Portfóliók
Ihlet és nemzedék
„Az Édes Anna egész jó regény. Ki ez a Kosztolányi?”
A kezem ügyébe került Márai kötet nem az eddig megszokott tematikát folytatja, nem a napló, memoire-író szemszögéből elemzi a történelem, a kultúra, a nyelv, az alkotás sajátosságait, hanem, mintha egy szakmáját szerető szerkesztő egy régi barátnak, egy-egy vers-alkotás fölé hajolva magyaráz ihletről, egyéni alkotói kedvről, közösségi kulturális keretről. De a legizgalmasabb, amikor a „Miért szép?” örök kérdését feszegeti olyan, majd mindenki által ismert versekkel kapcsolatban, mint a „Szeptember végén”. Külön csoda, hogy Márai még ez utolsó költemény esetében is érzi és kimutatja a megbicsaklást. Egy nagyon pedáns, felkészült, innovatív pedellus vezet bennünket át a magyar irodalom és a világirodalom csarnokán át.
Írni kell
Márai időtálló, amikor arról meditál, hogy rovásírással nem lehetett volna megírni a Himnuszt. Mint látnivaló, Márai a fragmentumot arra használta fel, hogy pontos portrét adjon a polgári, a kávéházi Kosztolányiról, aki mégis megírta az egyetlen, nem létező szocialista realizmus magyar regényét: az Édes Anná-t. Márai Ezra Pound-ot idézi, amikor arról beszél, hogy a Költészetben kap igazolást minden, amit a népek akarnak. Virág Benedek Márai budai szomszédságában körmöl a Viziváros egyik odvas odújában lúdtollal virágéneket. Kosztolányi pontosan tudta azt, amit Virág Benedek, hogy szlávok és germánok közt egyetlen igazi hazája van a magyar nyelv. A történelem során a magyar lovas nemzet megosztotta szerepeket, volt aki ülte a lovat, volt aki ette. Az utóbbiak voltak Márai és Kosztolányi korában már többen.
Frakkos zsebtolvaj az úri társaságban (homo aestheticus) Kosztolányi, aki besurran a világirodalomba, ez volt az úri társaság)-és olvasás közben állandóan elcsent valamit a magyar nyelv számára, hisz képírással lehetetlen láttatni :óh, lassan szállj és hosszasan énekelj, haldokló hattyú, képzelet.
Írni kell
Ezért sürgősen írni kellett, betűkkel. Ezért írt a bajuszos Berzsenyi, a Don Quijote szerű Kazinczy, s az álruhás forradalomként láttatott Arany. A pipázó, hasas, bájos Heltai, a légszomjas Babits, a gügyögő Szép Ernő. Írtak, olvastak, fordítottak. Minden műveltek, mert tudták, hogy fel kell tölteni a magyar nyelvet szükséges és felesleges szavakkal, mert a felesleggel kezdődik az Irodalom. Az Irodalommal kezdődik a nemzet.
A remekművekről
Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha néhány pillanatra is! Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurelius könyveibõl. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozon Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamely tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át valamilyen jó nyomat tükrében Brueghel, vagy Dürer, vagy Michelangelo valamelyik festményét vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtalálni a félórát, mely a remekművekhez szükséges! S oly könnyű megtölteni lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával! Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd is. Élj vele, mindennap, ahogy lélegzik az ember.
Márai e kötetében verseket elemez, boncol, korszellemről beszél, helyreigazít egy megdöccent jambust, az alkotás, a lélek, az irodalom, hovatovább a világirodalom titkait fürkészve. Szabálytalan irodalomtörténet a munka, kis esszéket olvashatunk Rilke, Cervanntes, Renard, s legnagyobb meglepetésemre James Joyce alkotói metódusáról, emberi habitusáról, melyeknek egy-egy frappáns, találó kitétele, megfogalmazása évekig elkíséri a szorgalmas olvasót.
