Portfóliók
kőbánya
1. jelenet
az alig negyven négyzetméteres alapterületű ház kerítésének vaslécei egyre testesebb rozsdavirágokat bomlasztva vetik le magukról az okkersárga festéket. a huszonéves harcot megnyerni látszó lécek mint feltárulkozó mellkas bordái fedik fel a tipikus kőbányai enteriőrt: rendezetlen kert, az udvar mentén egymásra hajolva galagonyák és csipkerózsa-cserjék tenyésznek. a ház szinte megbúvik mögöttük: apró, neutrális-barna és teljességel jelentéktelen. párkányain zöldtelen ülnek a hatvanas évek virágcserepei, és ha egyszer gondos kéz ültetett is beléjük muskátlit - vagy épp petúniát - mára már azok kiszáradt töveit is rég kifordította egy sok évvel ezelőtti szélroham. az öntözővíz kicsapódott sói sápadt sávokat vontak a cserép oldalára.
akár csendélet is lehetne, ha az udvar közepén porossá hámozott, keményre döngölt föld nem viselné hátán, amint két vékonydongájú, cakkos fülű eb épp egy hasonlóképp vontatott sorsú macskát szaggat darabjaira.
a macska még kétségbeesetten vernyákol, mikor az öreg leteszi a seprűt, amivel a maga három lépcsőfokát söprögette az imént. lebillen kertjébe, majd megmerevedve megáll fölöttük, tisztes távolságban, és kalapját enyhén hátrabillentve homlokát vakarja. kockás flanelingjét izzadtság tapasztja horpadt mellkasához, ahogy pörkölt-nokedli-csalamádé aromájú böffentésekkel kísérve konstatálja az ismeretlen macska halálát.
hé, öreg, mondom, nem kéne rájuk szólni? a maga kutyái…
mi közze van ebbe? – emeli rám összescsippentett bőrredői közt motoszkáló tébolyult-szemét, miközben a macska fizikai hosszát már ötméteresre tágították marakodó kutyái.
a nedvedző bél, mint konzerv-telefont a madzag, köti össze a macska altestét és vállövét. a csaholó vadak csorbult fogai mohón roppantanak, míg az öreg egy tétova kézmozdulattal, mintegy kimondatlan bocsánatkérésként jelzi, hogy fogalma sincs, mit kéne tegyen, de a beszégetés – lévén a macska már félig elfogyasztva – tárgytalanná vált mindkettőnk számára.
surrogó, kikopott nyakcsigolyáin fordítva fejét a házfalnak támasztott söprű felé néz; már tövig kopott rajta a cirok. kezével utószor egy ’majd’-ot int, majd méltóságteljesnek szánt léptekkel visszacsoszog a házba.
az ebek csaholva, boldogságtól nyüszítve marják a csontkevert húst, míg a cirmos szőrcsomók, mint nyárfaszösz lebegnek a rézsút ránkhulló fáradt napsugarak útjába.
2. jelenet
a nyolcvanötös buszon a helyzet adta paranoia erejével szorítom magamhoz a táskám. leszállnék a liget téren, de két csöves állja el a leszállásjelzőig vezető utat; egymásnak és a korlátoknak tántorodva röhögnek, mígnem az egyik, kiválva dülöngélő szoborcsoportukból az ajtónak esik.
már megin gázolajat ittál, béla – mondja a józanabbik, miközben sárgult-barnult lófogairól a kárörömmel teljes vihogás rántja vissza a bőrt. röhögtében rámpillant, és hirtelen emberi kifejezés költözik szemébe. gyűrt arcán árnyalatnyi szégyen suhan át, és megpróbál legalább látszólag elhatárolódni ajtóra kenődött, hörgő társától. leül, mocsokszínezte műanyag-szatyrát illedelmesen összetett térdére húzza, majd igazi úriemberré avanzsálva szűk folyosót kínál a magánkívül csukló-hüppögő ember mellett. nekem egyelőre nincs bizodalmam elfogadni a gáláns ajánlatot, mivel az ember-folyosó szélessége – éppen a gázolajat ivott instabil állapota okán - túl gyorsan változik ahhoz, hogy át merjek surrani rajta.
