Portfóliók
Regényes nagyregény
Dukay család
A K.u.K. Kiadó teljes szövegváltozata
[a]http://www.kukkanto.hu[text]www.kukkanto.hu[/a]
Egy regény regénye
A szerző:
Zilahy Lajos (Nagyszalonta, 1891. márc. 27. – Újvidék, 1974. dec. 1.): író, publicista, az MTA tagja (l., ig. 1945–49). Apja közjegyző, anyja egy dunántúli földbirtokos lánya volt. Elvégezte a bp.-i egy. jogi karát, tanulmányai közben Nagyszalontán ügyvédi irodában dolgozott. Az I. világháborúban Lemberg alatt súlyosan megsebesült, a Magyar Figyelő és a Déli Hírlap belső munkatársaként felmentették a katonai szolgálat alól (1916). Első kötete, a jórészt háborús költeményeket tartalmazó Versek 1916-ban jelent meg. A Tanácsköztásaság idején Bécsbe ment, ahol egy ellenforradalmi lap kiadását készítette elő. Visszatérése után Az ökör és más komédiák címmel közreadta egyfelvonásos darabjait (Bp., 1920). Első regénye, a Halálos tavasz (Bp., 1922) romantikus érzelmességével nagy sikert aratott. 1923-ban a Nemzeti Színház bemutatta A hazajáró lélek c. színművét. Süt a nap (Nemzeti Színház, 1924) c. színművével, amelynek témáját az I. világháború utáni falu életéből merítette, elnyerte az MTA Vojnits-díját. 1925-ben beválasztották a Kisfaludy Társ.-ba. Mind a bestsellerhez közelálló regényeit, mind színdarabjait nagy érdeklődés kísérte. A háború okozta érzelmi válságról írt regényével (Két fogoly, Bp., 1926) a m. középosztály ünnepelt írója lett. 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki. 1927-től a Budapesti Hírlap belső munkatársa. A 30-as években az Est-lapok szerkesztőségében dolgozott. 1934–36-ban a Magyarország c. esti napilap szerk.-je. Feleségül vette Bárczy Piroskát. Közéleti, publicisztikai tevékenységével támogatta a Horthy-rendszer hivatalos politikáját, de ugyanakkor kapcsolatban állt az e politika ellen lázadó fiatal írókkal, értelmiségiekkel is. 1935. ápr.-ban a villájában tartott találkozón megpróbálta közelíteni a népi írók csoportját Gömbös Gyula politikai irányvonalához. A Magyarországban 1935 máj. elején ~ által meghirdetett, e célt szolgáló Új Szellemi Front nevű tömörülés csak kezdeményezés maradt. A II. világháború kitörése után egyre következetesebben fordult szembe a Horthy-rezsimmel és a fasizmussal. Társadalmi reformokat hirdetett, a forradalmi változástól azonban visszariadt. 1940–44-ben a Híd c. képes hetilap szerk.-je. Munkatársául a kor legjobb íróit igyekezett megnyerni (Móricz Zsigmondot, Németh Lászlót, Nagy Lajost és másokat). Támogatta több fiatal paraszt- és munkásíró indulását. Kitűnőek Iskolája néven alapítványt létesített tehetséges fiatalok számára. Saját filmvállalatot alapított és vezetett (Pegazus). Maga is megpróbálkozott a rendezéssel: A szűz és a gödölye (1941) és a Tűzmadár (1941) c. műveiből készített filmet, az utóbbit Babay Józseffel együtt. A Nemzeti Színház Kamaraszínháza játszotta 1943-ban náciellenes darabját, a Fatornyokat, melyben a mo.-i németek disszimilációját ábrázolta. A német megszálláskor (1944) a darabot betiltották. 1945-től aktív közéleti szerepet vállalt. Szent-Györgyi Alberttel együtt a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság első elnöke, az Irodalom és Tudomány c. folyóirat főszerk.-je. Ebben a folyóiratban kezdte el folytatásokban közölni Ararát c. regényét (megj. Bp., 1947), mely folytatásával együtt (A Dukay család, I–III., Újvidék, 1967–68) a m. arisztokrácia erkölcsi széthullásának társadalomrajza. 1948-ban az USA-ba költözött. Regényeinek tiszteletdíjából élt, a jobboldali emigráns szervezetektől távoltartotta magát. Az 1950-es évek végén házat vett Jugoszláviában, gyakran tartózkodott Újvidéken. A szűz és a gödölye c. színművét a bp.-i Jókai Színház 1957-ben felújította. 1973-ban ellátogatott Bp.-re, végleges hazatelepülését halála akadályozta meg. Végakarata szerint Bp.-en temették el. Tizenegy regényéből és színművéből készítettek filmet, hetet Mo.-on, a többit francia, NSZK, olasz–spanyol, cseh–USA és jugoszláv–USA vállalkozásban. – M. Szépapám szerelme (r., Bp., 1922); Két fogoly (r., Bp., 1926); Valamit visz a víz (r., Bp., 1928); Z. L. munkái (I-X., Bp., 1929); A lélek kialszik (r., Bp., 1932); A fegyverek visszanéznek (r., Bp., 1936); A földönfutó város (r., Bp., 1939). Színművei: Zenebohócok (1925); A tábornok (1928); Tűzmadár (1932); Az utolsó szerep (1935). – Irod. Ruzitska Mária: Z. L. (Bp., 1927); Bóka László: Üzlet és irodalom (Szép Szó, 1937. 14. sz.); Pándi Pál: Kétes realizmus (Újhold, 1948); Osváth Béla: A Zilahy-legenda (Kritika, 1964. 7. sz.); Illés Endre: A lejtőn (Z. L.) (Árnyékrajzok, esszék, Bp., 1972); A(ntal) G(ábor): Meghalt Z. L. (Magy. Nemzet, 1974. dec. 3.); I(szlai) Z(oltán): Z. L. (Élet és Irod., 1974. 49. sz.); Kovács N. József: Z. L.-nál New Yorkban (Kritika, 1975. 1. sz.); Bárány Tamás: Egy író hazatért (Élet és Irod., 1975. 1. sz.); Siklós János: Inkognitóban. Z. L. látogatóban Magyarországon (Új Tükör, 1976. 35. sz.); Karsai Kulcsár István: Z. L. szerepe a magyar film történetében (Filmtudományi Szle, 1976. 1. sz.); Z. L. (Kritika, 1976. 11. sz.); Berkes Erzsébet: Z.-pör? (Élet és Irod., 1978. 8. sz.); Siklós János: Z. L. utolsó évei (Bp., 1986).
Gyermekkorom óta használom a következő frázist: Jöttek hercegek, grófok, válogatott cigánylegények”, s csak most, a Dukay család c. regény újraolvasva, harminc évvel később döbbentem rá, hogy e regény frázisát alkalmazom, melynek már én nem is voltam tudtában. Ilyen alvó, víz alatti terrénuma volt a magyar kultúrában e családregény, melyről inkább csak beszéltek, mert a szöveg alig volt fellelhető. Ami a kezembe eljutott a kádári korszakban még nem a regény teljes szövegváltozata volt. Ezt csak a minap jelentette meg a K.u.K. Kiadó. A kiadásnak is megvan a maga története. Juhász Géza Élet és Irodalomban megjelent cikke idézi fel a korhangulatot.
