lokalizálhattam.
Csengettek. Erre abszintos arcvízzel koccintottunk, s nevettünk. Újra Nőnap volt, mint minden hétfőn. Értelemszerűen belibegtek hát Katiék, kik igazából lányok voltak, de volt köztük néhány lyány is. Márió megmutatta nekik a bőrgyűjteményét, aztán elszavalta új Hajas Tibor-értelmezését ([a]http://www.balkon.hu/balkon05_07_08/05nemes.html).[text]http://www.balkon.hu/balkon05_07_08/05nemes.html).[/a] Elektromos, kopasz szöveg volt. Elektromos szörp. Egyébként ezek a nők teljesen testfókuszáltak, néha el is pityeredtünk Márióval: nem is kíváncsiak a metonímiáinkra!
2. NAP – KEDD
RAMMSTEIN ÉS COLGATE
Fogat mosok Colgate fogkrémmel, s egy pillanatra azt hiszem: lehet egyszerre dohányozni és fogat mosni, de mindenki tévedhet. Ha először tévednék, biztos zavarba jönnék. Szól a Rammstein (egzisztenciám nincs, de ingerküszöböm van), s eszembe jut, mint annyiszor, B. E. Ellis –, de műelemzés, az itt nem lesz.
Telefonok vannak inkább, hálistennek. Lórival beszélünk: épp Ongán ássa alá a JAK urbánus imidzsét. Nyomjuk a szpícset a komoly dolgokról, bár félek: a nagy a vidékiségben rátörnek a démonok, s elkezdi megfesteni szerzőinek aktját. De nem, nem, ez butaság, nyilván fényképezni fog (htttp://kkl.mentha.hu). Nagy a telefonforgalom, Sopotnik (irodalmi lapokban lásd még: SopotnYik) hív, a szív és a fantázia verhetetlenje ő (naplója kb. három hét múlva olvasható ugyanitt). Berlinről és Caravaggióról beszélgetünk, mit beszélgetünk: egymás szavát szopva fecserészünk, gagyogunk-ragyogunk; meg az asztalszakító aparegényekről, a hitvány formakultúráról, a lábjegyzetelés új trendjeiről és a rajongólányok (szingli hordák) idegtépő ostromáról.
Net-helyet kell keresnem. Elindulok tudományos és fantasztikus É-pesti utcáimon, de nem könnyű a környéket elhagynom. Az itteni szorongás-paloták szinte hívogatják a boldog jövő út-ján el-elinduló alkotó embert. Márió hív, hogy süt a nap, meg hogy egy komoly lánnyal bekólázott (Coca Cola Light) rendesen, hisz rajta nem fog az ital, meg a jambus, de a kólával vigyáznia kell. Talán el kéne tőle tiltani (a kólát), főleg azt, amelyikre én kapattam rá: a lájtot. Abból ugyanis szívfájdalom nélkül vonták ki a cukrot.
Számítógép előtt végre: wiw-es üzenetek, jópofáskodások, évődések. Nem is értem, miért az olyan helyeket szeretem, ahol nincs senki, ki fent lenne a wiw-en. Meghívó jön Bajtaitól (Telep-felolvasás, Tranzit Art Café, szerda, 18.00), mely arról akar szólni, hogy végre megmutatja oroszlánkörmeit az ELTE-BTK: Tudósítok én (a magam módján) csak nehogy sírás legyen a vége. A pletykák (amik igencsak helytelen és hamis dolgok) szerint a felolvasás tétje nem kevesebb, mint hogy Nádas Péter ott lesz-e az első sorban. Én szurkolok. Bajtai egyébként inkább paksi-dzsentri Andrásként, az ún. új komolyság egyik legígéretesebb lírikusaként ismert. Kiköpött Balogh „Paksi” Endre ő. Márió szerint ez az atomerőmű miatt van. Mindegy, előbb-utóbb össze kell őket hoznom, elzárva minden alkoholmentes italt. Balogh igazi parti-arc: egyszerre (irodalom)politikusi és férfimodelles mozgása igencsak eredeti. Ám szigorúan ajánlott őt magázni, és főszerkesztő úrnak ([a]http://www.prae.hu)[text]www.prae.hu)[/a] szólítani. De e kis áldozat megéri, hiszen a személyes és politikai témákon kívül bármiről el lehet vele derűsen csevegni. Újabb ímél: mely szerint csütörtökön metálrajongó ex-szerkesztőm, Rácz I. doktor levisz Békéscsabára (Nem arra van a Viharsarok?) felolvasni, illetve úm. bemutatni Mogyorósi László Ugyanaz a szépség, meg az én Fogalom c. verskötetem.
Fáj a csuklóm. H-val sms-ezek megint: még az írásjelei is intenzívek. Más szemében lenni nagy, az a valami.
[Dilettáns próza] Amúgy egy kis lakást keresek. Ha valaki segítene, megköszönném. Amúgy: irodák, regisztrációs díjak, térképböngészés, szaladgálás soha nem látott buszok után, gyorsan fogyó telefonkártyák. (Lakáskeresés: na, az ám a próza!) Még nem állapodtam meg senkivel, de pikáns ajánlatok már jöttek szuterénekről stb. Láttam remekbe szabott lépcsőházakat, ahol még egy gázpisztoly (vagy kétszer fél éves karatemúltam) sem biztos, hogy sokat érne. A legszebb az volt, mikor dögolcsón és büszkén ajánlottak egy frissen felújított, belvárosi 9 négyzetméteres (!) fészket.
Egy katolikus barátommal az erkölcsről vagy miről folyik a szó. Az elmúlt tizenöt év dögunalmas politika-pszichológiai toposzain túlvergődve, végül annyiban maradunk, hogy mikor az ember ölébe é-pesti modell lányok ülnek, s a verseiből idéznek hibásan izgató magyarsággal, akkor azért nem könnyű Mikola Istvánnak maradni.
Mindjárt otthon vagyok, a gangon szinte átesem lakodalmas szomszédaimon. Bezárom magam: Rammstein és Colgate, majd szédítő sms-ek. „Soha jobbat”. Illetve: „Szeressük egymást, gyerekek!” – s ne tegyünk annyi idézőjelet.
3. NAP – SZERDA
BÖLCSÉSZEK
Márió, te bölcsész vagy? - kérdezem kezemben a Juhász Feri bácsitól kapott lúdtollal. Erre ő belekezd, hogy ne paráztassam tizenegy évnyi barátság után, meg amúgy is, ma még nem pucolta le a tükröt az ÉS-sel. Nagyon készül az esti Telep-felolvasósdira: magához vett kétezer milligram C-vitamint, s ellopta barátnője Nospa-készletét. Meg eleve Budára kell mennünk, ahol csak hegyek vannak, meg hegyvidéki, finom emberek, s így sárga gumicsizmában, zsíros, fekete kalapban, hóna alatt karéj (?) kenyérrel talán őt meg fogják nézni, de ebben nem egészen biztos, s különben is: Otto Weininger az Otto Weininger. Ettől egészen egzaltált leszek, s már nem tudom teljesíteni a mai napra rendelt fekpados penzumom. Mindegy, majd a holnapi szolárium rendbe tesz.
Aztán a Nospától kissé bezöldült Márióval nosztalgiáztunk a metrón (kék) és a villamoson (sárga): Óh, Rózsa utca 5. (7. emelet, 41-es kapugomb)! Ezek a ’motívumok’: rózsa, hetedik - már értem miért ide járnak velőt (?) zabálni a sztárköltők! (De erről majd egy másik napon!) Óh, azok a Hatszemes napok! Ha sokáig maradtam anno, és szerencsém volt, találkozhattam Tony Sopranóval, aki (valahol) szintén észak-pesti magyar gyerek, és ért a szóból. Márió akkortájt a Megvető Kiadónak dolgozott, Sopot-niknéven, de már (titkos) kapcsolatban állt a Horizont Kutatóintézettel is. Unszolásomra hajlandó volt tévékritikákat is írni, melyekkel én itt-ott (M. Narancs, M. Hírlap etc.) gyereklányokat rémisztgettem akkortájt. Szóval kritikáztunk. Tóni diktálta őket, s nem volt miért félni. Ha végeztünk a filmnyelvvel, kába szerszámozásba kezdtünk Márióval. Szerszámoztunk. Ez úgy volt, hogy először együtt elrontottunk valamit, aztán megbütyköltük. Utána szalonnáztunk, minden második alkalommal hitler is volt, piros lett a szájunk tőle. Így ordibáltunk piros szájjal.
