Portfóliók
Az esernyő
Simona Cratel írása (megjelent a LiterNet.ro oldalán 2007. 08. 04-én)
A szerző a következőket írja magáról: "Mielőtt írni kezdtem volna nyolc évig voltam grafikus-designer, művészeti vezető és web-designer. Bukarestben születtem és harmincegy évig a Tábor negyedben éltem. Negyedik éve élek Németországban a férjemmel, a kisfiammal és a Didi nevű kutyuskával egy München közeli faluban. Itt inkább a búzamezők foglalnak le, mint a városi nyüzsgés."
***
Mikor a pincérnő mindent összerámolt már körülöttünk és kezdett kétségbeesett tekintetet vetni felénk, eldöntöttem, hogy lelépek. Éjjel tizenkettő volt. Barátnőimet otthagyva, vettem a felöltőmet, sálamat és kiléptem. Hideg volt, éjjel volt, és esett.
A város csodás volt, és megérintettem minden kerítést, hogy megbizonyosodjam valódiságukról. Midőn azonban egy deszka felhorzsolta az ujjaimat, abbahagytam. Senki nem járt az utcán.
Néha megjelent egy-egy autó, megállt az útkereszteződésnél, aztán könnyedén tovább suhant, mintha magától úszna a nedves aszfalton. Úgy éreztem, mintha egy hegy tetejéről szemlélném a világot. Sérthetetlennek éreztem magam, és ráadásul tudtam, minden úgy van, ahogy lennie kell.
A kereszteződés egyre távolodott, villogó lámpáival, és a templom tornyát az órával a törpe házak fölé emelte. Mosolyogtam.
Menjek el az útkereszteződésig, forduljak jobbra és haladjak tovább a temető felé, aminek a közelében lakom; ezek a feladatok töltötték ki minden gondolatomat. Semmi másra nem tudtam gondolni. Éjszaka volt, hideg és esett. Úgy éreztem most ők a barátaim, kik vigyázzák lépteimet. Órákon át mehettem volna, komótosan lépkedve végig azon az utcán, mely nappal közönségesnek és hasznosnak tűnt. Nappal fele ennyi gondolat sem jutott volna eszembe, mint ott akkor.
Aztán, valami váratlan véget vetett érzelmeim áradatának. Egy árnykép a sötétben. Egyik kisebb utca sarkánál megjelent egy nagyon magas férfi, fekete ruhában, egy aprócska gyermek tapadt a melléhez, a bőrkabát felhúzott zipzárja mögött. Csak szőke fejecskéje látszott, ahogy ázott az esőben. A férfi keresett valamit a földön.
Sok évvel ezelőtt, egy hasonló esős este vártam az autóbuszt a hasonlóan puszta városka megállójában egy sírdogáló fiatal lánnyal. Nem ismertem. Soha életemben nem találkoztam vele. Kétlépésnyire állt tőlem és visszafojthatatlanul sírt. Éveken át róla álmodtam, és ilyenkor mindig hirtelen felriadtam álmomból az éjszaka közepén. Miért nem kérdeztem meg, hogy miért sír? Miért nem kérdeztem meg, hogy segíthetek-e?
„Segíthetek?”
A férfi felpattant, ahogy megpillantott. Túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy előbb észrevegyen. „Nem is tudom”, válaszolta.
Hangja elhalt az üres utcán, mintha lecsúszott volna a gravitációtól kényszerítve, le a nedves úttestre.
„Egy zsebkendőt kerestem a zsebemben”, folytatta, „és hallottam, ahogy a kulcs leesett. Ha volna olyan kedves...”
Nézni kezdtem én is a földet. Az eső esett, s az aszfalt olyannak látszott, mint egy szürke testű óriás ráncos bőre, az éjszakai álmát alvó város testének bőre.
„Itt az esernyőm”, mondtam odanyújtva neki. „Még megbetegedik a kislány.”
„A fiú. Fiú.”
„A fiú”, bólintottam.
„Gábriel, a fiam.”
Az eső függönye alatt görnyedtem, verte a vállamat és a fejemet-arcomat, de semmit nem láttam. Gondoltam, a járdaszegély mellé eshetett, de a szintkülönbség miatt a fény gyengén hatol odáig, s a kis fém darabka, amit keresek, rejtve marad. Közelebb mentem a szegélyhez, és hagytam magam elcsábulni. Kezdtem tapogatni a járdaszél mellett puszta kézzel. Megfagytak az ujjaim, és a szintén hideg kövek tapogatása különös érzést keltett. Éreztem az átnedvesedett kabátujjat, az arcomhoz tapadó vizes hajamat, mintha az anyag egy más alakjába kerültem volna át.