Találkozásaim Zilahy Lajossal, a hatvanas években kezdődtek.
Barcelonából érkezett s az asztalunkra elénk tette A Dukay család (ekkor még nem ez volt a címe, csak később, a szerkesztés során született) spanyol kiadását. A csaknem kétezer oldalas könyv egyetlen, biblialapos kötetből állt, borkötésben természetesen, s egy igen szép kartondobozban. Ekkor tudtuk meg, hogy a jugoszláviai, közelebbről szerbhorvát nyelvterületen kívül még a spanyol nyelvterületen tartozik a legnépszerűbb írók közé. (Szerbhorvát nyelven ugyanis csak 1952 és 1973 között 97 könyve jelent meg.) A spanyol nyelvterület viszont igen tágas volt, hisz a barcelonai kiadást természetesen Amerika (Dél-Amerika) spanyolok lakta országaiban is terjesztették.
Talán mondani sem kell, milyen nosztalgia gyötörte az írót az 1948-ban elhagyott hazája iránt. Moldova György is megírta, nekem pedig az író is elmesélte, hogy 1964-ben egy nyugat-európai országból Belgrádba utazott repülőgépen, s Magyarország fölött is átrepült. Nem kevesebb, mint 25 percet volt a hazája fölött! Később egy kiránduláson már Belgrádból ment autóval a Dráva olyan része felé, ahol a folyó túloldala, azaz Magyarország a legközelebb volt. Ennyi volt Zilahy "látogatása" a hazájához, de hogy Moldova György honnan veszi, hogy Zilahy Jugoszláviából tizenhatszor látogatott a szülőhazájába (168. o.), fogalmam sincs. Egy 1968. évi levelében ezt írta: Sík Endre, jó barátja, Magyarország washingtoni nagykövete "egy budapesti útján magával vitte útleveleinket, hogy meghosszabbíttassa. Útlevelünket sohasem kaptam vissza. Nincs szándékom önéletrajzot írni, de ha írnék, ...így írnék: Nem én hagytam el a hazámat, a hazám hagyott el engem."
Hadd folytassam az író vélekedését az elhagyott hazájáról, amelyet az ország képviselőivel létrejött kapcsolatai igencsak megerősítettek. Igen gyakran megfordult Újvidéken is, és ilyenkor sosem kerülte el a Forum Könyvkiadót. Egyszer például ezzel a hírrel érkezett: "tizenkét év után először találkoztam kedves barátommal és írótársammal, Illyés Gyulával és a feleségével Bledben (Szlovénia), a PEN-kongresszuson, s holnap estére meghívtam őket a Szonyához, Belgrádba. Ők négyen lesznek, mert egy párizsi házaspárral jönnek. A férfi egy színházat igazgat Párizsban, a felesége pedig budapesti magyar színésznő (Veronique)". El is mentünk, a Forum vezérigazgatója, s e sorok írója. Feledhetetlen élményt jelentett az általam igen nagyra becsült, szeretett Illyés Gyulával való találkozás. Sőt, sikerült Gyula bácsit, a feleségét, Flórát (!) és a francia házaspárt elcsábítani Újvidékre, hogy Gyula bácsi megismerkedjen, találkozzon Mladen Leskovac, műfordítóval, akadémikussal. Aki 1948-ban szerbre fordította a Puszták népét, s amikor 1956 után úgy tudtuk, hogy Gyula bácsiék nehéz körülmények között élnek, mert a költő igen aktív volt a Petőfi-körben, 1961-ben újra kiadtuk e fordítást, és Leskovac barátunk Illyés Gyula javára lemondott a - nem aprópénzt jelentő! - fordítói tiszteletdíjáról a szerző javára; 1964-ben - azonos körülmények között - kiadtuk még az Ebéd a kastélyban című könyvét is. Újvidéken viszont az "ünnepi" vacsora közben Gyula bácsi egyik verséből "szavaltam" el egy részletet, amely a kovácsműhely vasárnap reggeli képéről szól. Gyula bácsi mindjárt rákérdezett: "Te ezt honnan tudod?" S miután elmondtam, hogy az én édesapám is kovács, s további kérdéseire válaszolva azt is, hogy édesapám még él, a kovácsműhely is megvan, s a szülőfalumat, Feketehegyet útbaejtve továbbmehetnek Tihanyba. (Persze, hogy ez a látogatás még a belgrádi és az újvidéki találkozásnál is maradandóbb élmény lett a számomra. Megírtam ezt épp úgy, mint a Zilahyval történt megismerkedést, majd az összebarátkozást a Fordulat utáni forgatagban című könyvemben, amely 1999-ben jelent meg. (Bizony, ha még most is olyan eleven volna a magyar-magyar könyvcsere, amilyen a múlt század 60-70-es éveiben volt, ezt most nem kellene ismételni, s bizonyára Moldova Györggyel is kevesebb vitám lenne.)
Hogy a "témánál" maradjak, egészen akkor lesz érthető Zilahy alábbi kijelentése, ha majd A Dukay család című regényével kapcsolatos bonyodalmakat is elmondom. Zilahy azonban, amikor sok bizonytalanság után kezébe vehette a háromkötetes regényt, s nagyon elégedett volt a szerkesztéssel, ezt írta: "tegnap azt álmodtam, hogy e sírok megnyitása miatt mind a négyünket, engem, Juhász Gézát, Farkas Nándort, Kardos Györgyöt felakasztották, s aztán mindnyájunkat négyfelé vágva az ország négy táján szegeztek ki bennünket, elrettentő például..."
Amint a továbbiakban majd kiderül, Magyarországon nem az írót lelkesítő változat jelent meg, hanem a III. kötet megcsonkítva. Ezt pótolja most a K.u.K. Kiadó, teljes, modern szövegváltozata -Kerekes Tamás)
Természetes, hogy a Magvetőben a Kardos György igazgatóval folytatott tárgyalások során szóba került Zilahy Lajos legújabb könyvének, A Dukay családnak a kiadása is, az író gyakori újvidéki látogatása és ott-tartózkodása is. Nekem az volt a benyomásom, hogy Kardos érdeklődést tanúsít az esetleges közös kiadás iránt. Ezzel szemben Moldova György könyvéből kiderül, hogy "Kardos nem kedvelte a regényeit: a Halálos tavaszt, a Valamit visz a vízet, a Két fogolyt és a többit, viszonylagos irodalmi szintet megőrző lektűrnek tekintette, (...) de Aczél György "nemzeti megbékéltető-egységteremtő" programja keretében őt kérte meg, hogy találkozzon és tárgyaljon Zilahyval. Azt az alkalmat kívánták kihasználni, hogy 1969 augusztusában, az akkor már 78.-ik életévében járó író Noviszádra (Újvidék) érkezett, itt folytatott megbeszélést A tizenkettedik óra című színdarabjának filmre viteléről."