Ilyenkor kirekesztettük a majmot. Azok a kurva féltéglák (lásd: hétfői napló) amúgy sem tettek jót neki. Kicombosodott tőlük, azt ott fétiskedett nekünk. Ne kellesd magad, te rovararcú, nagykörúti kurva - kiáltotta a két É-pesti duhaj (Márió szerint: arszlán). Nyilván kokottot akartunk mondani, de már vége volt a vizsgaidőszaknak, kikoptak belőlünk a kis szavak.
A K. Dezső téri Tranzit Art Café az egy olyan hely, ahol rágyújtani tilos és fél óra alatt hozzák ki az 1040 forintos vodkanarancsot. De legalább felolvasnak a Telepes ELTE-reménységek, méghozzá teltháznál. Nyilván nem tudom cigi nélkül végigülni ezt a halotti tempót, amiben nyomják.
Le is baszom a moderátort, Pallag Zolit, hogy nem hozta sárkányos formáját. Mert ez a sárkányfejű költő amúgy hihetetlenül tudja pókerarccal tolni a sötét iróniát. Ő az, aki katonaruhában szédíti a Fehérvár körüli falvak fehérnépét, kik úgy gondolják, van még sorkatonaság.
Valami Olgával csevegek arról, hogy ki hol szokott felébredni, s mennyire tudnak recsegni az idegen padlók, teliszájjal röhögünk, aztán koccintgatok a szerzőkkel, rajzunk összevissza. Valaki Juli új aranyköpéseiről mesél az asztalnál, finom lenézéssel. Julihoz volt ’némi közöm’ tavaly, azaz kúrtunk, sokat. A hibát nem ott követtem el, hogy nem bírtam beleszeretni, s nem is ott, hogy kijelentettem: nem költözöm össze vele, hanem ott, hogy beszélgetni próbáltam. Sebaj, más témánk is van: például ki sértődött meg netnaplómra, ki kivel szeretne hazamenni. Én egyedül szeretnék, mert azt hiszem: valaki vár, aki még nem maratta ki ideáit a valósággal; s ilyen nagyon rég volt már.
4. NAP – CSÜTÖRTÖK
A TÉRKÉP SZÉLÉN
G. ébreszt: ismerteti rendes emberré való válásom feltételeit: 1. bejelentett, 8 órás munkaviszony, egy helyen folyamatosan, legalább 12 hónapig, betegszabadság igénybe vétele nélkül 2. Dohányzásról való leszokás. Finoman leteszem a telefont a Népszabira, kimegyek, fogat mosok (Colgate), majd visszateszem a fülemhez, épp elcsípve az építő jellegű kritikai szintézés végét.
Békéscsabára megyünk felolvasni Rácz I.-vel, a kocsiban bömböl a Slayer. Ha beérünk a városba: félő, hogy letekerjük az ablakot, s csikorogva gurulunk be a Colour Local elé. Lányok várnak majd táblákkal: „Ha ezek írók, mi is azok vagyunk!” Mi meg cserébe beadjuk nekik, hogy Nyugaton kolbászból van a kerítés, és írni jó.
Áthaladva a Hungárián, látjuk, amint talpig díszben felvonulnak Zugló seregei, élükön: Csobánka s Acsai (Egy leendő világhírű írónő szerint: Acsáry). Rapid gyűlést tarunk, hiszen Zugló (pollághemlékezet óta) Észak-pest (titok, idegenszívűség stb. – lásd: hétfői napló) szövetségese. Pusztoljon a közös ellen(ség): a Nagykörút, a puhány, nyálkás beltenyészet. Persze mindezt csengve-bongva mondjuk el, adózva rímkényszerbe beleőrült régi mestereinknek.
Hív Peer, s előre megfontolt szándékkal ajánl egy csütörtöki MU Színházas előadást ([a]http://www.mu.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=70&Itemid=51).[text]http://www.mu.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=70&Itemid=51).[/a] Azt hiszem, Krisztiánt sokan félreértik, sajnálgatják. Én még nem tudom ki ő, de azt tudom: képes folyamatosan (a) szem(em)be nézni.
A térkép szélén lenni jó. Pláne, hogy elsőre Békéscsaba rendben: van szag, minden kicsit barna, a buszok, a házak, s ez szép. Ettől a szótól sose fogok félni.
Mogyorósi Lacival olvasunk, de nem visszük túlzásba. Elek Tibor és Rácz. I. bevezet s kifaggat minket. Az elején egy kicsit zavarban vagyok, biztos azért, mert nem érzem magam eléggé kurvának. Egyszer biztos összejön, de akkor már nem írok róla.
Péter elmondja, hogy alakultam át a szemében „nyelvfilozófusból lázadóvá”. Kezdésnek idézek: „Gazdag és híres akarok lenni” (Pallag Sárkány Zoltán). Lehet valami ebben a mondatban, hiszen később egy bírónő (!) is rákérdez, de nem tudom ezért elítélni.
Mondom, sok hibám van (kérdezzék volt feleségemet), de ha úgy írnék, mint más: felkötném magam. Aztán menetrendszerűen meaculpázom egy sort első kötetem miatt.
Hogy érzem magam az irodalmi életben? Jól szórakozom, mondom. Derültség és értetlenség keveredik. Ha először lenne így, zavarba jönnék. Irodalmi élményeim firtatják, a Polip c. sorozatról mesélek. Megkérdezem Rácz I.-t: lehetek-e az irodalmi élet Corrado Cattanija. Aztán elmondom, hogy a szinesztézia (képek, zenék, fények stb.) hiányzik a felolvasóestekből. Érthető, hogy alig jár rájuk valaki. Nem lesajnálni kéne a közönséget, hanem kielégíteni (vö. szingli hordák). Senki se akarjon annyira hinni saját fontosságában. Ne hatódjunk már meg önmagunktól. Csak bőgjünk.
Hirtelen zivatar jő, minden viharok öreganyja, de a kedves szegvári berliner, Grecsó Krisztián nem veszti el nyugalmát. Esernyő híján, mi inkább. El is köszönünk, kedves búcsúkörök: „csókoljuk egymás leheletét” (lásd Szép Ernő levelét a Literán).
5. NAP – PÉNTEK
AMATŐR
Menjünk Észak-Budára lakást nézni. Élvezzük a HÉV-et: zöld, mint egy postás, vagy egy krokodil. Váltsunk egy ismeretlen lánnyal pár mondatot. Érezzük: kedves, de nyugtalanítson a belőle áradó meggyötört liberalizmus. Ez az egész, sírnivaló, altruista pára. Tippeljük azt: gyógyult (?) drogos. Ne tévedjünk, bíztassuk, aztán köszönjünk el szépen, induljunk haza Kertész Imrét olvasni. Dühöngjünk, hogy nem értik, dühöngjünk, hogy ignorálják. Jöjjünk rá újra: Kertész itt a botrány. Vegyünk elő Nemes Z. Márió-verseket, gondoljuk át, hogy mutatjuk be májusban a Literán.
Menjünk. Emberektől el. Legyünk józanok, mint egy kávé. Legyünk belterjesek. Nézzünk egy írót. Egy jót. Aki már belehalt. Keltsük fel. Nézzük vissza, ide. Nézzük, kétlábú kételyként hogy imbolyog.