Egyszerre, de mintha másvalakiről lenne szó, tudatosult bennem, hogy fázom, és hogy éppen ezt teszem: tapogatom az üres utca járda kövét, és egy nagyon magas ember áll mellettem, teljes magasságából néz le rám, mialatt mindkét kezével gyermekét tartja.
Ekkor valami nagyon különöset tett. Láttam a mozdulatot, de már nem tudtam ellene tenni. Felemelte a lábát és a talpát a kezemre rakta. Éppen arra, amelyiket megütöttem
„Mi van?” kiáltottam.
Nem felelt.
„Fáj!”
Feléje fordítottam a tekintetemet, de semmit nem láttam. Az arcát eltakarta az éj sötétje. A gyenge utcai világítás mire hozzánk elért, alig-alig mutatta az alak körvonalait.
„Fáj!” kiáltottam hangosabban.
Erre elvette a lábát. Egy röpke pillanatig rám nézett, majd megfordult és elment. Nem mozdultam. Ott guggoltam térdeim és mellem közé szorított kézzel, várva, hogy végre eltűnjön.
Mikor láttam, hogy befordul balra, felálltam és elindultam. Az útkeresztezéshez érve, szívemben félelemmel néztem amerre elment. Nem volt sehol. Üresen ásított az utca. Az úttest közepén - az esernyőm.
Első mozdulatom az volt, hogy elvegyem. Alig pár lépést tettem, mikor a semmiből, a sarkon túlról megjelent egy autó és rámdudált. Ahogy elkerült, elütötte az esernyőt. Kissé elgörbült, de egyben maradt. Az autó elhaladt és én újra tettem néhány lépést. Ebben a pillanatban egy szélfuvallat tovább sodorta az ernyőt, a kereszteződés közepe felé.
Megálltam és csak néztem.
Éreztem a sötétséget sűrűsödni magam körül, összetömörödött a másodperc egy tört része alatt, mintha a város minden fénye parancsszóra kihunyt volna. Tovább bámultam a tulajdonomat képező tárgyat, és keresgéltem magamban legalább egyetlen észserű okot, hogy otthagyhassam. Nem találtam. Mindezek ellenére egyetlen lépést sem mertem feléje tenni. Zsebre dugtam a kezeimet, arcomat az ég felé fordítottam, érezzem, ahogy az esőcseppek végig csorognak rajta.
A szerző a következőket írja magáról: "Mielőtt írni kezdtem volna nyolc évig voltam grafikus-designer, művészeti vezető és web-designer. Bukarestben születtem és harmincegy évig a Tábor negyedben éltem. Negyedik éve élek Németországban a férjemmel, a kisfiammal és a Didi nevű kutyuskával egy München közeli faluban. Itt inkább a búzamezők foglalnak le, mint a városi nyüzsgés."
***
Mikor a pincérnő mindent összerámolt már körülöttünk és kezdett kétségbeesett tekintetet vetni felénk, eldöntöttem, hogy lelépek. Éjjel tizenkettő volt. Barátnőimet otthagyva, vettem a felöltőmet, sálamat és kiléptem. Hideg volt, éjjel volt, és esett.
A város csodás volt, és megérintettem minden kerítést, hogy megbizonyosodjam valódiságukról. Midőn azonban egy deszka felhorzsolta az ujjaimat, abbahagytam. Senki nem járt az utcán.
Néha megjelent egy-egy autó, megállt az útkereszteződésnél, aztán könnyedén tovább suhant, mintha magától úszna a nedves aszfalton. Úgy éreztem, mintha egy hegy tetejéről szemlélném a világot. Sérthetetlennek éreztem magam, és ráadásul tudtam, minden úgy van, ahogy lennie kell.
A kereszteződés egyre távolodott, villogó lámpáival, és a templom tornyát az órával a törpe házak fölé emelte. Mosolyogtam.
Menjek el az útkereszteződésig, forduljak jobbra és haladjak tovább a temető felé, aminek a közelében lakom; ezek a feladatok töltötték ki minden gondolatomat. Semmi másra nem tudtam gondolni. Éjszaka volt, hideg és esett. Úgy éreztem most ők a barátaim, kik vigyázzák lépteimet. Órákon át mehettem volna, komótosan lépkedve végig azon az utcán, mely nappal közönségesnek és hasznosnak tűnt. Nappal fele ennyi gondolat sem jutott volna eszembe, mint ott akkor.