.1970 januárjában azonban levelet kaptam Bobvos Györgytol; Magyarország belgrádi nagykövetségének tanácsosa a következőket írta az 1970. január 31-i levelében: "Tegnapi beszélgetésünkre hivatkozással mellékelten megküldöm a Magyar Hírlap 1969. november 27-ei számában "Egy legenda kialszik" Zilahy Lajos A Dukay család I-III. címen megjelent cikk másolatát". Még ez is olvasható a levélben: "a könyvről nem éppen magasztaló kritika jelent meg odaát".
Biztos tehát, hogy Kardos Györgynek nem ez volt az első találkozása Zilahyval, hisz amint a továbbiakban kiderül, igen sok bonyodalommal járt a trilógia magyar "fordításának" elkészítése, szerkesztése, majd a nyomdai megmunkálása, de Bobvos levele szerint 1969 novemberében már forgalomban volt a könyv Magyarországon, ha már a kritika is foglalkozott vele. Sőt, 1967 februárjában, amikor a szabadkai Népkör művelődési egyesületében rendeztem író-olvasó találkozót az íróval (a Magyar Szó szerint 600-700 főnyi közönség előtt), ott volt Kardos György, a Magvető igazgatója is! Tehát ekkor már személyes volt az ismeretségük.
Tehát a Forum Könyvkiadó szerkesztőjeként már 1965-ben hozzáláttam a trilógia szerkesztéséhez. Csakhogy ez igen sok bonyodalommal járt. Mint említettem, a spanyol kiadás volt nálunk, s bizony a magyar "fordítása" nem érkezett folyamatosan. Az előfizető olvasóknak 1967 karácsonyára ígértem a könyvet, de többször is magyarázkodni kényszerültem, illetőleg indokolni a késedelmet. Az írót egy ott-tartózkodása alkalmából felkértem, hogy magyarázza meg o is a késlekedést. Ezt mondta a Magyar Szó riporterének: "A Dukay-trilógia 1700 oldal, angol nyelven írtam, s a fordítás nagy nehézségeket okoz. Hosszú évek után most jelenek meg újra magyarul, és felelősséget érzek minden leírt magyar szóval szemben... amit most végzek, az több, mint fordítás... A magyar olvasónak többet és itt-ott kevesebbet kell mondanom, mint az amerikainak és más idegen nyelvűeknek... Írni pennával is nehéz, vándorbottal még nehezebb. Írónak nem tinta a vére, hanem az anyanyelve." (Az 1700 oldalnak csak mintegy a negyedét kellett fordítania, s mint már mondtam, magyarul a Forum kiadásában jelentek meg könyvei, csak Magyarországon jelentkezett 1944 után először a trilógiával.
A hazai olvasóknak -előfizetőknek végül is az 1967 karácsonyára ígért trilógiát, újabb ígéretem ellenére, 1969 első negyedében sem sikerült a kezükbe adni, csak az év második negyedében.
Közben Újvidéken járt Kardos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója, és nem kevesebb mint 40 000 példányban rendelte meg a trilógiát. Meghívta az írót Magyarországra, s vele volt "nyomatéknak" Major Tamás színművész, Zilahy régi barátja, de jelen volt Bobvos György, Magyarország jugoszláviai nagykövetségének tanácsosa is. Legfőbb "nyomatékként" pedig eléje tette a szerzodést is, amelyben az említett példányszám mellett ott volt a tiszteletdíj is: 400 000 Ft! Zilahy azonban sem a látogatásra szóló meghívást nem fogadta el, sem a szerződést nem írta alá. A visszautasítást így indokolta: "o már végrendelkezett, a feleségét tette meg kizárólagos örökösének". (Később azonban aláírta.)
Ahogyan - igen rendszertelenül - érkeztek a regény szövegrészletei, úgy dolgoztam a mu szerkesztésén. Végül nyomdába is adtam, s elkészült belőle összesen 127 500 (!) példány. Amint készen volt, szinte kiragadtam a könyvkötők kezéből az első teljes példányt, s továbbadtam az adminisztrációnak, hogy küldjék el Zilahy Lajos címére. Vártam, vártam a választ, de nem érkezett. Kiderült, nem repülőpostára adták fel, s az ilyen küldemények Jugoszláviából az Egyesült Államokig hetekig utaztak. Közben az írótól ilyen levelek, táviratok, telefonüzenetek érkeztek: "...táviratilag közöljétek velem, volt-e eredménye annak a mostani kérésemnek, hogy Magyarországra ne szállítsatok addig, amíg a jogi és szerzői alapkérdések tisztázva nincsenek... mindezek olyan kérdések, amiknek csak egyetlen megoldása van: elhalasztani a trilógia megjelenését szeptemberre, s részemről áldozatok árán is elkerülni azt, hogy a szerződés nélkül is döntsenek egy szerző legfontosabb jogaiban". (1968. július 19.)
Talán mondani sem kell, milyen kedvére való volt ez a Zilahy műveit és magát Zilahyt sem kedvelő Kardos Györgynek. Érthető, hogy a Forummal kötött szerződés a 40 000-es példányról érvénytelenné vált. Kardos 1967 augusztusában ezt írta Zilahynak: "Letiltó táviratodat megkaptam... Táviratod után azonnal [csakhogy nem tette hozzá: "örömmel" - J. G.] leállítottam a magyarországi terjesztést [mielott még elkezdte volna! - J. G.]. Egyetlen példány sem került könyvesboltba."
*
Ma már nehezen tudnám megmondani, honnan vettem a bátorságot, vakmerőséget, hogy ki mertem nyomtatni ezt a mi könyvterjesztésünk számára eladdig elképzelhetetlen példányszámot, hazai terjesztésre és exportra összesen 127 500 darab könyvet. Tettem pedig ezt abban a meggyőződésben, ha Lajos bátyám elolvassa a végleges szöveget, helyben fogja hagyni a szerkesztés során eszközölt változtatásaimat.
Az említett tiltakozásokat, tiltásokat persze nem lehetett eltitkolni a Magvető, a Kultúra és a Kiadói Főigazgatóság előtt. Számukra ez "jobbkor" nem is jöhetett volna, hisz 1968 augusztusában voltunk, a "csehszlovákiai események" idején, amikor enyhén szólva nem kedveztek a politikai körülmények annak, hogy egy húsz éve Amerikában élő magyar író újra megjelenjen otthon. A Forum kiadói( részleg) számára viszont a legyártott, de eladhatatlan óriási könyvmennyiség valóságos anyagi összeomlást jelentett volna. Nyolctagú volt ugyanis a szerkesztőség: főszerkesztő, titkár, gépírónő, három sorozatszerkesztő és két műszaki szerkesztő; s mi nem fizetést kaptunk, hanem a könyvelők által kiszámított keresetet az elvégzett munka és a befolyt jövedelem alapján - a hónap 8-a, 9-e táján.