Akinek ennyi emléke van, az ihat rá – azt hiszi. Az bemehet: isten és deviancia, küldetés és irónia közt, egyre beljebb. Azt hiszi.
Az emberektől nem lehet elmenni. Mindig gyűléseket kell tartani. Partikat, ahol érezheted, hogy bődületesen kívánatos vagy és szellemes: olyan, mint más. Ahol nem csinálsz semmit, csak évődsz, hozott anyagból fogyasztasz, fogyasztod el, amid van. Kigurulnak a gyöngyök is, bár disznók baszottul nincsenek, csak komplexusok. Aztán lehuppannak a földre vagy a fotelba (a komplexusok), s beszélgetni kezdenek. Hát persze, hogy jól szórakozom. Hát persze, hogy ennél többet érzek.
Író. Amatőr áron ment el. „Félni, hogy áron alul: / eléggé olcsó félelem” (Peer Krisztián).
Az író régóta vél hallani hangokat. Rakjuk gondolatainkat sznob hacukába! – hallja az író újra. Állítólag hacuka nélkül csak csontvázak. Ez tetszik neki, csontváz. Egy csontvázat szopni, és a húst érezni.
Nem mondta senki, hogy kurva legyen, mégis így alakult. Széttenni a lábát azoknak, kik már eleve terpeszben vannak. Egyik nap kitalálni: „dzsigoló”, másik nap kitalálni: „bohémélet”. Harmadik nap meg kitalálni, hogyan talál vissza. Beszállni egy autóba, s elképzelni, hogy az csak egy beakadt autó, beakadt a hóba, jégbe, s ő beszáll, hogy megmentse. Kocsifülke. Ő áll minden fülkefényben, ha ki bírja húzni magát. De itt csak görnyedni lehet. Belehajolni. Egy tányérba. Bele egy alkuba.
Gyönyör az nincs, csak szórakoztatás. Asszem, ez Magyarország.
Író. Írja, írja, ez a rohadt dolga: „Az író nem jelent semmit. Az író megfelel: marketing vagy csősz, csak ellenség ne legyen. Az író, akárha sör: felnyitható. De üveg alatt élni mért nem akar? Húzni kéne, de kihúzza, díjjal, délibábbal, de kihúzza. Dominó-dicsérettel: körbe a formán, egyformán. (Formaírók: Forma 1 helyett forma hány?) Tulajdon nyavalygásának rajongója. A nyavalygás pedig nem mondat. Íróiszonyom van. Önismerőket keresek. Hány év ment kukába – hogy írók közt kerestem? Találjuk ki az írót – kínosabb már nem lehet. Hogy jut eszébe, hogy megfeleljen? Az író felel, az rendben; de mi az a „meg”? Pedig az író megfelel. Az ész megáll, hogy az író megfelelhessen. És megfelel.”
Tehetséggondozás: az egzotikum maga. Tehetségfárasztás, na az egy kedves, magyar szó.
Látom őt egy díjátadón. Alig lehet elférni az egóktól. Kalap szar vagyok – mondja –, de nélkületek nem sikerült volna! És leteszi a tollat. A fejéről le.
Szeretni: mézeskalács, kemény tükörrel.
6. NAP -- SZOMBAT
NÉGYES-HATOS LIFT
Erdélyi grófom (lásd: hétfői napló) a nagykörúti pletykák szerint gyengélkedik. Aggódom, de megnyugtat: már jó a beszélője; nazálisan rezonál is nekem, meg a Securitate-nak. A Rákóczi úti rezidencia pár napra sötétbe borul, hisz Mórra tart épp ezer jó okból, birtokait ellenőrizendő. Hű alattvalói (jobbágyok? – ehhez sem értek) már nyugtalanok.
Acsai mesterrel átsimítjuk az Ismerkedés alagútban munkacímet viselő közös kéziratunk (vö. Alagútnapok, 2005.). Vinni fogják, mint a cukrot, bárki meglássa. A rajongóknak, azaz a szingli hordáknak mondom, ha Rolanddal akarnak találkozni: egy alagútban (értsd: aluljáróban) próbálkozzanak!
Elbúcsúzom H.-tól. Integetek, mint egy tinédzser. Tinédzsernek lenni jó. Törvényen kívüli állapot, „küldetéses vétó”. Aztán meghallgatom embereim jelentéseit a levadászható lakásokról, s közben finoman lakmározom kalmár szívüket. Díler leszek én is – álmodozom –, ingatlanos! Fecserészek a piac gaz törvényeiről, lakásmaffiás rémtörténeteket írok valami pornólapnak.
Meleg, tiszta idő van, és én a télre emlékezem: nem volt pénzem, csak kételyeim voltak, és alá akartam merülni. A négyes-hatos lifttel egyre lejjebb, váratlan jóra várva. A lefelé: azt ismertem, a metró is lefelé megy. Az első tél, hogy a jelen gyorsabb volt, mint a múlt, s a hideg nem volt jó hideg. Én, a hidegpárti (vö. hideg parti), türelmetlen lettem ettől a formától, ettől a fénytelenségre építkező palotától. Fénytelen habarcs a hideg téglái közt. Palota: milyen furcsa giccs.
A hideg persze utat mutat a maga fogyatékos, hűlő módján. Olyan ajtó és ember alatt érkező hideg ez, meg a lucsok, a nedv. Néha, mikor a bugyi lekerül, arra gondolok, most is ez jön, ez a pusztulás, de aztán nem. Nem mindig. (Mi az, hogy testi irónia?)
A jég hideg, az rendben, az jó, meg a hűtő, az is, meg a vers. Mert a vers előbb átbújik a hűtőn, aztán lesz önmaga, valami. Aztán (akár) süthet is.
„Jobb ha lecsavarod a szemed, ha én szeretlek, nekem a hangjaid kellenek, felrakom, ha kell a kilencedik üres lemezt, nekem a hangjaid kellenek, s előcsalom, mint medve a Napot, a legmocskosabb hangod. A levesedet én iszom, a feketét is, tele vagyok, leszek feltéteddel, ha át meri lépni küszöbünk a félelem. Vagyok aki vagyok, borotvált férfi, a te idődből. Abból lopok. Ma azt játszom, szeretlek, és a szoknyád kell: a fodor nélküli sötét. Fölmered egy kés. Én jövök, azt hiszed, de nem, mert a fájdalom jön legelébb, s aztán a gyógyszerfényben valami én.” Ilyesmiket írtam ezen a télen, most már nem tudok velük mit kezdeni. Tényleg nem.
De most tavasz van, és ma ma van: Jön Krusovszky Dénes, a legjobb memóriájú költő, s nyomban el is kunyerálja az összes nevem (vö. litera: „Több csupornyi szép” c. kritika) s nem tudok nemet mondani, mert én olyan vagyok. Dénes jobbján Emő fénylik, ki egy társkereső szolgálatot vezet, és sosem téved. Elráncigálnak egy táncos helyre. VIP-belépőjük van, hisz '96-ban Dini korosztályos szalontánc-bajnok volt, de aztán katonaiskolába adták, a messzi Bajorországba: ott vált igazi férfivé, meg Rammstein-fanná. Igazi úriember ő, de néha kitör belőle a para, s nyálcsorgatva bámulja, szemével tépi (képzavar) a Nagykörúton áramló népeket. Te, ez hol táncol? – bök oldalba mániásan, ha egy-egy súlyosabb arcra lel az elektromos tömegben.
Egyszer azt mondta: Az Iskola a határon csipkés lányregény – s picit be is párásodott a szemüvege. Azóta nem faggatom. Ha túlissza magát, mindig elcsenek egy-egy régi kitüntetést tőle, vagy épp egy váll-lapot, aztán hazaosonok, mint a róka, s a tükör előtt felrakom kincseim, és gyönyörködöm. Igen, nem kell nekem mindig meztelenül flangálnom otthon, mennyire jól mutatok militánsnak. Ilyenkor megtriplázom a felüléseket is a fekpadon: kockás leszek, mint a nyúl füle. Aztán a nagy elernyedésben Jimmyre gondolok (link), meg a lányregényekre (link), az igazra és a valódira.
