Portfóliók
Kolozsi Orsolya: Fogalom
Koncept-kötet
Pollágh Péter 1995 óta publikál, többek között a Holmi, az Alföld, a Bárka, az Irodalmi Jelen, a Kalligram, a litera.hu hasábjain. Első kötete, a figyelemfelkeltő címet viselő Eleve terpesz 2001-ben jelent meg, a valamivel később, 2005-ben napvilágot látott könyve pedig a tömör, egyszerű Fogalom címet viseli.
A fogalom a legáltalánosabb értelmezés szerint „valamely szóban forgó dolog legfőbb ismertetőjegyei alapján tudatunkban megjelenő gondolati forma.” Dahlberg meghatározása szerint pedig: „A fogalom a gondolkodás, az elvonatkoztatás és az általánosítás műveletének segítségével oly módon foglalja össze egyetlen egységbe a tárgy tulajdonságát, hogy ezeknek együttese egy minden mástól különálló osztályt alkot.” A fogalom tehát olyasvalami, aminek - első látásra legalábbis – semmi köze nincs az úgynevezett materiális valósághoz. A nyelv pedig voltaképpen ennek a valóságnak a fogalmivá tétele – gondoltuk sokáig.
Wittgenstein óta azonban alapos okunk van azt gyanítani, hogy a nyelv az egyetlen realitás. Hasonlóképpen gondolkodik erről Pollágh kötete is, melynek A nyelv című verse a következőképpen definiálja a címében jelölt fogalmat: „Amivel kapálni/ lehet menni el.” A verseskönyv négy ciklusa közül az első (Új mondattan) szintén ezt a kérdést járja körül, arra a következtetésre jutva, hogy „A mondat történik./ Csak a mondat történik,/ csak a mondat igazán.” (A mondat). A nyelvet elsődlegesnek tekintő magatartást, a nyelvbe vetettség gondolatát elsősorban Wittgensteinre támaszkodva alapozza meg: a ciklusokhoz és az egyes versekhez tartozó mottók között rendkívül sok az osztrák filozófustól való idézet. Pollágh filozófiai hivatkozásai azonban nem merülnek ki ennyiben, hiszen találkozhatunk még Heidegger-utalással és Sartre-mottóval is, ráadásul mindezen konkrét szöveghelyeken túl is érezhető a versek szerzőjének nagy elméleti felkészültsége, filozófiai-esztétikai tudatossága.
Éppen emiatt a jól érzékelhető elméleti háttér miatt adódhat a kötet címének egy másik értelmezése, mely a konceptuális (azaz fogalmi) művészettel való rokonság vizsgálatához vezethet el. Arthur C. Danto figyelt fel az elsők között arra, hogy a huszadik századi művészet egyre inkább átveszi a filozófia szerepét, azaz a művészeti alkotások már nem annyira esztétikai, mint inkább gondolati, bölcseleti funkciót kívánnak betölteni akkor, mikor létezésükkel a művészet mibenlétének kérdését vetik fel. Danto ezt a folyamatot a filozófia dominanciájának kiterjesztéseként értelmezi, olyan tendenciaként láttatja, melyben a filozófia kisemmizi a művészetet. A konceptuális művészetre különösen igaz ez.
Bár a koncept elsősorban a képzőművészetben meghatározó, talán nem túl nagy tévedés ennek egy változataként értelmezni Pollágh Péter kötetét. A konceptualizmus Magyarországon elsősorban a neoavantgárd alkotók körében válik meghatározóvá, az ő irányelveiket követi a – neoavantgárd művészekhez képest – viszonylag gyorsan kanonizálódott Tandori Dezső első két kötete is, és így talán az sem véletlen, ha a Pollágh-kötetet olvasva ez a két vékony verseskönyv idéződik fel bennünk, még akkor is, ha TD szövegszerűen vagy mottó alakjában sehol sem jelenik meg kézzelfoghatóan (talán csak az első ciklus első versének koanja kapcsán).
Tandorinál azonban sokkal fontosabbnak tűnik a Wittgensteinhez hasonlóan sokszor hivatkozott magyar költőelőd, Pilinszky János.
A Kukorelly Endre által írt fülszöveg „Erős (túlzott?) pilinszkyzmus”-t emleget. S bár a tömörség és a sűrítettség valóban emlékeztethet a klasszikus modernség egyik legnagyobb alakjának eljárásaira, úgy tűnik, hogy a hasonlóság kimerül ennyiben, hiszen – bár a Pollágh által használt mottók szinte mindegyike a költő nyelvre, mondatra, szóra vonatkozó szöveghelyeit citálja – Pilinszky költészete még jóval bátrabb/naivabb (ez értelmezés kérdése), olyan korpusz, melynek kérdései nem annyira a nyelv és a valóság viszonyára, a nyelv mibenlétére vonatkoznak, hanem valamiféle transzcendens világ meglétére, lehetőségeire, illetve a szenvedés módjaira reflektálnak.