Ezért sürgősen Pestre utaztam, tarsolyomban dossziényi Zilahy-levéllel, melyekben többször kijelentette: "a végső szó a tied!" Mindez keveset nyomott a latban a Magvető -höz küldött újabb táviratokkal szemben. A Magvető igazgatói irodájában tárgyaltunk, ahol Kardos igazgatón kívül ott volt a Kultúra és a Kiadói Főigazgatóság felelős vezetője is, míg a másik "frontot" egymagam alkottam. De! Vannak csodák, mondhatnám deus ex machina! Mikor már abszolút vesztesnek éreztem magam, egyszer csak felberregett a telefon, s engem keresett Újvidékről Takács Antal titkárom, s a következő táviratot mondta tollba: "Trilógia végre megérkezett, nagy meglepetésemre félreértések sorozata felesleges izgalmat okozott, tiltakozásomat visszavonom, nyomdai munka remek, lektori kifogásaim nem súlyosak, telefonáljatok Magvetőéknek, levél útban. Zilahy, 1968. aug. 6."
Egyik percről a másikra tehát teljesen megváltozott a tárgyaló (ellen)felek pozíciója. Nem volt immár akadálya az exportra legyártott könyvek leszállításának. Ez meg is történt, a küldemény ellenértékét pedig vállalatunk fel is vehette, amint a küldemény átkerült az országhatáron. Sőt, a Magvető bankba helyezte Zilahy Lajosnak a szerződés szerinti tiszteletdíját, a 400 000 forintot is! A már említett okokból a Magvető nem merte áruba bocsátani.
Későbbi tárgyalásaim során a Kiadói Főigazgatóságon - napirenden kívül! - mindannyiszor szóba került a trilógia, s úgy éreztem, hogy kérdőn-kérőn néznek rám. Ezért egy látogatásom alkalmával magammal vittem Zilahy 1968. július 30-i levelét, amelyben kétségbeesésében - és tájékozatlanságában - ezt javasolta: fejezodjön be a regény a XVIII. fejezettel, s akkor nem lesz sem felszabadító, sem megszálló. Ez volt ugyanis a legnagyobb dilemma, hogy az oroszok megszállók Magyarországon vagy felszabadítók. Az elobbit a magyar illetékesek nem fogadhatták el, az utóbbit pedig Zilahy nem volt hajlandó leírni. S mi történt? A III. kötetbol kitépték a XVIII. fejezet utáni részeket, majd a megrövidített XIX. után következett XX.-ként Ursi és Zia búcsúja, XXI.-ként a XVIII. fejezet második része: a "felszabadulás". Kimaradt ugyanakkor a következő négy év története, hisz a történet most 1945-ben fejeződött be. Csakhogy az átszerkesztett befejező részt visszatették, azaz bekötötték az eredeti kötésbe, amelyen az általam fogalmazott fülszöveg maradt. Ebben pedig ez olvasható: "A Dukay család története végül az 1960-ban elkészült Century in Scarlet (Bíbor évszázad) című regénnyel vált teljessé, a trilógia utoljára megírt, de történelmi időrendben az első kötetével. Most a Dukayak története 1814-tol, a bécsi kongresszustól egészen 1948-ig tart." Így tehát A Dukay családnak két változata van. Hogy az olvasók mit gondoltak, ha érzékelték az ötéves történet hiányát, az más kérdés. Talán sajtóhibának hitték a nem érvényes évszámot. Csakhogy A Dukay család a Szépirodalmi Könyvkiadnál1982-ben éppolyan csonkán és az idézett fülszöveggel jelent meg, mint korábban a Magvető gondozásában. De ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az olvasók nem sokat adtak a magyarországi kritika "nem éppen magasztaló" véleményére, hanem a jó és szórakoztató olvasmányt vásárolták - rövid idő alatt 40 000 példányt
Arról Zilahy is tudott, hogy szülőhazájában a legképtelenebb pletykák keringtek róla, például, hogy "már évekkel előbb meghalt, élete végén szegény ember volt, pincérkedett, majd a koreai háborúban esett el amerikai katonaként".
Ezzel a pletykával rímel Moldova György következő állítása: "...a Halálos tavasz legújabb jugoszláv-spanyol filmváltozata megbukott, az író tönkrement anyagilag. Feleségétől és New Yorkban élő családjától elhagyatva egy noviszádi szállodában vegetált, hetekig nem tudta kifizetni a szobáját, rendszeres étkezésre sem futotta a pénzéből." (169. old.)
Ebbol az állításból csak annyi igaz, hogy a Halálos tavasz újabb filmváltozata nem sikerült. De! Zilahy e vállalkozásával valójában "a befagyott dínárjait és forintjait" szerette volna kemény valutára váltani. A sikertelenség oka lehet többek közt a következő abszurdum is. Zilahy ugyanis a film stúdiómunkálatait a budapesti Hungáriában akarta elvégeztetni. Igen ám, de kiderült, hogy nyugati állampolgár Magyarországon csak kemény valutával fizethet. Joggal méltatlankodott tehát Zilahy a következőképpen: "Hát hogy van ez? Ha nekem fizetnek, akkor magyar író vagyok? Ha meg nekem kell fizetnem, akkor amerikai?!" Bizony ez történt azzal az íróval, akinek nem kevesebb, mint 400 000 "befagyott" forintja volt valamelyik magyarországi bankban.
És hogy is volt valójában New Yorkban a családja? New Yorkban már csak az író felesége, Bárczy Piroska élt. Róla ennyit: édesapja 1906-1918 között polgármester, 1918. április-1919. január között főpolgármester volt Budapesten, s a főváros központjában utca őrzi Bárczy István nevét és történelmi érdemeit. Amikor Zilahyék 1948-ban disszidáltak az Egyesült Államokba, még háromtagú volt a család. Mihály fiuk, a Harvard Egyetem kituno diákja 19 éves korában egy lőgyakorlaton történt balesetben életét vesztette! Zilahyné, Bárczy Piroska különben kétszer járt Jugoszláviában. Először néhány évvel az író halála előtt voltam együtt a házaspárral az író Az imbroszi boszorkány című színművének szabadkai ősbemutatóján. Másodszor már Lajos bátyám temetésén találkoztunk. De Lajos bátyám - amint már jeleztem - A Dukay család magyarra fordítása idején is New Yorkban dolgozott, s természetesen együtt lakott a feleségével.(Juhász Géza, Élet és Irodalom)
A kiadó:
Zilahy 1947-ben írta az Ararát című regényt. Később - már emigrációban - tovább szőtte a történet szálait, megírva az előzményeket és a folytatást is. Így született A Dukay család trilógia, a magyar arisztokrácia közel másfélszáz esztendőt átfogó társadalomrajza. A regényben, mely a bécsi kongresszus megnyitásakor (1814) kezdődik és a huszadik század negyvenes éveinek végén ér véget, több kor és több nemzedék története szövődik egymásba rendkívül fordulatosan és olvasmányosan. Realizmus és romantika keveredik a nagyregényben, gyakran lírai, máskor humoros jelenetekkel ötvöződve. A trilógia a hetvenes években Újvidéken jelent meg, átkerült hazánkba is - de a cenzúra nem engedte a regényt a maga teljességében forgalomba hozni Magyarországon.