Mielőtt aludni mennék, kicsavarom a szomszéd csuklyás gyerek kezéből a sprét, s a falra fújom:
Csak a szereplésbe,
csak abba ne jöjjek
bele, inkább jöjjön
belém kocsi, konyak,
mint beléd e mondat.
7. NAP -- VASÁRNAP
NEM GONDOLTUK
A régi lumpok még tudták mi az: é-pesti gőz (vö. rózsa utcai hőerőmű). Egy általmulatott éjszaka után itt puhították a zsírkockákat, aztán nagy karéjokra kenték őket, s nem fukarkodtak hagymával, spermával: a hölgykoszorú nagy örömére. Mindezt azért könnyezem most ide, mert lehet: hamarosan Észak-Budára visz a víz. Egy közös, nagy nemzeti paradigmaváltás része ez: Észak végleges felértékelődése csak hónapok kérdése! Mert altenyészet a Dél. Lógassa a lábát ott más! Kispest, Kelenföld, Kőbánya: állott lábvíz csupán. Csak Észak számít. Észak.
Terjeszkedünk mindkét oldalon! – kurjant fel Márió a költözés hírére – új partraszállás robaját hallani! Nem mi kiáltunk, a Föld dübörög! – skandálja mániásan tovább. Persze előtte elmorzsol egypár könnycseppet, hiszen É-pesten egyedül kitartani nem kismiska, pláne, hogy a félelmes északi szélről még nem is beszéltem…
Tartunk majd vigíliát, siratópartit! – ígéri a kis hamis. A Három Nyulak is összeülnek, tanácskoznak majd: Pollágh helye É-pesten szobor legyen, vagy múzeum? Úgy tűnik, egyik sem. Rebesgetik: a Horizont Kutatóintézet inkább egy emlékházat húzna fel, nagy, nyikorgó ajtókkal, szikrázó üvegtéglákkal. De lehet, hogy foglalt ház lesz gangpalotában megbúvó hónapos szobámból. Trockista (trendibben: szájberpunk) ifjak veszthetik el itt szüzességüket, mert sosem késő.
Sopotnik új versét szavalja a telefonban. Hangszínre, ritmusra: tiszta Orbán Ottó! Két vígeposz között ajánlom bárkinek! Zoltán egy ideje a polgári énem. Mikor én fehér ingben überkomolyban váteszkedtem, akkor ő alulról (értsd: négykézláb) ismerkedett a salgótarjáni mélyvilággal. Az Infarktus zenekarban énekelt, taréja lángolt, szőrös nyakában nyakörv ragyogott. Aztán jő feleség, gyermek s veranda. Roppant munkahelyi előmenetel, díjak, koszorúk, s poétánkban nyugszik az tigris. Hétvégén kevés fehérbor; „kisétált parák” csendesedő ragyogása.
Hallom a halott író hangját, ki a végére már szinte mindenkit megsértett: „Ölni tudnék, annyira tiszta a memóriám. – A legfontosabb szövegeim semmi pénzért adtam el. Ki az, ki ide merne elém állni, hogy megítéljen? – Sose fogok annyit tudni a függőségről, mint ti.”
Rózsa utca 5.: ülés az újpesti főhadiszálláson. Jönnek seregeink szép számmal: megannyi bő lére eresztett bölcsészből csak a legnemesbek. Aki nem tud legalább egy Kemény-idézetet, annak itt a körmére koppintanak, s jól van ez így. A kiszívott nyakú, gótikus lánykák: nemzedékük legígéretesebb, büszke példányai csak úgy tódulnak be az ajtón. Itt van a franciásan spleen-es Mathias is, ki anno Márió egyik német (?) megjegyzésén felkapta a cukrot –, s meg sem állt vele Párizsig. Mi meg mehettünk újra cukor után nézni.
Teendőnk van bőven. Új egyetemi szakot kívántunk akkreditáltatni, a „lélek mérnöke” néven. Metálzenekarban, kommunában, illetve (Eleve) terpeszben töltött évek dupla beszámításával, kirúgott pszichiátereknek, kritikusoknak pluszpont-szerzési lehetőséggel.
A nap záróakkordjához értünk. Márió (felolvasási) fájdalomkörútját kívánta megkezdeni. Betekerte magának az egyik itt maradt női hangszálat, s a húrok közé csapott: Alkalmi magyarázatok a húsról… – de a mindenkitől ugyanannyira ülő Fark. félbeszakította. Nem a cuccról? – recsegett gégemikrofonja, s megcsillant a lámpafény feketés fején, s megláttuk: már nincsen neki arca. Mára végeztünk.
Vagy majdnem. Hisz még megtartottuk a szokásos hétértékelő Beszédet a személyzet felett, és öltözködési tanácsokat adtunk a kritikusoknak, online. Közben nyomtuk a lájt kólát Marionettt T-shirtben ([a]http://www.marionettt.fw.hu),[text]www.marionettt.fw.hu),[/a] s valami gusztustalanul trendik voltunk.
Nem gondoltuk, hogy másképp is érdemes – boldognak lenni.
POLLÁGH PÉTER
(LITERA – 2006. április)
„A napló szereplői kitalált személyek.
A valósággal való bármiféle kapcsolat
kizárólag a félelem műve.”
1. NAP – HÉTFŐ
É-PEST ÉS MÁS SEMMI
Észak-Pest titok, préri-pusztamező, idegenség. Vagy épp világszéli kerek erdő. Nem az a kérdés, hogy Angyalföld vagy Újpest, hanem, hogy: Mi az a Duna Pláza? É-pesten rend van. Nem zsibvásár ez, mint a Nagykörút. Régen mindenki úgy gondolta, a körúton kell tolnia a város szekerét, de hála istennek, ez a (helytelen) attitűd fogyni látszik, mint Kovi és az olvasók. Ma még Kuplung és Kultipex. Holnap Hőerőmű és Fertőtlenítő Intézet. Itt panelprolik kapaszkodnak gangprolikba, s nagyon fogynak a centrum és periféria különbségeit tárgyaló munkák –, meg a szavak. Félelmetes erdő, ufókkal és Irénke nénikkel, zsíros bajszú (ház)mesterekkel. Itt nem kell lüktetned, a táj lüktet helyetted. Ezt kell megérteni. Megérted: te is idevágysz. (É-pest nem hideg ágy, valahol mindenki idevágy – írta a haláláig ágyrajáró Berda József.)
Az É-pesti nyelv szúrós nyelv, néha szörpbe kell lógatni, hogy ott pezsegjen. A zuglói (Köztudott, hogy Zugló É-pest természetes szövetségese) Csobánka Zsuzsi szerint nyilván nem pezseg, hanem (híres versszavával élve) pozsog. Aki nem ismeri Zsuzsit, elárulom: ő lesz a JAK arca, óriásplakátokról fog vigyorogni (pozsogni?) ránk. Alatta egy őszinte és kőkemény Ossián-idézet: „Állj közénk te is, harcolj velünk, bárki jön ellenünk!”
Csobánka vőlegénye, k.kabai lóránt hív, azt állítja: macsós arcát rombolja éppen (vö. htttp:// kkl.mentha.hu), de lehet, hogy csak képzelődöm. Ha Zsuzsi a JAK felettes énje, akkor Lóri a tudatalattija. Rádiósan recseg kkl hangja: kávézzunk újra, mondja. (Még sosem kávéztunk.) Baross Söröző: a pultoslány után egymással is felvesszük a szemkontaktust: „szembogarak gyűlnek a fény köré” (Sziveri). Majd rámcsörög világbajnoki Sopotnik „Krokodil” Zoltán, a vidéki költő, ki főleg írót verni szokott Pestre járni. Asszem Tatabányán lakik, de azt a környéket nem nagyon ismerem. Lórival vodkanarancsba lógatjuk közös nyelvünk –, meg kell felelni a sztereotípiának: az író iszik. Micsoda hülyeség! A Nagykörúton gyógyszereznek.