Külön érdekessége a kötet6nek, hogy Márai 1943-ban ezt a címet (Ihlet és nemzedék) adta akadémiai székfoglalója címének, melyről a tudós a következőket írja:
1943. december 6-án tartott akadémiai székfoglalójában nagyobb elismeréssel szólt Petőfiről, de közvetve ekkor is bírálta a népi mozgalmat. Két évvel Babits után, 1942. május 15-én lett a Nyelv- és Széptudományi Osztály Széptudományi Alosztályának levelező tagja. 1947. június 6-án rendes tagnak is megválasztották, de újabb székfoglalót már nem tarthatott. “Tagsága külföldre távozása miatt az MTA 1949. évi átszervezésekor megszűnik” - olvasható az akadémiai tagok jegyzékét tartalmazó kiadványban (Fekete 1975). Mintegy három hónappal öngyilkossága után, 1989. májusában kapta vissza akadémiai tagságát.
Babitscsal ellentétben - ki az Oidipus Kolonosban általa készített fordításából olvasott fel -, Márai erre az alkalomra készített értekezéssel foglalta el a helyét a Tudós Társaságban. Meglehetősen keményen ítélt, amidőn a Nemzeti dalra terelte a szót: “Ha szédszedjük és a próza nyelvére fordítjuk, e rímes sorokban is közhelyek tucatját találjuk (...). Már a kezdősorok (...) úgy hatnak prózában, mint valamilyen iskolai tornaünnepély nyitánya. A folytatás (...) diákkorunk longaméta-versenyeinek felbuzdult hangulatát idézi” (Márai 1946, 12-13). Mi okozza, hogy mégis remekmű a Nemzeti dal? Márai lényegében úgy gondolja, nincs egyértelmű válasz e kérdésre. Segítségül hívja Mallarmét s Rilkét, de végülis arra a megmagyarázhatatlan jelenségre hivatkozik, amelyet ihletnek nevez. “Ma úgy mondanók - s ez az igealak jól szemlélteti, milyen rendületlenül igyekezett Márai Kosztolányi nyelvtiszteletéhez ragaszkodni - bizonyos lelkek egyforma hullámhosszon keresik egymást a térben és az időben, egyforma bensőséggel kérdeznek és felelnek, akkor is, ha nincs módjuk megtalálni a személyes érintkezés lehetőségeit” (Márai 1946, 25-26).
Székfoglaló előadása is elárulja, hogy Márai - Babitscsal és Kosztolányival ellentétben - nem volt igazán kiemelkedő értekező. E fönntartás nem jelenti, hogy ne volna figyelemre méltó megfigyelés az Akadémián elhangzott előadásában. A legutóbb idézett mondat egy elképzelt közösség és nyelv kölcsönhatására figyelmeztet. 1953 végén New Yorkban a következőképpen egyértelműsítette korábbi föltevését: “Nincs író és nincs irodalom, ha nincs mögötte nemzet” (Márai 2001, 340). A székfoglalóban, a Szeptember végén értelmezésében is jól észrevehető a föltevés, mely szerint az ihlet valamely közösséghez s nyelvhez kapcsolható, szemben a pusztán egyéni leleménnyel. “A harmadik versszak nincs ugyanabból az anyagból, mint az első kettő, a befejező sorokat nem hatja át az áram, mint az előző sorokat. A titokzatos, égi üzenet, melynek ő csak tolmácsolója volt, az első két versszakban tökéletes kifejezést kapott, de a befejező sorokat már csak ő írta, a költő, biztos formaérzékével, csodálatos verselő készségével, mint aki nem ismeri mesterségén belül a lehetetlent” (Márai 1946, 11-12).
Minden felrótt hiba ellenére rendkívül olvasmányos, de ugyanakkor mély esszéket kaphatunk kézhez.