Összeállította
Kerekes Tamás
Zilahy: Dukay család (I-III)
K.u.K. Kiadó
[a]http://www.kukkanto.hu[text]www.kukkanto.hu[/a]
A K.u.K. Kiadó teljes szövegváltozata
[a]http://www.kukkanto.hu[text]www.kukkanto.hu[/a]
Egy regény regénye
A szerző:
Zilahy Lajos (Nagyszalonta, 1891. márc. 27. – Újvidék, 1974. dec. 1.): író, publicista, az MTA tagja (l., ig. 1945–49). Apja közjegyző, anyja egy dunántúli földbirtokos lánya volt. Elvégezte a bp.-i egy. jogi karát, tanulmányai közben Nagyszalontán ügyvédi irodában dolgozott. Az I. világháborúban Lemberg alatt súlyosan megsebesült, a Magyar Figyelő és a Déli Hírlap belső munkatársaként felmentették a katonai szolgálat alól (1916). Első kötete, a jórészt háborús költeményeket tartalmazó Versek 1916-ban jelent meg. A Tanácsköztásaság idején Bécsbe ment, ahol egy ellenforradalmi lap kiadását készítette elő. Visszatérése után Az ökör és más komédiák címmel közreadta egyfelvonásos darabjait (Bp., 1920). Első regénye, a Halálos tavasz (Bp., 1922) romantikus érzelmességével nagy sikert aratott. 1923-ban a Nemzeti Színház bemutatta A hazajáró lélek c. színművét. Süt a nap (Nemzeti Színház, 1924) c. színművével, amelynek témáját az I. világháború utáni falu életéből merítette, elnyerte az MTA Vojnits-díját. 1925-ben beválasztották a Kisfaludy Társ.-ba. Mind a bestsellerhez közelálló regényeit, mind színdarabjait nagy érdeklődés kísérte. A háború okozta érzelmi válságról írt regényével (Két fogoly, Bp., 1926) a m. középosztály ünnepelt írója lett. 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki. 1927-től a Budapesti Hírlap belső munkatársa. A 30-as években az Est-lapok szerkesztőségében dolgozott. 1934–36-ban a Magyarország c. esti napilap szerk.-je. Feleségül vette Bárczy Piroskát. Közéleti, publicisztikai tevékenységével támogatta a Horthy-rendszer hivatalos politikáját, de ugyanakkor kapcsolatban állt az e politika ellen lázadó fiatal írókkal, értelmiségiekkel is. 1935. ápr.-ban a villájában tartott találkozón megpróbálta közelíteni a népi írók csoportját Gömbös Gyula politikai irányvonalához. A Magyarországban 1935 máj. elején ~ által meghirdetett, e célt szolgáló Új Szellemi Front nevű tömörülés csak kezdeményezés maradt. A II. világháború kitörése után egyre következetesebben fordult szembe a Horthy-rezsimmel és a fasizmussal. Társadalmi reformokat hirdetett, a forradalmi változástól azonban visszariadt. 1940–44-ben a Híd c. képes hetilap szerk.-je. Munkatársául a kor legjobb íróit igyekezett megnyerni (Móricz Zsigmondot, Németh Lászlót, Nagy Lajost és másokat). Támogatta több fiatal paraszt- és munkásíró indulását. Kitűnőek Iskolája néven alapítványt létesített tehetséges fiatalok számára. Saját filmvállalatot alapított és vezetett (Pegazus). Maga is megpróbálkozott a rendezéssel: A szűz és a gödölye (1941) és a Tűzmadár (1941) c. műveiből készített filmet, az utóbbit Babay Józseffel együtt. A Nemzeti Színház Kamaraszínháza játszotta 1943-ban náciellenes darabját, a Fatornyokat, melyben a mo.-i németek disszimilációját ábrázolta. A német megszálláskor (1944) a darabot betiltották. 1945-től aktív közéleti szerepet vállalt. Szent-Györgyi Alberttel együtt a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság első elnöke, az Irodalom és Tudomány c. folyóirat főszerk.-je. Ebben a folyóiratban kezdte el folytatásokban közölni Ararát c. regényét (megj. Bp., 1947), mely folytatásával együtt (A Dukay család, I–III., Újvidék, 1967–68) a m. arisztokrácia erkölcsi széthullásának társadalomrajza. 1948-ban az USA-ba költözött. Regényeinek tiszteletdíjából élt, a jobboldali emigráns szervezetektől távoltartotta magát. Az 1950-es évek végén házat vett Jugoszláviában, gyakran tartózkodott Újvidéken. A szűz és a gödölye c. színművét a bp.-i Jókai Színház 1957-ben felújította. 1973-ban ellátogatott Bp.-re, végleges hazatelepülését halála akadályozta meg. Végakarata szerint Bp.-en temették el. Tizenegy regényéből és színművéből készítettek filmet, hetet Mo.-on, a többit francia, NSZK, olasz–spanyol, cseh–USA és jugoszláv–USA vállalkozásban. – M. Szépapám szerelme (r., Bp., 1922); Két fogoly (r., Bp., 1926); Valamit visz a víz (r., Bp., 1928); Z. L. munkái (I-X., Bp., 1929); A lélek kialszik (r., Bp., 1932); A fegyverek visszanéznek (r., Bp., 1936); A földönfutó város (r., Bp., 1939). Színművei: Zenebohócok (1925); A tábornok (1928); Tűzmadár (1932); Az utolsó szerep (1935). – Irod. Ruzitska Mária: Z. L. (Bp., 1927); Bóka László: Üzlet és irodalom (Szép Szó, 1937. 14. sz.); Pándi Pál: Kétes realizmus (Újhold, 1948); Osváth Béla: A Zilahy-legenda (Kritika, 1964. 7. sz.); Illés Endre: A lejtőn (Z. L.) (Árnyékrajzok, esszék, Bp., 1972); A(ntal) G(ábor): Meghalt Z. L. (Magy. Nemzet, 1974. dec. 3.); I(szlai) Z(oltán): Z. L. (Élet és Irod., 1974. 49. sz.); Kovács N. József: Z. L.-nál New Yorkban (Kritika, 1975. 1. sz.); Bárány Tamás: Egy író hazatért (Élet és Irod., 1975. 1. sz.); Siklós János: Inkognitóban. Z. L. látogatóban Magyarországon (Új Tükör, 1976. 35. sz.); Karsai Kulcsár István: Z. L. szerepe a magyar film történetében (Filmtudományi Szle, 1976. 1. sz.); Z. L. (Kritika, 1976. 11. sz.); Berkes Erzsébet: Z.-pör? (Élet és Irod., 1978. 8. sz.); Siklós János: Z. L. utolsó évei (Bp., 1986).