Később é-pesti gyóntatómhoz, Nemes Z. Márióhoz mentem, ki épp Szent Tamással bíbelődött. Jó pap holtig tanul. Én egy féltéglát vittem a Fétismajmának ([a]http://www.telep.freeblog.hu),[text]www.telep.freeblog.hu),[/a] mint mindig; ő meg cserébe felolvasott a Sikerkalauz I-III-ból, vagy a Jelenések Könyvéből. E kettőt mindig keverem. Ez olyan, mint a Fogalom – kiáltott fel a majom Máriója, s már gépelni is kezdett, csak előbb gyorsan beugrott szokásos (gépelős) rókaszínű hacukájába. Bölcsészhacuka…– próbálkoztam, de Márió nem hagyta ingerelni magát: még nem érkeztek meg a lyányok. „A Fogalom mint olyan praetextusát a Sikerkalauzban episztemológiai kétely nélkül lokalizálhatjuk…” – kezdte pötyögni, s közben fel-felköhögött ezt-azt, amitől el is akadt egy pillanatra, de aztán a házigazdák kedélyes magabiztosságával tárcsázni kezdett lehallgatásbiztos, kurblis telefonján. Az álmatagon pörgő erdélyi grófot, Pálffy Bandikát kérte a telefonhoz, ki „egy emberszabásúbb (kisebb) világban modell lehetett volna.” (vö. Imitatio Petri c. Dunajcsik Mátyás-vers – [a]http://alkibiades.freeblog.hu)[text]http://alkibiades.freeblog.hu)[/a] Emberszabású? – kérdezte vékony hangon a majom, s mi ugrottunk is: egyszerre fogtuk le kis testét, mely hangtalan vacogott. Téglaverseket írunk majd – ígértük neki, míg bészúrtuk a szurit –, elzárjuk velük a Nagykörutat, hogy kedvedre majomkodhass, te csöpp, te!
Majd ezt némiképp elunván, Márió könyveit lapozgattam, komoly hátralékaim voltak ugyanis: Élj a fényben; Az élet mint rím; Mindennapi (ön)csonkolásaink; Hétköznapi kaparások. Márió ezeket részben Berlinből, részben egyenest a belgrádi teoretikustól, David A. Klinskytől ([a]http://www.geocities.com/bertrandsd/klinsky.htm)[text]http://www.geocities.com/bertrandsd/klinsky.htm)[/a] hozatta, s saját kezűleg fordította le őket. Én inkább nőket szerettem fordítani, s nem panaszkodhattam, hisz a Márióból hiányzó formagazdagságot bennük (episztemológiai kétely nélkül) lokalizálhattam.
Csengettek. Erre abszintos arcvízzel koccintottunk, s nevettünk. Újra Nőnap volt, mint minden hétfőn. Értelemszerűen belibegtek hát Katiék, kik igazából lányok voltak, de volt köztük néhány lyány is. Márió megmutatta nekik a bőrgyűjteményét, aztán elszavalta új Hajas Tibor-értelmezését ([a]http://www.balkon.hu/balkon05_07_08/05nemes.html).[text]http://www.balkon.hu/balkon05_07_08/05nemes.html).[/a] Elektromos, kopasz szöveg volt. Elektromos szörp. Egyébként ezek a nők teljesen testfókuszáltak, néha el is pityeredtünk Márióval: nem is kíváncsiak a metonímiáinkra!
2. NAP – KEDD
RAMMSTEIN ÉS COLGATE
Fogat mosok Colgate fogkrémmel, s egy pillanatra azt hiszem: lehet egyszerre dohányozni és fogat mosni, de mindenki tévedhet. Ha először tévednék, biztos zavarba jönnék. Szól a Rammstein (egzisztenciám nincs, de ingerküszöböm van), s eszembe jut, mint annyiszor, B. E. Ellis –, de műelemzés, az itt nem lesz.
Telefonok vannak inkább, hálistennek. Lórival beszélünk: épp Ongán ássa alá a JAK urbánus imidzsét. Nyomjuk a szpícset a komoly dolgokról, bár félek: a nagy a vidékiségben rátörnek a démonok, s elkezdi megfesteni szerzőinek aktját. De nem, nem, ez butaság, nyilván fényképezni fog (htttp://kkl.mentha.hu). Nagy a telefonforgalom, Sopotnik (irodalmi lapokban lásd még: SopotnYik) hív, a szív és a fantázia verhetetlenje ő (naplója kb. három hét múlva olvasható ugyanitt). Berlinről és Caravaggióról beszélgetünk, mit beszélgetünk: egymás szavát szopva fecserészünk, gagyogunk-ragyogunk; meg az asztalszakító aparegényekről, a hitvány formakultúráról, a lábjegyzetelés új trendjeiről és a rajongólányok (szingli hordák) idegtépő ostromáról.
Net-helyet kell keresnem. Elindulok tudományos és fantasztikus É-pesti utcáimon, de nem könnyű a környéket elhagynom. Az itteni szorongás-paloták szinte hívogatják a boldog jövő út-ján el-elinduló alkotó embert. Márió hív, hogy süt a nap, meg hogy egy komoly lánnyal bekólázott (Coca Cola Light) rendesen, hisz rajta nem fog az ital, meg a jambus, de a kólával vigyáznia kell. Talán el kéne tőle tiltani (a kólát), főleg azt, amelyikre én kapattam rá: a lájtot. Abból ugyanis szívfájdalom nélkül vonták ki a cukrot.
Számítógép előtt végre: wiw-es üzenetek, jópofáskodások, évődések. Nem is értem, miért az olyan helyeket szeretem, ahol nincs senki, ki fent lenne a wiw-en. Meghívó jön Bajtaitól (Telep-felolvasás, Tranzit Art Café, szerda, 18.00), mely arról akar szólni, hogy végre megmutatja oroszlánkörmeit az ELTE-BTK: Tudósítok én (a magam módján) csak nehogy sírás legyen a vége. A pletykák (amik igencsak helytelen és hamis dolgok) szerint a felolvasás tétje nem kevesebb, mint hogy Nádas Péter ott lesz-e az első sorban. Én szurkolok. Bajtai egyébként inkább paksi-dzsentri Andrásként, az ún. új komolyság egyik legígéretesebb lírikusaként ismert. Kiköpött Balogh „Paksi” Endre ő. Márió szerint ez az atomerőmű miatt van. Mindegy, előbb-utóbb össze kell őket hoznom, elzárva minden alkoholmentes italt. Balogh igazi parti-arc: egyszerre (irodalom)politikusi és férfimodelles mozgása igencsak eredeti. Ám szigorúan ajánlott őt magázni, és főszerkesztő úrnak ([a]http://www.prae.hu)[text]www.prae.hu)[/a] szólítani. De e kis áldozat megéri, hiszen a személyes és politikai témákon kívül bármiről el lehet vele derűsen csevegni. Újabb ímél: mely szerint csütörtökön metálrajongó ex-szerkesztőm, Rácz I. doktor levisz Békéscsabára (Nem arra van a Viharsarok?) felolvasni, illetve úm. bemutatni Mogyorósi László Ugyanaz a szépség, meg az én Fogalom c. verskötetem.
Fáj a csuklóm. H-val sms-ezek megint: még az írásjelei is intenzívek. Más szemében lenni nagy, az a valami.
[Dilettáns próza] Amúgy egy kis lakást keresek. Ha valaki segítene, megköszönném. Amúgy: irodák, regisztrációs díjak, térképböngészés, szaladgálás soha nem látott buszok után, gyorsan fogyó telefonkártyák. (Lakáskeresés: na, az ám a próza!) Még nem állapodtam meg senkivel, de pikáns ajánlatok már jöttek szuterénekről stb. Láttam remekbe szabott lépcsőházakat, ahol még egy gázpisztoly (vagy kétszer fél éves karatemúltam) sem biztos, hogy sokat érne. A legszebb az volt, mikor dögolcsón és büszkén ajánlottak egy frissen felújított, belvárosi 9 négyzetméteres (!) fészket.