Kerekes Tamás
Márai Sándor: Ihlet és nemzedék
Helikon Kiadó
[a]http://www.helikon.hu[text]www.helikon.hu[/a]
helikon@helikon.hu
Márai: Ihlet és nemzedék
Helikon Kiadó
A kezem ügyébe került Márai kötet nem az eddig megszokott tematikát folytatja, nem a napló, memoire-író szemszögéből elemzi a történelem, a kultúra, a nyelv, az alkotás sajátosságait, hanem, mintha egy szakmáját szerető szerkesztő egy régi barátnak, egy-egy vers-alkotás fölé hajolva magyaráz ihletről, egyéni alkotói kedvről, közösségi kulturális keretről. De a legizgalmasabb, amikor a „Miért szép?” örök kérdését feszegeti olyan, majd mindenki által ismert versekkel kapcsolatban, mint a „Szeptember végén”. Külön csoda, hogy Márai még ez utolsó költemény esetében is érzi és kimutatja a megbicsaklást. Egy nagyon pedáns, felkészült, innovatív pedellus vezet bennünket át a magyar irodalom és a világirodalom csarnokán át.
Írni kell
Márai időtálló, amikor arról meditál, hogy rovásírással nem lehetett volna megírni a Himnuszt. Mint látnivaló, Márai a fragmentumot arra használta fel, hogy pontos portrét adjon a polgári, a kávéházi Kosztolányiról, aki mégis megírta az egyetlen, nem létező szocialista realizmus magyar regényét: az Édes Anná-t. Márai Ezra Pound-ot idézi, amikor arról beszél, hogy a Költészetben kap igazolást minden, amit a népek akarnak. Virág Benedek Márai budai szomszédságában körmöl a Viziváros egyik odvas odújában lúdtollal virágéneket. Kosztolányi pontosan tudta azt, amit Virág Benedek, hogy szlávok és germánok közt egyetlen igazi hazája van a magyar nyelv. A történelem során a magyar lovas nemzet megosztotta szerepeket, volt aki ülte a lovat, volt aki ette. Az utóbbiak voltak Márai és Kosztolányi korában már többen.
Frakkos zsebtolvaj az úri társaságban (homo aestheticus) Kosztolányi, aki besurran a világirodalomba, ez volt az úri társaság)-és olvasás közben állandóan elcsent valamit a magyar nyelv számára, hisz képírással lehetetlen láttatni :óh, lassan szállj és hosszasan énekelj, haldokló hattyú, képzelet.
Írni kell
Ezért sürgősen írni kellett, betűkkel. Ezért írt a bajuszos Berzsenyi, a Don Quijote szerű Kazinczy, s az álruhás forradalomként láttatott Arany. A pipázó, hasas, bájos Heltai, a légszomjas Babits, a gügyögő Szép Ernő. Írtak, olvastak, fordítottak. Minden műveltek, mert tudták, hogy fel kell tölteni a magyar nyelvet szükséges és felesleges szavakkal, mert a felesleggel kezdődik az Irodalom. Az Irodalommal kezdődik a nemzet.
A remekművekről
Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha néhány pillanatra is! Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurelius könyveibõl. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozon Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamely tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át valamilyen jó nyomat tükrében Brueghel, vagy Dürer, vagy Michelangelo valamelyik festményét vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtalálni a félórát, mely a remekművekhez szükséges! S oly könnyű megtölteni lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával! Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd is. Élj vele, mindennap, ahogy lélegzik az ember.
Márai e kötetében verseket elemez, boncol, korszellemről beszél, helyreigazít egy megdöccent jambust, az alkotás, a lélek, az irodalom, hovatovább a világirodalom titkait fürkészve. Szabálytalan irodalomtörténet a munka, kis esszéket olvashatunk Rilke, Cervanntes, Renard, s legnagyobb meglepetésemre James Joyce alkotói metódusáról, emberi habitusáról, melyeknek egy-egy frappáns, találó kitétele, megfogalmazása évekig elkíséri a szorgalmas olvasót.