Gyermekkorom óta használom a következő frázist: Jöttek hercegek, grófok, válogatott cigánylegények”, s csak most, a Dukay család c. regény újraolvasva, harminc évvel később döbbentem rá, hogy e regény frázisát alkalmazom, melynek már én nem is voltam tudtában. Ilyen alvó, víz alatti terrénuma volt a magyar kultúrában e családregény, melyről inkább csak beszéltek, mert a szöveg alig volt fellelhető. Ami a kezembe eljutott a kádári korszakban még nem a regény teljes szövegváltozata volt. Ezt csak a minap jelentette meg a K.u.K. Kiadó. A kiadásnak is megvan a maga története. Juhász Géza Élet és Irodalomban megjelent cikke idézi fel a korhangulatot.
Találkozásaim Zilahy Lajossal, a hatvanas években kezdődtek.
Barcelonából érkezett s az asztalunkra elénk tette A Dukay család (ekkor még nem ez volt a címe, csak később, a szerkesztés során született) spanyol kiadását. A csaknem kétezer oldalas könyv egyetlen, biblialapos kötetből állt, borkötésben természetesen, s egy igen szép kartondobozban. Ekkor tudtuk meg, hogy a jugoszláviai, közelebbről szerbhorvát nyelvterületen kívül még a spanyol nyelvterületen tartozik a legnépszerűbb írók közé. (Szerbhorvát nyelven ugyanis csak 1952 és 1973 között 97 könyve jelent meg.) A spanyol nyelvterület viszont igen tágas volt, hisz a barcelonai kiadást természetesen Amerika (Dél-Amerika) spanyolok lakta országaiban is terjesztették.
Talán mondani sem kell, milyen nosztalgia gyötörte az írót az 1948-ban elhagyott hazája iránt. Moldova György is megírta, nekem pedig az író is elmesélte, hogy 1964-ben egy nyugat-európai országból Belgrádba utazott repülőgépen, s Magyarország fölött is átrepült. Nem kevesebb, mint 25 percet volt a hazája fölött! Később egy kiránduláson már Belgrádból ment autóval a Dráva olyan része felé, ahol a folyó túloldala, azaz Magyarország a legközelebb volt. Ennyi volt Zilahy "látogatása" a hazájához, de hogy Moldova György honnan veszi, hogy Zilahy Jugoszláviából tizenhatszor látogatott a szülőhazájába (168. o.), fogalmam sincs. Egy 1968. évi levelében ezt írta: Sík Endre, jó barátja, Magyarország washingtoni nagykövete "egy budapesti útján magával vitte útleveleinket, hogy meghosszabbíttassa. Útlevelünket sohasem kaptam vissza. Nincs szándékom önéletrajzot írni, de ha írnék, ...így írnék: Nem én hagytam el a hazámat, a hazám hagyott el engem."
Hadd folytassam az író vélekedését az elhagyott hazájáról, amelyet az ország képviselőivel létrejött kapcsolatai igencsak megerősítettek. Igen gyakran megfordult Újvidéken is, és ilyenkor sosem kerülte el a Forum Könyvkiadót. Egyszer például ezzel a hírrel érkezett: "tizenkét év után először találkoztam kedves barátommal és írótársammal, Illyés Gyulával és a feleségével Bledben (Szlovénia), a PEN-kongresszuson, s holnap estére meghívtam őket a Szonyához, Belgrádba. Ők négyen lesznek, mert egy párizsi házaspárral jönnek. A férfi egy színházat igazgat Párizsban, a felesége pedig budapesti magyar színésznő (Veronique)". El is mentünk, a Forum vezérigazgatója, s e sorok írója. Feledhetetlen élményt jelentett az általam igen nagyra becsült, szeretett Illyés Gyulával való találkozás. Sőt, sikerült Gyula bácsit, a feleségét, Flórát (!) és a francia házaspárt elcsábítani Újvidékre, hogy Gyula bácsi megismerkedjen, találkozzon Mladen Leskovac, műfordítóval, akadémikussal. Aki 1948-ban szerbre fordította a Puszták népét, s amikor 1956 után úgy tudtuk, hogy Gyula bácsiék nehéz körülmények között élnek, mert a költő igen aktív volt a Petőfi-körben, 1961-ben újra kiadtuk e fordítást, és Leskovac barátunk Illyés Gyula javára lemondott a - nem aprópénzt jelentő! - fordítói tiszteletdíjáról a szerző javára; 1964-ben - azonos körülmények között - kiadtuk még az Ebéd a kastélyban című könyvét is. Újvidéken viszont az "ünnepi" vacsora közben Gyula bácsi egyik verséből "szavaltam" el egy részletet, amely a kovácsműhely vasárnap reggeli képéről szól. Gyula bácsi mindjárt rákérdezett: "Te ezt honnan tudod?" S miután elmondtam, hogy az én édesapám is kovács, s további kérdéseire válaszolva azt is, hogy édesapám még él, a kovácsműhely is megvan, s a szülőfalumat, Feketehegyet útbaejtve továbbmehetnek Tihanyba. (Persze, hogy ez a látogatás még a belgrádi és az újvidéki találkozásnál is maradandóbb élmény lett a számomra. Megírtam ezt épp úgy, mint a Zilahyval történt megismerkedést, majd az összebarátkozást a Fordulat utáni forgatagban című könyvemben, amely 1999-ben jelent meg. (Bizony, ha még most is olyan eleven volna a magyar-magyar könyvcsere, amilyen a múlt század 60-70-es éveiben volt, ezt most nem kellene ismételni, s bizonyára Moldova Györggyel is kevesebb vitám lenne.)
Hogy a "témánál" maradjak, egészen akkor lesz érthető Zilahy alábbi kijelentése, ha majd A Dukay család című regényével kapcsolatos bonyodalmakat is elmondom. Zilahy azonban, amikor sok bizonytalanság után kezébe vehette a háromkötetes regényt, s nagyon elégedett volt a szerkesztéssel, ezt írta: "tegnap azt álmodtam, hogy e sírok megnyitása miatt mind a négyünket, engem, Juhász Gézát, Farkas Nándort, Kardos Györgyöt felakasztották, s aztán mindnyájunkat négyfelé vágva az ország négy táján szegeztek ki bennünket, elrettentő például..."
Amint a továbbiakban majd kiderül, Magyarországon nem az írót lelkesítő változat jelent meg, hanem a III. kötet megcsonkítva. Ezt pótolja most a K.u.K. Kiadó, teljes, modern szövegváltozata -Kerekes Tamás)
Természetes, hogy a Magvetőben a Kardos György igazgatóval folytatott tárgyalások során szóba került Zilahy Lajos legújabb könyvének, A Dukay családnak a kiadása is, az író gyakori újvidéki látogatása és ott-tartózkodása is. Nekem az volt a benyomásom, hogy Kardos érdeklődést tanúsít az esetleges közös kiadás iránt. Ezzel szemben Moldova György könyvéből kiderül, hogy "Kardos nem kedvelte a regényeit: a Halálos tavaszt, a Valamit visz a vízet, a Két fogolyt és a többit, viszonylagos irodalmi szintet megőrző lektűrnek tekintette, (...) de Aczél György "nemzeti megbékéltető-egységteremtő" programja keretében őt kérte meg, hogy találkozzon és tárgyaljon Zilahyval. Azt az alkalmat kívánták kihasználni, hogy 1969 augusztusában, az akkor már 78.-ik életévében járó író Noviszádra (Újvidék) érkezett, itt folytatott megbeszélést A tizenkettedik óra című színdarabjának filmre viteléről."