tiszta super mario, már csak egy olyan rész kéne, ahol mély, krokodilokkal teli folyóban kell kőről-kőre ugrálni, esetleg szánalmasnak rajzolt zombikat lőni le, gondolom, és egy később leereszkedőnek értett mosoly húzódik számra, mire a gázolajas is rám emeli nikotinsárga tekintetét.
apró vénái már jó húsz éve lehetnek permanensen kipattanva, hogy most, fiatalkori hajléktalan-öregségében tegyék meg véreres szemeit arcmasszája díszének, ékességének, aranyfoglalatba illő márványgolyójának. fekete-cserepes ajka szóra próbál nyílni, de csak tehetetlenül, hullámvonallá görbülve ráng; talán már épp elnézést kérne, de ekkor, mint térképen a fekete patak, kezd el szivárogni ajkai közül vékony pászmákban az alkohol-pótlék gázolaj.
csuklani kezd. nagyokat köp az ajtóra és az utamba - kis híján a kabátomra is jut. valahol, a tudata egy rétegében lehet, hogy megalázva érzi magát. reménykedem, de üres tekintetébe zuhanva megértem, hogy ez már réges-régen nem számít számára semmit: ő már elvesztett, elengedett, eldobott mindent, ami összeköthetné bárkivel, akinek minimális elvárásai vannak a viselkedésével szemben – például, hogy ne hányja le gázolajjal.
neki már valóban, ténylegesen, végérvényesen minden mindegy, és ez a ’minden mindegy’ volt az, amit nem tudtam megérteni eddig soha igazán. bármennyire is ezt képzeltem magamról, eleddig nem fogtam föl, hogy hogyan lehetséges ¬ennyire a dolgok peremén élni, hogy lehet ennyire lent lenni…
neki szabad gázolajat lopnia-vedelnie, ha nincs száztíz forint felesre. ő megteheti, hogy egy figyelmeztető szót sem szól az ismeretlennek, akit épp lehányni készül. számára nem különleges élethelyzet - és egyáltalában véve nem probléma - egy buszon esni-köpni a leszállásjelzőig vezető útra fényes nappal, miközben a haver sárga lófogaival nyerít a világba nyomorúságán. neki nem számít, hogy mindezt végignézi egy fiatal anyuka, göndör-szőke, négyévesforma kislányának fejét óvó ölébe csavarva el a látványtól. neki mindegy, hogy én leszállok-e, vagy őt bámulom. neki ez nem szentségtörés, mert nincs már szentség. neki ez nem presztízskérdés, mert már igen régóta nincs még a lófogú előtt sem presztízse. neki mindegy, csak legalább gázolaj legyen.
nem is szállunk le – recsegi szívélyesen a másik – engedd csak a kishölgyet, béla…
inkább adok; fizetek egy kiskonyakot.
3. jelenet
barátom estefelé a kilences busz megállójában áll; egy kivételesen hosszú nap zajától, és a nap végére szorult tennivalók sokaságától elárvultan. cigarettára gyújt, és a szertartásos dohányzás közben egy reklámszínezte kilences buszt vár, ami elviszi őt innen haza: el kőbánya romlott, lélegezhetetlen levegőjéből, el a légkondi-hideg munkából, el az iroda hittelenül csacsogó mindennapiságából, el az örökös feszítettségből, és az alattomosan szorongató bizonyítási kényszerből.
semmit-gondolni próbál, mialatt öreg kalapját szórakozottan tisztogatva üti el szélfútta perceit. füstkarikákat ereget a liget tér szomorú-szürke ege felé, és unalmában a tovasorjázó kocsikat stíröli, bennük a modern, félig kész emberekkel, akik épp elnézhető gyorshajtással érkeztek most ide, létezésük nehezen meghágható lépcsőfokairól szállva be autóikba.
