Portfóliók

Ahogy a tengerből illan fel a pára,
Szökik vissza zúgón, lehűlve.
Fennragadt felhői a széllel vegyülve
Szállnak messzi földek fölé,
Ott tömören összegyűlve
Szakadnak gyomra s nemes fára,
Így lehelve, suttogva köré
Életet, teljét szomjának.
Fellélegzik a talaj, örül
Koronás fának, meglapult gyomjának,
Melyeket szárnyasok, patások vesznek körül.
Mind eleget tesz gyomrának,
De a vizet itt nem látta egy sem.
Valamennyi kérte; hadd mehessen,
Hadd igyon a patakhoz érve,
Ám egy húsevő szólt: - Az összes vesszen!
S rajtuk minden társam összevesszen!
Erről szólt a vadakhoz, erről szólt az érve.
Majd jóllakottan felmérve,
Hogy szomja immár igen nagy,
Elindult a patakhoz s röhögve
Gondolta, hogy azért nem is kár,
Kit a világ veszni hagy.
Ivott. Utoljára bár,
Nagyokat kortyolt s közben egy rögre
Lépett úgy, hogy a patakba csúszott;
A zuhatag nyelte el dübörögve.
A víz partra dobta,
Hol a dögevők támadtak a dögre.
Amit hagytak, azt ahogy szokta;
A föld nyelte el. Ezt a tenger
Ekképp magába mosta vissza.
A tenger a földre mordult:
- Amit én adtam, ilyen bűzt nem hagyott!
Mire a föld őfelé így fordult:
- Mindegy, növény, állat vagy ember;
Mind saját mocskát issza.
Nem is lennél tenger,
Ha medred tőlem nem lenne adott.
E szavaktól pörög föl a henger,
Mely kever belőlük életet és iszapot.
Forgásától sötét és fényes a kép,
Amitől létezik a mocsok, amitől létezik a szép.







Mint mámorfellegű agynak a világ,
Úgy forog minden körbe-körbe.
Ahogy a tengerből illan fel a pára,
Szökik vissza zúgón, lehűlve.
A hajó is visszatér mindig az öbölbe.
Kezünk durva keménységének dacára
Simogat, majd ismét szorul ökölbe.
Ellentétek ellenére a Mindenség forog.
Bajunk csak, hogy nem tudunk szállni.
E világnak a gyomra korog,
Máskor jóllakott vagy foszlik, mint a dög.
Nem lehet egyenesen, csak körbe-körbe járni,
Hisz a lépésre célzott gondolat is
Maga a rög.