.1970 januárjában azonban levelet kaptam Bobvos Györgytol; Magyarország belgrádi nagykövetségének tanácsosa a következőket írta az 1970. január 31-i levelében: "Tegnapi beszélgetésünkre hivatkozással mellékelten megküldöm a Magyar Hírlap 1969. november 27-ei számában "Egy legenda kialszik" Zilahy Lajos A Dukay család I-III. címen megjelent cikk másolatát". Még ez is olvasható a levélben: "a könyvről nem éppen magasztaló kritika jelent meg odaát".
Biztos tehát, hogy Kardos Györgynek nem ez volt az első találkozása Zilahyval, hisz amint a továbbiakban kiderül, igen sok bonyodalommal járt a trilógia magyar "fordításának" elkészítése, szerkesztése, majd a nyomdai megmunkálása, de Bobvos levele szerint 1969 novemberében már forgalomban volt a könyv Magyarországon, ha már a kritika is foglalkozott vele. Sőt, 1967 februárjában, amikor a szabadkai Népkör művelődési egyesületében rendeztem író-olvasó találkozót az íróval (a Magyar Szó szerint 600-700 főnyi közönség előtt), ott volt Kardos György, a Magvető igazgatója is! Tehát ekkor már személyes volt az ismeretségük.
Tehát a Forum Könyvkiadó szerkesztőjeként már 1965-ben hozzáláttam a trilógia szerkesztéséhez. Csakhogy ez igen sok bonyodalommal járt. Mint említettem, a spanyol kiadás volt nálunk, s bizony a magyar "fordítása" nem érkezett folyamatosan. Az előfizető olvasóknak 1967 karácsonyára ígértem a könyvet, de többször is magyarázkodni kényszerültem, illetőleg indokolni a késedelmet. Az írót egy ott-tartózkodása alkalmából felkértem, hogy magyarázza meg o is a késlekedést. Ezt mondta a Magyar Szó riporterének: "A Dukay-trilógia 1700 oldal, angol nyelven írtam, s a fordítás nagy nehézségeket okoz. Hosszú évek után most jelenek meg újra magyarul, és felelősséget érzek minden leírt magyar szóval szemben... amit most végzek, az több, mint fordítás... A magyar olvasónak többet és itt-ott kevesebbet kell mondanom, mint az amerikainak és más idegen nyelvűeknek... Írni pennával is nehéz, vándorbottal még nehezebb. Írónak nem tinta a vére, hanem az anyanyelve." (Az 1700 oldalnak csak mintegy a negyedét kellett fordítania, s mint már mondtam, magyarul a Forum kiadásában jelentek meg könyvei, csak Magyarországon jelentkezett 1944 után először a trilógiával.
A hazai olvasóknak -előfizetőknek végül is az 1967 karácsonyára ígért trilógiát, újabb ígéretem ellenére, 1969 első negyedében sem sikerült a kezükbe adni, csak az év második negyedében.
Közben Újvidéken járt Kardos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója, és nem kevesebb mint 40 000 példányban rendelte meg a trilógiát. Meghívta az írót Magyarországra, s vele volt "nyomatéknak" Major Tamás színművész, Zilahy régi barátja, de jelen volt Bobvos György, Magyarország jugoszláviai nagykövetségének tanácsosa is. Legfőbb "nyomatékként" pedig eléje tette a szerzodést is, amelyben az említett példányszám mellett ott volt a tiszteletdíj is: 400 000 Ft! Zilahy azonban sem a látogatásra szóló meghívást nem fogadta el, sem a szerződést nem írta alá. A visszautasítást így indokolta: "o már végrendelkezett, a feleségét tette meg kizárólagos örökösének". (Később azonban aláírta.)
Ahogyan - igen rendszertelenül - érkeztek a regény szövegrészletei, úgy dolgoztam a mu szerkesztésén. Végül nyomdába is adtam, s elkészült belőle összesen 127 500 (!) példány. Amint készen volt, szinte kiragadtam a könyvkötők kezéből az első teljes példányt, s továbbadtam az adminisztrációnak, hogy küldjék el Zilahy Lajos címére. Vártam, vártam a választ, de nem érkezett. Kiderült, nem repülőpostára adták fel, s az ilyen küldemények Jugoszláviából az Egyesült Államokig hetekig utaztak. Közben az írótól ilyen levelek, táviratok, telefonüzenetek érkeztek: "...táviratilag közöljétek velem, volt-e eredménye annak a mostani kérésemnek, hogy Magyarországra ne szállítsatok addig, amíg a jogi és szerzői alapkérdések tisztázva nincsenek... mindezek olyan kérdések, amiknek csak egyetlen megoldása van: elhalasztani a trilógia megjelenését szeptemberre, s részemről áldozatok árán is elkerülni azt, hogy a szerződés nélkül is döntsenek egy szerző legfontosabb jogaiban". (1968. július 19.)
Talán mondani sem kell, milyen kedvére való volt ez a Zilahy műveit és magát Zilahyt sem kedvelő Kardos Györgynek. Érthető, hogy a Forummal kötött szerződés a 40 000-es példányról érvénytelenné vált. Kardos 1967 augusztusában ezt írta Zilahynak: "Letiltó táviratodat megkaptam... Táviratod után azonnal [csakhogy nem tette hozzá: "örömmel" - J. G.] leállítottam a magyarországi terjesztést [mielott még elkezdte volna! - J. G.]. Egyetlen példány sem került könyvesboltba."
*
Ma már nehezen tudnám megmondani, honnan vettem a bátorságot, vakmerőséget, hogy ki mertem nyomtatni ezt a mi könyvterjesztésünk számára eladdig elképzelhetetlen példányszámot, hazai terjesztésre és exportra összesen 127 500 darab könyvet. Tettem pedig ezt abban a meggyőződésben, ha Lajos bátyám elolvassa a végleges szöveget, helyben fogja hagyni a szerkesztés során eszközölt változtatásaimat.
Az említett tiltakozásokat, tiltásokat persze nem lehetett eltitkolni a Magvető, a Kultúra és a Kiadói Főigazgatóság előtt. Számukra ez "jobbkor" nem is jöhetett volna, hisz 1968 augusztusában voltunk, a "csehszlovákiai események" idején, amikor enyhén szólva nem kedveztek a politikai körülmények annak, hogy egy húsz éve Amerikában élő magyar író újra megjelenjen otthon. A Forum kiadói( részleg) számára viszont a legyártott, de eladhatatlan óriási könyvmennyiség valóságos anyagi összeomlást jelentett volna. Nyolctagú volt ugyanis a szerkesztőség: főszerkesztő, titkár, gépírónő, három sorozatszerkesztő és két műszaki szerkesztő; s mi nem fizetést kaptunk, hanem a könyvelők által kiszámított keresetet az elvégzett munka és a befolyt jövedelem alapján - a hónap 8-a, 9-e táján.