egy arany-metál mazda mx-ben huszonéves körszakállas pöccinti le a joe-t. testét mozdulni buzdító goa-zenében fürdeti, majd időnként pirosba pörgetve a fordulatszámmérőt meghajtja a sportkocsit, és néha kissé pofátlanul vág be egy-egy nehézkesebben haladó jármű elé. a következő suzukiban (ti autótok) ránc-arcú professzor karikázik haza savanyún szerető otthonába, egyenest a fizikai kémia tanszékről; unalomtól és monitorbámulástól püffedt, békés kutyaszemei mélységes, keserű belenyugvással merednek az úttestre. keréknyomába hithű nagykutya-wannabe hajt: egy újabb keserédes arcú, félszerelmes férj, kezét tükör előtt gyakorolt lazasággal ejtve légkondijának szabályozójára; a lehető legtrendibb manager-szerkót viseli, a lehető legjobb cukormentes rágón mentolozódva. megfontoltan vezet, blazírt-nyugodtat tettetve a mostanság talán legdivatosabb audiban - húsz méteren belül lejön róla, hogy bár szereti vékonycombú, a kedvéért mindig aranybarnára szolizott választottját, időnként csalnia kell az ápolt asszonyt, mert mostanra már csak az újdonságra, a tilosra, vagy épp a bőr-lakk-gumi kombóra tud izgulni.
barátom elfordítja tekintetét a hevenyészett szociológiai körképről, barna szofijába szippant, és épp szokása szerint négy részletben engedné ki a füstöt, mikor akaratán kívül, épp a második pöfékelés közepette, beszélgetésbe elegyedik egy sehonnai, szakadt nővel.
kő szex, nyuszi? – nyit valami felismerhetetlen tájszólásban a nő, barátom vállát karolva, de mire az arrébhajolna, már ragacsos, romlott szirupként öntötte nyakon az undor:
veled? - nézi annak oszlop-lábát, melyről szívós rózsatő töviseiként merednek a világba fekete, életerős, hosszú szőrszálai; nézi hatalmas, melltartó-fixálta tejeszacskó-mellét; sör-harmatos bajszát; méteres, amorf derekát; nézi-nézi, de nem tudja mondani a ’nem’-et, mert életundorában elakadt a szava.
a két részlet füstöt a slukkból még kifújja, majd felkap a buszra, ahol fejében a mondat, mint a kinyilatkozatás, mint fellebezhetetlen ítélet, mint felhívás a fekete táncra pattan minduntalan vissza koponyája falának érzékeny belsejéről: ’kő szex, nyuszi?’…
ez a világ nem tiszta, motyogja, majd iszonyát pontosan kifejező, kromatikus skálán ereszkedő, szokatlan ívű dallamot hall, amit otthon kénytelen lesz régi versenyzongoráján lejátszani - újabb ok hazaérni, gondolja, majd szemeit lehunyja, és nem győz felejteni.
4. jelenet
nem akar leülni esetleg? – szólok oda a kockás sapkás, sportjakós férfinek, aki parkinson-, vagy huntington-rángatta csuklóval, jellegzetesen remegő fejjel kapaszkodik föl a villamosra. a kis termetű emberektől zsibongó távol-keleti piac egyik megjegyezhetetlen nevű kapujánál száll föl, kezében tartósra szőtt, csíkos műanyag-szatyor; az a fajta, amit akár húsz évig is elhordhat az ember, anélkül, hogy cserélnie kéne.