Aztán, valami váratlan véget vetett érzelmeim áradatának. Egy árnykép a sötétben. Egyik kisebb utca sarkánál megjelent egy nagyon magas férfi, fekete ruhában, egy aprócska gyermek tapadt a melléhez, a bőrkabát felhúzott zipzárja mögött. Csak szőke fejecskéje látszott, ahogy ázott az esőben. A férfi keresett valamit a földön.
Sok évvel ezelőtt, egy hasonló esős este vártam az autóbuszt a hasonlóan puszta városka megállójában egy sírdogáló fiatal lánnyal. Nem ismertem. Soha életemben nem találkoztam vele. Kétlépésnyire állt tőlem és visszafojthatatlanul sírt. Éveken át róla álmodtam, és ilyenkor mindig hirtelen felriadtam álmomból az éjszaka közepén. Miért nem kérdeztem meg, hogy miért sír? Miért nem kérdeztem meg, hogy segíthetek-e?
„Segíthetek?”
A férfi felpattant, ahogy megpillantott. Túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy előbb észrevegyen. „Nem is tudom”, válaszolta.
Hangja elhalt az üres utcán, mintha lecsúszott volna a gravitációtól kényszerítve, le a nedves úttestre.
„Egy zsebkendőt kerestem a zsebemben”, folytatta, „és hallottam, ahogy a kulcs leesett. Ha volna olyan kedves...”
Nézni kezdtem én is a földet. Az eső esett, s az aszfalt olyannak látszott, mint egy szürke testű óriás ráncos bőre, az éjszakai álmát alvó város testének bőre.
„Itt az esernyőm”, mondtam odanyújtva neki. „Még megbetegedik a kislány.”
„A fiú. Fiú.”
„A fiú”, bólintottam.
„Gábriel, a fiam.”
Az eső függönye alatt görnyedtem, verte a vállamat és a fejemet-arcomat, de semmit nem láttam. Gondoltam, a járdaszegély mellé eshetett, de a szintkülönbség miatt a fény gyengén hatol odáig, s a kis fém darabka, amit keresek, rejtve marad. Közelebb mentem a szegélyhez, és hagytam magam elcsábulni. Kezdtem tapogatni a járdaszél mellett puszta kézzel. Megfagytak az ujjaim, és a szintén hideg kövek tapogatása különös érzést keltett. Éreztem az átnedvesedett kabátujjat, az arcomhoz tapadó vizes hajamat, mintha az anyag egy más alakjába kerültem volna át.
Egyszerre, de mintha másvalakiről lenne szó, tudatosult bennem, hogy fázom, és hogy éppen ezt teszem: tapogatom az üres utca járda kövét, és egy nagyon magas ember áll mellettem, teljes magasságából néz le rám, mialatt mindkét kezével gyermekét tartja.
Ekkor valami nagyon különöset tett. Láttam a mozdulatot, de már nem tudtam ellene tenni. Felemelte a lábát és a talpát a kezemre rakta. Éppen arra, amelyiket megütöttem
„Mi van?” kiáltottam.
Nem felelt.
„Fáj!”
Feléje fordítottam a tekintetemet, de semmit nem láttam. Az arcát eltakarta az éj sötétje. A gyenge utcai világítás mire hozzánk elért, alig-alig mutatta az alak körvonalait.
„Fáj!” kiáltottam hangosabban.
Erre elvette a lábát. Egy röpke pillanatig rám nézett, majd megfordult és elment. Nem mozdultam. Ott guggoltam térdeim és mellem közé szorított kézzel, várva, hogy végre eltűnjön.
Mikor láttam, hogy befordul balra, felálltam és elindultam. Az útkeresztezéshez érve, szívemben félelemmel néztem amerre elment. Nem volt sehol. Üresen ásított az utca. Az úttest közepén - az esernyőm.
Első mozdulatom az volt, hogy elvegyem. Alig pár lépést tettem, mikor a semmiből, a sarkon túlról megjelent egy autó és rámdudált. Ahogy elkerült, elütötte az esernyőt. Kissé elgörbült, de egyben maradt. Az autó elhaladt és én újra tettem néhány lépést. Ebben a pillanatban egy szélfuvallat tovább sodorta az ernyőt, a kereszteződés közepe felé.
Megálltam és csak néztem.
Éreztem a sötétséget sűrűsödni magam körül, összetömörödött a másodperc egy tört része alatt, mintha a város minden fénye parancsszóra kihunyt volna. Tovább bámultam a tulajdonomat képező tárgyat, és keresgéltem magamban legalább egyetlen észserű okot, hogy otthagyhassam. Nem találtam. Mindezek ellenére egyetlen lépést sem mertem feléje tenni. Zsebre dugtam a kezeimet, arcomat az ég felé fordítottam, érezzem, ahogy az esőcseppek végig csorognak rajta.
