Portfóliók
A pszichopata bánata
Rühellem! Elegem van abból, hogy rajtam tapos mindenki, hogy én vagyok, akit a szarba, a sárba lehet tiporni, hogy testem stigmaként járják át a szögek újra és újra! Elegem van abból, hogy kalodaként vaspatkók szorítanak közre! Elegem van és egyszer – erre esküszöm – bosszút állok. Levetem a béklyót, meg a rajtam hatalmaskodó állatot, ezt a féktelen barmot, aki azt hiszi velem mindent lehet.
És akkor!
Akkor ezer sebből ömlik majd a vér, mocsok ragad mindbe és fertőzés jár át mindent. Akkor én leszek, aki nevet, én leszek, aki ezt az egészet okozta, és IGEN! ez megnyugvást okoz nekem. Elfekszem csendben a fűben, hallgatom a természetet és közben nézem békében, nyugodtan, hogy szenved az az állat!
Eleinte sántikál majd, nem érti mi történik, majd lassan végig kúszik előbb a lábán, majd a testén, végül az agyáig hatol a fájdalom és kiül a szemébe. Lassan érti meg, hogy ez mindent lehengerel, nem múlik és csak egyre rosszabb lesz. Én pedig élvezem és megteszem még azt is, hogy mégsem hirtelen, hanem lassan, centiről centire tépem ki a húsából magam, hogy minden ideg egyenként pattanjon el és reccsenjen, cuppanjon a hús!
Mert rajtam ne taposson senki, engem ne tiporjanak sárba és más kapja a szöget, mely stigmaként járja át a testet!
Akkor jön el az az idő, mikor már nem téphetik szét testem durván – mondván érzéketlen az, csupán elhalt felesleg!
És én csak fekszem majd a fűben és hallgatom a természetet. Végül lehunyom lelkem, s úgy merülök a semmibe, hogy tudom, bosszút álltam.
Mert senki ne mondja, hogy egy pata csak semmi, érzéketlen szaru!
(Így jár az, aki Bret Easton Ellis-t olvas.)
És akkor!
Akkor ezer sebből ömlik majd a vér, mocsok ragad mindbe és fertőzés jár át mindent. Akkor én leszek, aki nevet, én leszek, aki ezt az egészet okozta, és IGEN! ez megnyugvást okoz nekem. Elfekszem csendben a fűben, hallgatom a természetet és közben nézem békében, nyugodtan, hogy szenved az az állat!
Eleinte sántikál majd, nem érti mi történik, majd lassan végig kúszik előbb a lábán, majd a testén, végül az agyáig hatol a fájdalom és kiül a szemébe. Lassan érti meg, hogy ez mindent lehengerel, nem múlik és csak egyre rosszabb lesz. Én pedig élvezem és megteszem még azt is, hogy mégsem hirtelen, hanem lassan, centiről centire tépem ki a húsából magam, hogy minden ideg egyenként pattanjon el és reccsenjen, cuppanjon a hús!
Mert rajtam ne taposson senki, engem ne tiporjanak sárba és más kapja a szöget, mely stigmaként járja át a testet!
Akkor jön el az az idő, mikor már nem téphetik szét testem durván – mondván érzéketlen az, csupán elhalt felesleg!
És én csak fekszem majd a fűben és hallgatom a természetet. Végül lehunyom lelkem, s úgy merülök a semmibe, hogy tudom, bosszút álltam.
Mert senki ne mondja, hogy egy pata csak semmi, érzéketlen szaru!
(Így jár az, aki Bret Easton Ellis-t olvas.)