válasz helyett lecsippenti simára kopott fejéről a sapkát, zsebre gyűri, és pár pillanatig elfogódottan nézi kérdésre vont szemöldökű arcomat. mintha emlékeztetném valakire, aki hajdanán nagyon fontos volt neki, gondolom, és míg vizenyős-kék szemében sokszereplős időutazás folyik, felszabadul mellettem a szakadt huzatú, lógó szivacsú, hetvenes évek minimalismusában tervezett bőrülés; így törékeny csontokat sejtető mozdulatokkal mellém ereszkedhet. most látom: nyúlt bőrű nyakán vékonyra festett, piros térkép elgyengült falú érhálózata, és a nyolcvan év fejforgatásai vonta ráncok karsztként szántják nyakának rugalmatlan bőrét: egyértelműen lászik, hogy szokta volt tartani fejét hosszúra nyúlt élete során.
hadd mutassak valamit, mondja, és tárcája után kotorász, majd tömpe ujjaival a benne lévő, foszlott szélű, sárgult papirosok között kutat.
nézze, mondja, és a marhabőr-tárcából kikotort három polaroidot felém nyújtja, majd az ülésen hátradőve egy dicsőséget aratott hadvezér arckifejezésével figyeli a hatást.
a fotókon két angyal-forma hároméves nevet, egy fiú és egy lány. mindketten szöszkék, kék szeműek, és olyan utánozhatatlan boldog naivitással merednek a világra, ahogy azt csak háromévesen lehet; kezükben építőkocka, matchbox, kócos barbie, cserebogár; az egyik képen még lekvár- és répapüré-foltos partedlit is a nyakukba kötöttek.
az unokáim… ikrek, mondja átszellemült arccal,
gyönyőrűek, ugye?
igen, mondom, majd intuíciómra hagyatkozva, minden részletre kiterjedően felőlük kérdezek; és míg ő angyalszőke unokáiról mesél, látom rajta, hogy újra él most, és újra tudja, hogy miért élt eddig; miért kelt föl reggel és miért feküdt le esténként annyi éven át.
hallgatom, mosolygok, bólintok és kérdezek, míg csak le nem száll a mázsa téren. búcsúzóul egymás szemébe nézve – nem puszta formaságként - minden jót kívánunk. távolodtamban a régi építésű társasházak felé botorkáló alakját őrzöm tekintetemmel, míg újra magába nem szippant a város.
az alig negyven négyzetméteres alapterületű ház kerítésének vaslécei egyre testesebb rozsdavirágokat bomlasztva vetik le magukról az okkersárga festéket. a huszonéves harcot megnyerni látszó lécek mint feltárulkozó mellkas bordái fedik fel a tipikus kőbányai enteriőrt: rendezetlen kert, az udvar mentén egymásra hajolva galagonyák és csipkerózsa-cserjék tenyésznek. a ház szinte megbúvik mögöttük: apró, neutrális-barna és teljességel jelentéktelen. párkányain zöldtelen ülnek a hatvanas évek virágcserepei, és ha egyszer gondos kéz ültetett is beléjük muskátlit - vagy épp petúniát - mára már azok kiszáradt töveit is rég kifordította egy sok évvel ezelőtti szélroham. az öntözővíz kicsapódott sói sápadt sávokat vontak a cserép oldalára.
akár csendélet is lehetne, ha az udvar közepén porossá hámozott, keményre döngölt föld nem viselné hátán, amint két vékonydongájú, cakkos fülű eb épp egy hasonlóképp vontatott sorsú macskát szaggat darabjaira.
a macska még kétségbeesetten vernyákol, mikor az öreg leteszi a seprűt, amivel a maga három lépcsőfokát söprögette az imént. lebillen kertjébe, majd megmerevedve megáll fölöttük, tisztes távolságban, és kalapját enyhén hátrabillentve homlokát vakarja. kockás flanelingjét izzadtság tapasztja horpadt mellkasához, ahogy pörkölt-nokedli-csalamádé aromájú böffentésekkel kísérve konstatálja az ismeretlen macska halálát.
hé, öreg, mondom, nem kéne rájuk szólni? a maga kutyái…
mi közze van ebbe? – emeli rám összescsippentett bőrredői közt motoszkáló tébolyult-szemét, miközben a macska fizikai hosszát már ötméteresre tágították marakodó kutyái.