Tandori és Pilinszky említése után érdemes még néhány szót ejteni a hagyományhoz való viszonyról, elsősorban az erre a viszonyra vonatkozó reflexiókról. A harmadik ciklus (Haza) nagy része a tehetség mibenlétét boncolgatja, szoros összefüggésben a hagyománnyal (nyilvánvalóan erre a hagyománybeli hazára vonatkozik a ciklus címe is). A Nem jöttem el című versben végül az alábbi megállapítást teszi: „De félni ne félj,/ hol a normakövetést úgy hívják:/ „tehetség” – hibázni ott kitüntetés.” Ebben pedig az a meggyőződés implikálódik, hogy a tehetséges alkotó „Elsőként hagyja el a hagyományt.” (Tehetség 2.). Nyilvánvaló azonban, hogy Pollágh nem a minden korábbi értékkel és formával egyszerre szakítani kívánó megújulás elkötelezettje, hanem a hagyomány kiváló ismerője (ezt támasztja alá a rengeteg, klasszikusoktól származó mottó), aki a megszüntetve-megőrzés kettős működésmódjára támaszkodva építi fel szövegvilágát.
A vékonyka, alig kilencven oldalas kötet rövid verseiben minden szónak, írásjelnek tétje van, és éppen ennek a sűrítettségnek köszönhető, hogy a verseskönyv a fent vázoltakon túl még igen sok kérdést vet fel. A versek erőssége ez a tömörség és sűrűség, de talán épp ez akadályoz abban is – a rendkívül erős elméleti megalapozottsággal karöltve -, hogy a szövegekben egy kiforrott, egységes, kizárólag erre a költészetre jellemző hangot fedezhessünk fel. De joggal bízhatunk benne, hogy az elkövetkező kötetekben ez a jelenleg még erőtlennek tűnő egyéni hang dominálni fog.
(Pollágh Péter: Fogalom. JAK - L'Harmattan, Budapest, 2005.)
A Hét, 2007. november ([a]http://www.ahet.ro)[text]www.ahet.ro)[/a]
Pollágh Péter 1995 óta publikál, többek között a Holmi, az Alföld, a Bárka, az Irodalmi Jelen, a Kalligram, a litera.hu hasábjain. Első kötete, a figyelemfelkeltő címet viselő Eleve terpesz 2001-ben jelent meg, a valamivel később, 2005-ben napvilágot látott könyve pedig a tömör, egyszerű Fogalom címet viseli.
A fogalom a legáltalánosabb értelmezés szerint „valamely szóban forgó dolog legfőbb ismertetőjegyei alapján tudatunkban megjelenő gondolati forma.” Dahlberg meghatározása szerint pedig: „A fogalom a gondolkodás, az elvonatkoztatás és az általánosítás műveletének segítségével oly módon foglalja össze egyetlen egységbe a tárgy tulajdonságát, hogy ezeknek együttese egy minden mástól különálló osztályt alkot.” A fogalom tehát olyasvalami, aminek - első látásra legalábbis – semmi köze nincs az úgynevezett materiális valósághoz. A nyelv pedig voltaképpen ennek a valóságnak a fogalmivá tétele – gondoltuk sokáig.
Wittgenstein óta azonban alapos okunk van azt gyanítani, hogy a nyelv az egyetlen realitás. Hasonlóképpen gondolkodik erről Pollágh kötete is, melynek A nyelv című verse a következőképpen definiálja a címében jelölt fogalmat: „Amivel kapálni/ lehet menni el.” A verseskönyv négy ciklusa közül az első (Új mondattan) szintén ezt a kérdést járja körül, arra a következtetésre jutva, hogy „A mondat történik./ Csak a mondat történik,/ csak a mondat igazán.” (A mondat). A nyelvet elsődlegesnek tekintő magatartást, a nyelvbe vetettség gondolatát elsősorban Wittgensteinre támaszkodva alapozza meg: a ciklusokhoz és az egyes versekhez tartozó mottók között rendkívül sok az osztrák filozófustól való idézet. Pollágh filozófiai hivatkozásai azonban nem merülnek ki ennyiben, hiszen találkozhatunk még Heidegger-utalással és Sartre-mottóval is, ráadásul mindezen konkrét szöveghelyeken túl is érezhető a versek szerzőjének nagy elméleti felkészültsége, filozófiai-esztétikai tudatossága.