Egy katolikus barátommal az erkölcsről vagy miről folyik a szó. Az elmúlt tizenöt év dögunalmas politika-pszichológiai toposzain túlvergődve, végül annyiban maradunk, hogy mikor az ember ölébe é-pesti modell lányok ülnek, s a verseiből idéznek hibásan izgató magyarsággal, akkor azért nem könnyű Mikola Istvánnak maradni.
Mindjárt otthon vagyok, a gangon szinte átesem lakodalmas szomszédaimon. Bezárom magam: Rammstein és Colgate, majd szédítő sms-ek. „Soha jobbat”. Illetve: „Szeressük egymást, gyerekek!” – s ne tegyünk annyi idézőjelet.
3. NAP – SZERDA
BÖLCSÉSZEK
Márió, te bölcsész vagy? - kérdezem kezemben a Juhász Feri bácsitól kapott lúdtollal. Erre ő belekezd, hogy ne paráztassam tizenegy évnyi barátság után, meg amúgy is, ma még nem pucolta le a tükröt az ÉS-sel. Nagyon készül az esti Telep-felolvasósdira: magához vett kétezer milligram C-vitamint, s ellopta barátnője Nospa-készletét. Meg eleve Budára kell mennünk, ahol csak hegyek vannak, meg hegyvidéki, finom emberek, s így sárga gumicsizmában, zsíros, fekete kalapban, hóna alatt karéj (?) kenyérrel talán őt meg fogják nézni, de ebben nem egészen biztos, s különben is: Otto Weininger az Otto Weininger. Ettől egészen egzaltált leszek, s már nem tudom teljesíteni a mai napra rendelt fekpados penzumom. Mindegy, majd a holnapi szolárium rendbe tesz.
Aztán a Nospától kissé bezöldült Márióval nosztalgiáztunk a metrón (kék) és a villamoson (sárga): Óh, Rózsa utca 5. (7. emelet, 41-es kapugomb)! Ezek a ’motívumok’: rózsa, hetedik - már értem miért ide járnak velőt (?) zabálni a sztárköltők! (De erről majd egy másik napon!) Óh, azok a Hatszemes napok! Ha sokáig maradtam anno, és szerencsém volt, találkozhattam Tony Sopranóval, aki (valahol) szintén észak-pesti magyar gyerek, és ért a szóból. Márió akkortájt a Megvető Kiadónak dolgozott, Sopot-niknéven, de már (titkos) kapcsolatban állt a Horizont Kutatóintézettel is. Unszolásomra hajlandó volt tévékritikákat is írni, melyekkel én itt-ott (M. Narancs, M. Hírlap etc.) gyereklányokat rémisztgettem akkortájt. Szóval kritikáztunk. Tóni diktálta őket, s nem volt miért félni. Ha végeztünk a filmnyelvvel, kába szerszámozásba kezdtünk Márióval. Szerszámoztunk. Ez úgy volt, hogy először együtt elrontottunk valamit, aztán megbütyköltük. Utána szalonnáztunk, minden második alkalommal hitler is volt, piros lett a szájunk tőle. Így ordibáltunk piros szájjal.
Ilyenkor kirekesztettük a majmot. Azok a kurva féltéglák (lásd: hétfői napló) amúgy sem tettek jót neki. Kicombosodott tőlük, azt ott fétiskedett nekünk. Ne kellesd magad, te rovararcú, nagykörúti kurva - kiáltotta a két É-pesti duhaj (Márió szerint: arszlán). Nyilván kokottot akartunk mondani, de már vége volt a vizsgaidőszaknak, kikoptak belőlünk a kis szavak.
A K. Dezső téri Tranzit Art Café az egy olyan hely, ahol rágyújtani tilos és fél óra alatt hozzák ki az 1040 forintos vodkanarancsot. De legalább felolvasnak a Telepes ELTE-reménységek, méghozzá teltháznál. Nyilván nem tudom cigi nélkül végigülni ezt a halotti tempót, amiben nyomják.
Le is baszom a moderátort, Pallag Zolit, hogy nem hozta sárkányos formáját. Mert ez a sárkányfejű költő amúgy hihetetlenül tudja pókerarccal tolni a sötét iróniát. Ő az, aki katonaruhában szédíti a Fehérvár körüli falvak fehérnépét, kik úgy gondolják, van még sorkatonaság.
Valami Olgával csevegek arról, hogy ki hol szokott felébredni, s mennyire tudnak recsegni az idegen padlók, teliszájjal röhögünk, aztán koccintgatok a szerzőkkel, rajzunk összevissza. Valaki Juli új aranyköpéseiről mesél az asztalnál, finom lenézéssel. Julihoz volt ’némi közöm’ tavaly, azaz kúrtunk, sokat. A hibát nem ott követtem el, hogy nem bírtam beleszeretni, s nem is ott, hogy kijelentettem: nem költözöm össze vele, hanem ott, hogy beszélgetni próbáltam. Sebaj, más témánk is van: például ki sértődött meg netnaplómra, ki kivel szeretne hazamenni. Én egyedül szeretnék, mert azt hiszem: valaki vár, aki még nem maratta ki ideáit a valósággal; s ilyen nagyon rég volt már.
4. NAP – CSÜTÖRTÖK
A TÉRKÉP SZÉLÉN
G. ébreszt: ismerteti rendes emberré való válásom feltételeit: 1. bejelentett, 8 órás munkaviszony, egy helyen folyamatosan, legalább 12 hónapig, betegszabadság igénybe vétele nélkül 2. Dohányzásról való leszokás. Finoman leteszem a telefont a Népszabira, kimegyek, fogat mosok (Colgate), majd visszateszem a fülemhez, épp elcsípve az építő jellegű kritikai szintézés végét.
Békéscsabára megyünk felolvasni Rácz I.-vel, a kocsiban bömböl a Slayer. Ha beérünk a városba: félő, hogy letekerjük az ablakot, s csikorogva gurulunk be a Colour Local elé. Lányok várnak majd táblákkal: „Ha ezek írók, mi is azok vagyunk!” Mi meg cserébe beadjuk nekik, hogy Nyugaton kolbászból van a kerítés, és írni jó.
Áthaladva a Hungárián, látjuk, amint talpig díszben felvonulnak Zugló seregei, élükön: Csobánka s Acsai (Egy leendő világhírű írónő szerint: Acsáry). Rapid gyűlést tarunk, hiszen Zugló (pollághemlékezet óta) Észak-pest (titok, idegenszívűség stb. – lásd: hétfői napló) szövetségese. Pusztoljon a közös ellen(ség): a Nagykörút, a puhány, nyálkás beltenyészet. Persze mindezt csengve-bongva mondjuk el, adózva rímkényszerbe beleőrült régi mestereinknek.
Hív Peer, s előre megfontolt szándékkal ajánl egy csütörtöki MU Színházas előadást ([a]http://www.mu.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=70&Itemid=51).[text]http://www.mu.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=70&Itemid=51).[/a] Azt hiszem, Krisztiánt sokan félreértik, sajnálgatják. Én még nem tudom ki ő, de azt tudom: képes folyamatosan (a) szem(em)be nézni.
A térkép szélén lenni jó. Pláne, hogy elsőre Békéscsaba rendben: van szag, minden kicsit barna, a buszok, a házak, s ez szép. Ettől a szótól sose fogok félni.
Mogyorósi Lacival olvasunk, de nem visszük túlzásba. Elek Tibor és Rácz. I. bevezet s kifaggat minket. Az elején egy kicsit zavarban vagyok, biztos azért, mert nem érzem magam eléggé kurvának. Egyszer biztos összejön, de akkor már nem írok róla.