a nedvedző bél, mint konzerv-telefont a madzag, köti össze a macska altestét és vállövét. a csaholó vadak csorbult fogai mohón roppantanak, míg az öreg egy tétova kézmozdulattal, mintegy kimondatlan bocsánatkérésként jelzi, hogy fogalma sincs, mit kéne tegyen, de a beszégetés – lévén a macska már félig elfogyasztva – tárgytalanná vált mindkettőnk számára.
surrogó, kikopott nyakcsigolyáin fordítva fejét a házfalnak támasztott söprű felé néz; már tövig kopott rajta a cirok. kezével utószor egy ’majd’-ot int, majd méltóságteljesnek szánt léptekkel visszacsoszog a házba.
az ebek csaholva, boldogságtól nyüszítve marják a csontkevert húst, míg a cirmos szőrcsomók, mint nyárfaszösz lebegnek a rézsút ránkhulló fáradt napsugarak útjába.
2. jelenet
a nyolcvanötös buszon a helyzet adta paranoia erejével szorítom magamhoz a táskám. leszállnék a liget téren, de két csöves állja el a leszállásjelzőig vezető utat; egymásnak és a korlátoknak tántorodva röhögnek, mígnem az egyik, kiválva dülöngélő szoborcsoportukból az ajtónak esik.
már megin gázolajat ittál, béla – mondja a józanabbik, miközben sárgult-barnult lófogairól a kárörömmel teljes vihogás rántja vissza a bőrt. röhögtében rámpillant, és hirtelen emberi kifejezés költözik szemébe. gyűrt arcán árnyalatnyi szégyen suhan át, és megpróbál legalább látszólag elhatárolódni ajtóra kenődött, hörgő társától. leül, mocsokszínezte műanyag-szatyrát illedelmesen összetett térdére húzza, majd igazi úriemberré avanzsálva szűk folyosót kínál a magánkívül csukló-hüppögő ember mellett. nekem egyelőre nincs bizodalmam elfogadni a gáláns ajánlatot, mivel az ember-folyosó szélessége – éppen a gázolajat ivott instabil állapota okán - túl gyorsan változik ahhoz, hogy át merjek surrani rajta.
tiszta super mario, már csak egy olyan rész kéne, ahol mély, krokodilokkal teli folyóban kell kőről-kőre ugrálni, esetleg szánalmasnak rajzolt zombikat lőni le, gondolom, és egy később leereszkedőnek értett mosoly húzódik számra, mire a gázolajas is rám emeli nikotinsárga tekintetét.
apró vénái már jó húsz éve lehetnek permanensen kipattanva, hogy most, fiatalkori hajléktalan-öregségében tegyék meg véreres szemeit arcmasszája díszének, ékességének, aranyfoglalatba illő márványgolyójának. fekete-cserepes ajka szóra próbál nyílni, de csak tehetetlenül, hullámvonallá görbülve ráng; talán már épp elnézést kérne, de ekkor, mint térképen a fekete patak, kezd el szivárogni ajkai közül vékony pászmákban az alkohol-pótlék gázolaj.
csuklani kezd. nagyokat köp az ajtóra és az utamba - kis híján a kabátomra is jut. valahol, a tudata egy rétegében lehet, hogy megalázva érzi magát. reménykedem, de üres tekintetébe zuhanva megértem, hogy ez már réges-régen nem számít számára semmit: ő már elvesztett, elengedett, eldobott mindent, ami összeköthetné bárkivel, akinek minimális elvárásai vannak a viselkedésével szemben – például, hogy ne hányja le gázolajjal.