Külön érdekessége a kötet6nek, hogy Márai 1943-ban ezt a címet (Ihlet és nemzedék) adta akadémiai székfoglalója címének, melyről a tudós a következőket írja:
1943. december 6-án tartott akadémiai székfoglalójában nagyobb elismeréssel szólt Petőfiről, de közvetve ekkor is bírálta a népi mozgalmat. Két évvel Babits után, 1942. május 15-én lett a Nyelv- és Széptudományi Osztály Széptudományi Alosztályának levelező tagja. 1947. június 6-án rendes tagnak is megválasztották, de újabb székfoglalót már nem tarthatott. “Tagsága külföldre távozása miatt az MTA 1949. évi átszervezésekor megszűnik” - olvasható az akadémiai tagok jegyzékét tartalmazó kiadványban (Fekete 1975). Mintegy három hónappal öngyilkossága után, 1989. májusában kapta vissza akadémiai tagságát.
Babitscsal ellentétben - ki az Oidipus Kolonosban általa készített fordításából olvasott fel -, Márai erre az alkalomra készített értekezéssel foglalta el a helyét a Tudós Társaságban. Meglehetősen keményen ítélt, amidőn a Nemzeti dalra terelte a szót: “Ha szédszedjük és a próza nyelvére fordítjuk, e rímes sorokban is közhelyek tucatját találjuk (...). Már a kezdősorok (...) úgy hatnak prózában, mint valamilyen iskolai tornaünnepély nyitánya. A folytatás (...) diákkorunk longaméta-versenyeinek felbuzdult hangulatát idézi” (Márai 1946, 12-13). Mi okozza, hogy mégis remekmű a Nemzeti dal? Márai lényegében úgy gondolja, nincs egyértelmű válasz e kérdésre. Segítségül hívja Mallarmét s Rilkét, de végülis arra a megmagyarázhatatlan jelenségre hivatkozik, amelyet ihletnek nevez. “Ma úgy mondanók - s ez az igealak jól szemlélteti, milyen rendületlenül igyekezett Márai Kosztolányi nyelvtiszteletéhez ragaszkodni - bizonyos lelkek egyforma hullámhosszon keresik egymást a térben és az időben, egyforma bensőséggel kérdeznek és felelnek, akkor is, ha nincs módjuk megtalálni a személyes érintkezés lehetőségeit” (Márai 1946, 25-26).
Székfoglaló előadása is elárulja, hogy Márai - Babitscsal és Kosztolányival ellentétben - nem volt igazán kiemelkedő értekező. E fönntartás nem jelenti, hogy ne volna figyelemre méltó megfigyelés az Akadémián elhangzott előadásában. A legutóbb idézett mondat egy elképzelt közösség és nyelv kölcsönhatására figyelmeztet. 1953 végén New Yorkban a következőképpen egyértelműsítette korábbi föltevését: “Nincs író és nincs irodalom, ha nincs mögötte nemzet” (Márai 2001, 340). A székfoglalóban, a Szeptember végén értelmezésében is jól észrevehető a föltevés, mely szerint az ihlet valamely közösséghez s nyelvhez kapcsolható, szemben a pusztán egyéni leleménnyel. “A harmadik versszak nincs ugyanabból az anyagból, mint az első kettő, a befejező sorokat nem hatja át az áram, mint az előző sorokat. A titokzatos, égi üzenet, melynek ő csak tolmácsolója volt, az első két versszakban tökéletes kifejezést kapott, de a befejező sorokat már csak ő írta, a költő, biztos formaérzékével, csodálatos verselő készségével, mint aki nem ismeri mesterségén belül a lehetetlent” (Márai 1946, 11-12).
Minden felrótt hiba ellenére rendkívül olvasmányos, de ugyanakkor mély esszéket kaphatunk kézhez.
Kerekes Tamás
Márai Sándor: Ihlet és nemzedék
Helikon Kiadó
[a]http://www.helikon.hu[text]www.helikon.hu[/a]
helikon@helikon.hu
Márai: Ihlet és nemzedék
Helikon Kiadó