Péter elmondja, hogy alakultam át a szemében „nyelvfilozófusból lázadóvá”. Kezdésnek idézek: „Gazdag és híres akarok lenni” (Pallag Sárkány Zoltán). Lehet valami ebben a mondatban, hiszen később egy bírónő (!) is rákérdez, de nem tudom ezért elítélni.
Mondom, sok hibám van (kérdezzék volt feleségemet), de ha úgy írnék, mint más: felkötném magam. Aztán menetrendszerűen meaculpázom egy sort első kötetem miatt.
Hogy érzem magam az irodalmi életben? Jól szórakozom, mondom. Derültség és értetlenség keveredik. Ha először lenne így, zavarba jönnék. Irodalmi élményeim firtatják, a Polip c. sorozatról mesélek. Megkérdezem Rácz I.-t: lehetek-e az irodalmi élet Corrado Cattanija. Aztán elmondom, hogy a szinesztézia (képek, zenék, fények stb.) hiányzik a felolvasóestekből. Érthető, hogy alig jár rájuk valaki. Nem lesajnálni kéne a közönséget, hanem kielégíteni (vö. szingli hordák). Senki se akarjon annyira hinni saját fontosságában. Ne hatódjunk már meg önmagunktól. Csak bőgjünk.
Hirtelen zivatar jő, minden viharok öreganyja, de a kedves szegvári berliner, Grecsó Krisztián nem veszti el nyugalmát. Esernyő híján, mi inkább. El is köszönünk, kedves búcsúkörök: „csókoljuk egymás leheletét” (lásd Szép Ernő levelét a Literán).
5. NAP – PÉNTEK
AMATŐR
Menjünk Észak-Budára lakást nézni. Élvezzük a HÉV-et: zöld, mint egy postás, vagy egy krokodil. Váltsunk egy ismeretlen lánnyal pár mondatot. Érezzük: kedves, de nyugtalanítson a belőle áradó meggyötört liberalizmus. Ez az egész, sírnivaló, altruista pára. Tippeljük azt: gyógyult (?) drogos. Ne tévedjünk, bíztassuk, aztán köszönjünk el szépen, induljunk haza Kertész Imrét olvasni. Dühöngjünk, hogy nem értik, dühöngjünk, hogy ignorálják. Jöjjünk rá újra: Kertész itt a botrány. Vegyünk elő Nemes Z. Márió-verseket, gondoljuk át, hogy mutatjuk be májusban a Literán.
Menjünk. Emberektől el. Legyünk józanok, mint egy kávé. Legyünk belterjesek. Nézzünk egy írót. Egy jót. Aki már belehalt. Keltsük fel. Nézzük vissza, ide. Nézzük, kétlábú kételyként hogy imbolyog.
Akinek ennyi emléke van, az ihat rá – azt hiszi. Az bemehet: isten és deviancia, küldetés és irónia közt, egyre beljebb. Azt hiszi.
Az emberektől nem lehet elmenni. Mindig gyűléseket kell tartani. Partikat, ahol érezheted, hogy bődületesen kívánatos vagy és szellemes: olyan, mint más. Ahol nem csinálsz semmit, csak évődsz, hozott anyagból fogyasztasz, fogyasztod el, amid van. Kigurulnak a gyöngyök is, bár disznók baszottul nincsenek, csak komplexusok. Aztán lehuppannak a földre vagy a fotelba (a komplexusok), s beszélgetni kezdenek. Hát persze, hogy jól szórakozom. Hát persze, hogy ennél többet érzek.
Író. Amatőr áron ment el. „Félni, hogy áron alul: / eléggé olcsó félelem” (Peer Krisztián).
Az író régóta vél hallani hangokat. Rakjuk gondolatainkat sznob hacukába! – hallja az író újra. Állítólag hacuka nélkül csak csontvázak. Ez tetszik neki, csontváz. Egy csontvázat szopni, és a húst érezni.
Nem mondta senki, hogy kurva legyen, mégis így alakult. Széttenni a lábát azoknak, kik már eleve terpeszben vannak. Egyik nap kitalálni: „dzsigoló”, másik nap kitalálni: „bohémélet”. Harmadik nap meg kitalálni, hogyan talál vissza. Beszállni egy autóba, s elképzelni, hogy az csak egy beakadt autó, beakadt a hóba, jégbe, s ő beszáll, hogy megmentse. Kocsifülke. Ő áll minden fülkefényben, ha ki bírja húzni magát. De itt csak görnyedni lehet. Belehajolni. Egy tányérba. Bele egy alkuba.
Gyönyör az nincs, csak szórakoztatás. Asszem, ez Magyarország.
Író. Írja, írja, ez a rohadt dolga: „Az író nem jelent semmit. Az író megfelel: marketing vagy csősz, csak ellenség ne legyen. Az író, akárha sör: felnyitható. De üveg alatt élni mért nem akar? Húzni kéne, de kihúzza, díjjal, délibábbal, de kihúzza. Dominó-dicsérettel: körbe a formán, egyformán. (Formaírók: Forma 1 helyett forma hány?) Tulajdon nyavalygásának rajongója. A nyavalygás pedig nem mondat. Íróiszonyom van. Önismerőket keresek. Hány év ment kukába – hogy írók közt kerestem? Találjuk ki az írót – kínosabb már nem lehet. Hogy jut eszébe, hogy megfeleljen? Az író felel, az rendben; de mi az a „meg”? Pedig az író megfelel. Az ész megáll, hogy az író megfelelhessen. És megfelel.”
Tehetséggondozás: az egzotikum maga. Tehetségfárasztás, na az egy kedves, magyar szó.
Látom őt egy díjátadón. Alig lehet elférni az egóktól. Kalap szar vagyok – mondja –, de nélkületek nem sikerült volna! És leteszi a tollat. A fejéről le.
Szeretni: mézeskalács, kemény tükörrel.
6. NAP -- SZOMBAT
NÉGYES-HATOS LIFT
Erdélyi grófom (lásd: hétfői napló) a nagykörúti pletykák szerint gyengélkedik. Aggódom, de megnyugtat: már jó a beszélője; nazálisan rezonál is nekem, meg a Securitate-nak. A Rákóczi úti rezidencia pár napra sötétbe borul, hisz Mórra tart épp ezer jó okból, birtokait ellenőrizendő. Hű alattvalói (jobbágyok? – ehhez sem értek) már nyugtalanok.
Acsai mesterrel átsimítjuk az Ismerkedés alagútban munkacímet viselő közös kéziratunk (vö. Alagútnapok, 2005.). Vinni fogják, mint a cukrot, bárki meglássa. A rajongóknak, azaz a szingli hordáknak mondom, ha Rolanddal akarnak találkozni: egy alagútban (értsd: aluljáróban) próbálkozzanak!
Elbúcsúzom H.-tól. Integetek, mint egy tinédzser. Tinédzsernek lenni jó. Törvényen kívüli állapot, „küldetéses vétó”. Aztán meghallgatom embereim jelentéseit a levadászható lakásokról, s közben finoman lakmározom kalmár szívüket. Díler leszek én is – álmodozom –, ingatlanos! Fecserészek a piac gaz törvényeiről, lakásmaffiás rémtörténeteket írok valami pornólapnak.
Meleg, tiszta idő van, és én a télre emlékezem: nem volt pénzem, csak kételyeim voltak, és alá akartam merülni. A négyes-hatos lifttel egyre lejjebb, váratlan jóra várva. A lefelé: azt ismertem, a metró is lefelé megy. Az első tél, hogy a jelen gyorsabb volt, mint a múlt, s a hideg nem volt jó hideg. Én, a hidegpárti (vö. hideg parti), türelmetlen lettem ettől a formától, ettől a fénytelenségre építkező palotától. Fénytelen habarcs a hideg téglái közt. Palota: milyen furcsa giccs.