neki már valóban, ténylegesen, végérvényesen minden mindegy, és ez a ’minden mindegy’ volt az, amit nem tudtam megérteni eddig soha igazán. bármennyire is ezt képzeltem magamról, eleddig nem fogtam föl, hogy hogyan lehetséges ¬ennyire a dolgok peremén élni, hogy lehet ennyire lent lenni…
neki szabad gázolajat lopnia-vedelnie, ha nincs száztíz forint felesre. ő megteheti, hogy egy figyelmeztető szót sem szól az ismeretlennek, akit épp lehányni készül. számára nem különleges élethelyzet - és egyáltalában véve nem probléma - egy buszon esni-köpni a leszállásjelzőig vezető útra fényes nappal, miközben a haver sárga lófogaival nyerít a világba nyomorúságán. neki nem számít, hogy mindezt végignézi egy fiatal anyuka, göndör-szőke, négyévesforma kislányának fejét óvó ölébe csavarva el a látványtól. neki mindegy, hogy én leszállok-e, vagy őt bámulom. neki ez nem szentségtörés, mert nincs már szentség. neki ez nem presztízskérdés, mert már igen régóta nincs még a lófogú előtt sem presztízse. neki mindegy, csak legalább gázolaj legyen.
nem is szállunk le – recsegi szívélyesen a másik – engedd csak a kishölgyet, béla…
inkább adok; fizetek egy kiskonyakot.
3. jelenet
barátom estefelé a kilences busz megállójában áll; egy kivételesen hosszú nap zajától, és a nap végére szorult tennivalók sokaságától elárvultan. cigarettára gyújt, és a szertartásos dohányzás közben egy reklámszínezte kilences buszt vár, ami elviszi őt innen haza: el kőbánya romlott, lélegezhetetlen levegőjéből, el a légkondi-hideg munkából, el az iroda hittelenül csacsogó mindennapiságából, el az örökös feszítettségből, és az alattomosan szorongató bizonyítási kényszerből.
semmit-gondolni próbál, mialatt öreg kalapját szórakozottan tisztogatva üti el szélfútta perceit. füstkarikákat ereget a liget tér szomorú-szürke ege felé, és unalmában a tovasorjázó kocsikat stíröli, bennük a modern, félig kész emberekkel, akik épp elnézhető gyorshajtással érkeztek most ide, létezésük nehezen meghágható lépcsőfokairól szállva be autóikba.
egy arany-metál mazda mx-ben huszonéves körszakállas pöccinti le a joe-t. testét mozdulni buzdító goa-zenében fürdeti, majd időnként pirosba pörgetve a fordulatszámmérőt meghajtja a sportkocsit, és néha kissé pofátlanul vág be egy-egy nehézkesebben haladó jármű elé. a következő suzukiban (ti autótok) ránc-arcú professzor karikázik haza savanyún szerető otthonába, egyenest a fizikai kémia tanszékről; unalomtól és monitorbámulástól püffedt, békés kutyaszemei mélységes, keserű belenyugvással merednek az úttestre. keréknyomába hithű nagykutya-wannabe hajt: egy újabb keserédes arcú, félszerelmes férj, kezét tükör előtt gyakorolt lazasággal ejtve légkondijának szabályozójára; a lehető legtrendibb manager-szerkót viseli, a lehető legjobb cukormentes rágón mentolozódva. megfontoltan vezet, blazírt-nyugodtat tettetve a mostanság talán legdivatosabb audiban - húsz méteren belül lejön róla, hogy bár szereti vékonycombú, a kedvéért mindig aranybarnára szolizott választottját, időnként csalnia kell az ápolt asszonyt, mert mostanra már csak az újdonságra, a tilosra, vagy épp a bőr-lakk-gumi kombóra tud izgulni.
barátom elfordítja tekintetét a hevenyészett szociológiai körképről, barna szofijába szippant, és épp szokása szerint négy részletben engedné ki a füstöt, mikor akaratán kívül, épp a második pöfékelés közepette, beszélgetésbe elegyedik egy sehonnai, szakadt nővel.