Éppen emiatt a jól érzékelhető elméleti háttér miatt adódhat a kötet címének egy másik értelmezése, mely a konceptuális (azaz fogalmi) művészettel való rokonság vizsgálatához vezethet el. Arthur C. Danto figyelt fel az elsők között arra, hogy a huszadik századi művészet egyre inkább átveszi a filozófia szerepét, azaz a művészeti alkotások már nem annyira esztétikai, mint inkább gondolati, bölcseleti funkciót kívánnak betölteni akkor, mikor létezésükkel a művészet mibenlétének kérdését vetik fel. Danto ezt a folyamatot a filozófia dominanciájának kiterjesztéseként értelmezi, olyan tendenciaként láttatja, melyben a filozófia kisemmizi a művészetet. A konceptuális művészetre különösen igaz ez.
Bár a koncept elsősorban a képzőművészetben meghatározó, talán nem túl nagy tévedés ennek egy változataként értelmezni Pollágh Péter kötetét. A konceptualizmus Magyarországon elsősorban a neoavantgárd alkotók körében válik meghatározóvá, az ő irányelveiket követi a – neoavantgárd művészekhez képest – viszonylag gyorsan kanonizálódott Tandori Dezső első két kötete is, és így talán az sem véletlen, ha a Pollágh-kötetet olvasva ez a két vékony verseskönyv idéződik fel bennünk, még akkor is, ha TD szövegszerűen vagy mottó alakjában sehol sem jelenik meg kézzelfoghatóan (talán csak az első ciklus első versének koanja kapcsán).
Tandorinál azonban sokkal fontosabbnak tűnik a Wittgensteinhez hasonlóan sokszor hivatkozott magyar költőelőd, Pilinszky János.
A Kukorelly Endre által írt fülszöveg „Erős (túlzott?) pilinszkyzmus”-t emleget. S bár a tömörség és a sűrítettség valóban emlékeztethet a klasszikus modernség egyik legnagyobb alakjának eljárásaira, úgy tűnik, hogy a hasonlóság kimerül ennyiben, hiszen – bár a Pollágh által használt mottók szinte mindegyike a költő nyelvre, mondatra, szóra vonatkozó szöveghelyeit citálja – Pilinszky költészete még jóval bátrabb/naivabb (ez értelmezés kérdése), olyan korpusz, melynek kérdései nem annyira a nyelv és a valóság viszonyára, a nyelv mibenlétére vonatkoznak, hanem valamiféle transzcendens világ meglétére, lehetőségeire, illetve a szenvedés módjaira reflektálnak.
Tandori és Pilinszky említése után érdemes még néhány szót ejteni a hagyományhoz való viszonyról, elsősorban az erre a viszonyra vonatkozó reflexiókról. A harmadik ciklus (Haza) nagy része a tehetség mibenlétét boncolgatja, szoros összefüggésben a hagyománnyal (nyilvánvalóan erre a hagyománybeli hazára vonatkozik a ciklus címe is). A Nem jöttem el című versben végül az alábbi megállapítást teszi: „De félni ne félj,/ hol a normakövetést úgy hívják:/ „tehetség” – hibázni ott kitüntetés.” Ebben pedig az a meggyőződés implikálódik, hogy a tehetséges alkotó „Elsőként hagyja el a hagyományt.” (Tehetség 2.). Nyilvánvaló azonban, hogy Pollágh nem a minden korábbi értékkel és formával egyszerre szakítani kívánó megújulás elkötelezettje, hanem a hagyomány kiváló ismerője (ezt támasztja alá a rengeteg, klasszikusoktól származó mottó), aki a megszüntetve-megőrzés kettős működésmódjára támaszkodva építi fel szövegvilágát.
A vékonyka, alig kilencven oldalas kötet rövid verseiben minden szónak, írásjelnek tétje van, és éppen ennek a sűrítettségnek köszönhető, hogy a verseskönyv a fent vázoltakon túl még igen sok kérdést vet fel. A versek erőssége ez a tömörség és sűrűség, de talán épp ez akadályoz abban is – a rendkívül erős elméleti megalapozottsággal karöltve -, hogy a szövegekben egy kiforrott, egységes, kizárólag erre a költészetre jellemző hangot fedezhessünk fel. De joggal bízhatunk benne, hogy az elkövetkező kötetekben ez a jelenleg még erőtlennek tűnő egyéni hang dominálni fog.
(Pollágh Péter: Fogalom. JAK - L'Harmattan, Budapest, 2005.)
A Hét, 2007. november ([a]http://www.ahet.ro)[text]www.ahet.ro)[/a]