A hideg persze utat mutat a maga fogyatékos, hűlő módján. Olyan ajtó és ember alatt érkező hideg ez, meg a lucsok, a nedv. Néha, mikor a bugyi lekerül, arra gondolok, most is ez jön, ez a pusztulás, de aztán nem. Nem mindig. (Mi az, hogy testi irónia?)
A jég hideg, az rendben, az jó, meg a hűtő, az is, meg a vers. Mert a vers előbb átbújik a hűtőn, aztán lesz önmaga, valami. Aztán (akár) süthet is.
„Jobb ha lecsavarod a szemed, ha én szeretlek, nekem a hangjaid kellenek, felrakom, ha kell a kilencedik üres lemezt, nekem a hangjaid kellenek, s előcsalom, mint medve a Napot, a legmocskosabb hangod. A levesedet én iszom, a feketét is, tele vagyok, leszek feltéteddel, ha át meri lépni küszöbünk a félelem. Vagyok aki vagyok, borotvált férfi, a te idődből. Abból lopok. Ma azt játszom, szeretlek, és a szoknyád kell: a fodor nélküli sötét. Fölmered egy kés. Én jövök, azt hiszed, de nem, mert a fájdalom jön legelébb, s aztán a gyógyszerfényben valami én.” Ilyesmiket írtam ezen a télen, most már nem tudok velük mit kezdeni. Tényleg nem.
De most tavasz van, és ma ma van: Jön Krusovszky Dénes, a legjobb memóriájú költő, s nyomban el is kunyerálja az összes nevem (vö. litera: „Több csupornyi szép” c. kritika) s nem tudok nemet mondani, mert én olyan vagyok. Dénes jobbján Emő fénylik, ki egy társkereső szolgálatot vezet, és sosem téved. Elráncigálnak egy táncos helyre. VIP-belépőjük van, hisz '96-ban Dini korosztályos szalontánc-bajnok volt, de aztán katonaiskolába adták, a messzi Bajorországba: ott vált igazi férfivé, meg Rammstein-fanná. Igazi úriember ő, de néha kitör belőle a para, s nyálcsorgatva bámulja, szemével tépi (képzavar) a Nagykörúton áramló népeket. Te, ez hol táncol? – bök oldalba mániásan, ha egy-egy súlyosabb arcra lel az elektromos tömegben.
Egyszer azt mondta: Az Iskola a határon csipkés lányregény – s picit be is párásodott a szemüvege. Azóta nem faggatom. Ha túlissza magát, mindig elcsenek egy-egy régi kitüntetést tőle, vagy épp egy váll-lapot, aztán hazaosonok, mint a róka, s a tükör előtt felrakom kincseim, és gyönyörködöm. Igen, nem kell nekem mindig meztelenül flangálnom otthon, mennyire jól mutatok militánsnak. Ilyenkor megtriplázom a felüléseket is a fekpadon: kockás leszek, mint a nyúl füle. Aztán a nagy elernyedésben Jimmyre gondolok (link), meg a lányregényekre (link), az igazra és a valódira.
Mielőtt aludni mennék, kicsavarom a szomszéd csuklyás gyerek kezéből a sprét, s a falra fújom:
Csak a szereplésbe,
csak abba ne jöjjek
bele, inkább jöjjön
belém kocsi, konyak,
mint beléd e mondat.
7. NAP -- VASÁRNAP
NEM GONDOLTUK
A régi lumpok még tudták mi az: é-pesti gőz (vö. rózsa utcai hőerőmű). Egy általmulatott éjszaka után itt puhították a zsírkockákat, aztán nagy karéjokra kenték őket, s nem fukarkodtak hagymával, spermával: a hölgykoszorú nagy örömére. Mindezt azért könnyezem most ide, mert lehet: hamarosan Észak-Budára visz a víz. Egy közös, nagy nemzeti paradigmaváltás része ez: Észak végleges felértékelődése csak hónapok kérdése! Mert altenyészet a Dél. Lógassa a lábát ott más! Kispest, Kelenföld, Kőbánya: állott lábvíz csupán. Csak Észak számít. Észak.
Terjeszkedünk mindkét oldalon! – kurjant fel Márió a költözés hírére – új partraszállás robaját hallani! Nem mi kiáltunk, a Föld dübörög! – skandálja mániásan tovább. Persze előtte elmorzsol egypár könnycseppet, hiszen É-pesten egyedül kitartani nem kismiska, pláne, hogy a félelmes északi szélről még nem is beszéltem…
Tartunk majd vigíliát, siratópartit! – ígéri a kis hamis. A Három Nyulak is összeülnek, tanácskoznak majd: Pollágh helye É-pesten szobor legyen, vagy múzeum? Úgy tűnik, egyik sem. Rebesgetik: a Horizont Kutatóintézet inkább egy emlékházat húzna fel, nagy, nyikorgó ajtókkal, szikrázó üvegtéglákkal. De lehet, hogy foglalt ház lesz gangpalotában megbúvó hónapos szobámból. Trockista (trendibben: szájberpunk) ifjak veszthetik el itt szüzességüket, mert sosem késő.
Sopotnik új versét szavalja a telefonban. Hangszínre, ritmusra: tiszta Orbán Ottó! Két vígeposz között ajánlom bárkinek! Zoltán egy ideje a polgári énem. Mikor én fehér ingben überkomolyban váteszkedtem, akkor ő alulról (értsd: négykézláb) ismerkedett a salgótarjáni mélyvilággal. Az Infarktus zenekarban énekelt, taréja lángolt, szőrös nyakában nyakörv ragyogott. Aztán jő feleség, gyermek s veranda. Roppant munkahelyi előmenetel, díjak, koszorúk, s poétánkban nyugszik az tigris. Hétvégén kevés fehérbor; „kisétált parák” csendesedő ragyogása.
Hallom a halott író hangját, ki a végére már szinte mindenkit megsértett: „Ölni tudnék, annyira tiszta a memóriám. – A legfontosabb szövegeim semmi pénzért adtam el. Ki az, ki ide merne elém állni, hogy megítéljen? – Sose fogok annyit tudni a függőségről, mint ti.”
Rózsa utca 5.: ülés az újpesti főhadiszálláson. Jönnek seregeink szép számmal: megannyi bő lére eresztett bölcsészből csak a legnemesbek. Aki nem tud legalább egy Kemény-idézetet, annak itt a körmére koppintanak, s jól van ez így. A kiszívott nyakú, gótikus lánykák: nemzedékük legígéretesebb, büszke példányai csak úgy tódulnak be az ajtón. Itt van a franciásan spleen-es Mathias is, ki anno Márió egyik német (?) megjegyzésén felkapta a cukrot –, s meg sem állt vele Párizsig. Mi meg mehettünk újra cukor után nézni.
Teendőnk van bőven. Új egyetemi szakot kívántunk akkreditáltatni, a „lélek mérnöke” néven. Metálzenekarban, kommunában, illetve (Eleve) terpeszben töltött évek dupla beszámításával, kirúgott pszichiátereknek, kritikusoknak pluszpont-szerzési lehetőséggel.
A nap záróakkordjához értünk. Márió (felolvasási) fájdalomkörútját kívánta megkezdeni. Betekerte magának az egyik itt maradt női hangszálat, s a húrok közé csapott: Alkalmi magyarázatok a húsról… – de a mindenkitől ugyanannyira ülő Fark. félbeszakította. Nem a cuccról? – recsegett gégemikrofonja, s megcsillant a lámpafény feketés fején, s megláttuk: már nincsen neki arca. Mára végeztünk.
Vagy majdnem. Hisz még megtartottuk a szokásos hétértékelő Beszédet a személyzet felett, és öltözködési tanácsokat adtunk a kritikusoknak, online. Közben nyomtuk a lájt kólát Marionettt T-shirtben ([a]http://www.marionettt.fw.hu),[text]www.marionettt.fw.hu),[/a] s valami gusztustalanul trendik voltunk.
Nem gondoltuk, hogy másképp is érdemes – boldognak lenni.
POLLÁGH PÉTER