kő szex, nyuszi? – nyit valami felismerhetetlen tájszólásban a nő, barátom vállát karolva, de mire az arrébhajolna, már ragacsos, romlott szirupként öntötte nyakon az undor:
veled? - nézi annak oszlop-lábát, melyről szívós rózsatő töviseiként merednek a világba fekete, életerős, hosszú szőrszálai; nézi hatalmas, melltartó-fixálta tejeszacskó-mellét; sör-harmatos bajszát; méteres, amorf derekát; nézi-nézi, de nem tudja mondani a ’nem’-et, mert életundorában elakadt a szava.
a két részlet füstöt a slukkból még kifújja, majd felkap a buszra, ahol fejében a mondat, mint a kinyilatkozatás, mint fellebezhetetlen ítélet, mint felhívás a fekete táncra pattan minduntalan vissza koponyája falának érzékeny belsejéről: ’kő szex, nyuszi?’…
ez a világ nem tiszta, motyogja, majd iszonyát pontosan kifejező, kromatikus skálán ereszkedő, szokatlan ívű dallamot hall, amit otthon kénytelen lesz régi versenyzongoráján lejátszani - újabb ok hazaérni, gondolja, majd szemeit lehunyja, és nem győz felejteni.
4. jelenet
nem akar leülni esetleg? – szólok oda a kockás sapkás, sportjakós férfinek, aki parkinson-, vagy huntington-rángatta csuklóval, jellegzetesen remegő fejjel kapaszkodik föl a villamosra. a kis termetű emberektől zsibongó távol-keleti piac egyik megjegyezhetetlen nevű kapujánál száll föl, kezében tartósra szőtt, csíkos műanyag-szatyor; az a fajta, amit akár húsz évig is elhordhat az ember, anélkül, hogy cserélnie kéne.
válasz helyett lecsippenti simára kopott fejéről a sapkát, zsebre gyűri, és pár pillanatig elfogódottan nézi kérdésre vont szemöldökű arcomat. mintha emlékeztetném valakire, aki hajdanán nagyon fontos volt neki, gondolom, és míg vizenyős-kék szemében sokszereplős időutazás folyik, felszabadul mellettem a szakadt huzatú, lógó szivacsú, hetvenes évek minimalismusában tervezett bőrülés; így törékeny csontokat sejtető mozdulatokkal mellém ereszkedhet. most látom: nyúlt bőrű nyakán vékonyra festett, piros térkép elgyengült falú érhálózata, és a nyolcvan év fejforgatásai vonta ráncok karsztként szántják nyakának rugalmatlan bőrét: egyértelműen lászik, hogy szokta volt tartani fejét hosszúra nyúlt élete során.
hadd mutassak valamit, mondja, és tárcája után kotorász, majd tömpe ujjaival a benne lévő, foszlott szélű, sárgult papirosok között kutat.
nézze, mondja, és a marhabőr-tárcából kikotort három polaroidot felém nyújtja, majd az ülésen hátradőve egy dicsőséget aratott hadvezér arckifejezésével figyeli a hatást.
a fotókon két angyal-forma hároméves nevet, egy fiú és egy lány. mindketten szöszkék, kék szeműek, és olyan utánozhatatlan boldog naivitással merednek a világra, ahogy azt csak háromévesen lehet; kezükben építőkocka, matchbox, kócos barbie, cserebogár; az egyik képen még lekvár- és répapüré-foltos partedlit is a nyakukba kötöttek.
az unokáim… ikrek, mondja átszellemült arccal,
gyönyőrűek, ugye?
igen, mondom, majd intuíciómra hagyatkozva, minden részletre kiterjedően felőlük kérdezek; és míg ő angyalszőke unokáiról mesél, látom rajta, hogy újra él most, és újra tudja, hogy miért élt eddig; miért kelt föl reggel és miért feküdt le esténként annyi éven át.
hallgatom, mosolygok, bólintok és kérdezek, míg csak le nem száll a mázsa téren. búcsúzóul egymás szemébe nézve – nem puszta formaságként - minden jót kívánunk. távolodtamban a régi építésű társasházak felé botorkáló alakját őrzöm tekintetemmel, míg újra magába nem szippant a város.