Ezért sürgősen Pestre utaztam, tarsolyomban dossziényi Zilahy-levéllel, melyekben többször kijelentette: "a végső szó a tied!" Mindez keveset nyomott a latban a Magvető -höz küldött újabb táviratokkal szemben. A Magvető igazgatói irodájában tárgyaltunk, ahol Kardos igazgatón kívül ott volt a Kultúra és a Kiadói Főigazgatóság felelős vezetője is, míg a másik "frontot" egymagam alkottam. De! Vannak csodák, mondhatnám deus ex machina! Mikor már abszolút vesztesnek éreztem magam, egyszer csak felberregett a telefon, s engem keresett Újvidékről Takács Antal titkárom, s a következő táviratot mondta tollba: "Trilógia végre megérkezett, nagy meglepetésemre félreértések sorozata felesleges izgalmat okozott, tiltakozásomat visszavonom, nyomdai munka remek, lektori kifogásaim nem súlyosak, telefonáljatok Magvetőéknek, levél útban. Zilahy, 1968. aug. 6."
Egyik percről a másikra tehát teljesen megváltozott a tárgyaló (ellen)felek pozíciója. Nem volt immár akadálya az exportra legyártott könyvek leszállításának. Ez meg is történt, a küldemény ellenértékét pedig vállalatunk fel is vehette, amint a küldemény átkerült az országhatáron. Sőt, a Magvető bankba helyezte Zilahy Lajosnak a szerződés szerinti tiszteletdíját, a 400 000 forintot is! A már említett okokból a Magvető nem merte áruba bocsátani.
Későbbi tárgyalásaim során a Kiadói Főigazgatóságon - napirenden kívül! - mindannyiszor szóba került a trilógia, s úgy éreztem, hogy kérdőn-kérőn néznek rám. Ezért egy látogatásom alkalmával magammal vittem Zilahy 1968. július 30-i levelét, amelyben kétségbeesésében - és tájékozatlanságában - ezt javasolta: fejezodjön be a regény a XVIII. fejezettel, s akkor nem lesz sem felszabadító, sem megszálló. Ez volt ugyanis a legnagyobb dilemma, hogy az oroszok megszállók Magyarországon vagy felszabadítók. Az elobbit a magyar illetékesek nem fogadhatták el, az utóbbit pedig Zilahy nem volt hajlandó leírni. S mi történt? A III. kötetbol kitépték a XVIII. fejezet utáni részeket, majd a megrövidített XIX. után következett XX.-ként Ursi és Zia búcsúja, XXI.-ként a XVIII. fejezet második része: a "felszabadulás". Kimaradt ugyanakkor a következő négy év története, hisz a történet most 1945-ben fejeződött be. Csakhogy az átszerkesztett befejező részt visszatették, azaz bekötötték az eredeti kötésbe, amelyen az általam fogalmazott fülszöveg maradt. Ebben pedig ez olvasható: "A Dukay család története végül az 1960-ban elkészült Century in Scarlet (Bíbor évszázad) című regénnyel vált teljessé, a trilógia utoljára megírt, de történelmi időrendben az első kötetével. Most a Dukayak története 1814-tol, a bécsi kongresszustól egészen 1948-ig tart." Így tehát A Dukay családnak két változata van. Hogy az olvasók mit gondoltak, ha érzékelték az ötéves történet hiányát, az más kérdés. Talán sajtóhibának hitték a nem érvényes évszámot. Csakhogy A Dukay család a Szépirodalmi Könyvkiadnál1982-ben éppolyan csonkán és az idézett fülszöveggel jelent meg, mint korábban a Magvető gondozásában. De ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az olvasók nem sokat adtak a magyarországi kritika "nem éppen magasztaló" véleményére, hanem a jó és szórakoztató olvasmányt vásárolták - rövid idő alatt 40 000 példányt
Arról Zilahy is tudott, hogy szülőhazájában a legképtelenebb pletykák keringtek róla, például, hogy "már évekkel előbb meghalt, élete végén szegény ember volt, pincérkedett, majd a koreai háborúban esett el amerikai katonaként".
Ezzel a pletykával rímel Moldova György következő állítása: "...a Halálos tavasz legújabb jugoszláv-spanyol filmváltozata megbukott, az író tönkrement anyagilag. Feleségétől és New Yorkban élő családjától elhagyatva egy noviszádi szállodában vegetált, hetekig nem tudta kifizetni a szobáját, rendszeres étkezésre sem futotta a pénzéből." (169. old.)
Ebbol az állításból csak annyi igaz, hogy a Halálos tavasz újabb filmváltozata nem sikerült. De! Zilahy e vállalkozásával valójában "a befagyott dínárjait és forintjait" szerette volna kemény valutára váltani. A sikertelenség oka lehet többek közt a következő abszurdum is. Zilahy ugyanis a film stúdiómunkálatait a budapesti Hungáriában akarta elvégeztetni. Igen ám, de kiderült, hogy nyugati állampolgár Magyarországon csak kemény valutával fizethet. Joggal méltatlankodott tehát Zilahy a következőképpen: "Hát hogy van ez? Ha nekem fizetnek, akkor magyar író vagyok? Ha meg nekem kell fizetnem, akkor amerikai?!" Bizony ez történt azzal az íróval, akinek nem kevesebb, mint 400 000 "befagyott" forintja volt valamelyik magyarországi bankban.
És hogy is volt valójában New Yorkban a családja? New Yorkban már csak az író felesége, Bárczy Piroska élt. Róla ennyit: édesapja 1906-1918 között polgármester, 1918. április-1919. január között főpolgármester volt Budapesten, s a főváros központjában utca őrzi Bárczy István nevét és történelmi érdemeit. Amikor Zilahyék 1948-ban disszidáltak az Egyesült Államokba, még háromtagú volt a család. Mihály fiuk, a Harvard Egyetem kituno diákja 19 éves korában egy lőgyakorlaton történt balesetben életét vesztette! Zilahyné, Bárczy Piroska különben kétszer járt Jugoszláviában. Először néhány évvel az író halála előtt voltam együtt a házaspárral az író Az imbroszi boszorkány című színművének szabadkai ősbemutatóján. Másodszor már Lajos bátyám temetésén találkoztunk. De Lajos bátyám - amint már jeleztem - A Dukay család magyarra fordítása idején is New Yorkban dolgozott, s természetesen együtt lakott a feleségével.(Juhász Géza, Élet és Irodalom)
A kiadó:
Zilahy 1947-ben írta az Ararát című regényt. Később - már emigrációban - tovább szőtte a történet szálait, megírva az előzményeket és a folytatást is. Így született A Dukay család trilógia, a magyar arisztokrácia közel másfélszáz esztendőt átfogó társadalomrajza. A regényben, mely a bécsi kongresszus megnyitásakor (1814) kezdődik és a huszadik század negyvenes éveinek végén ér véget, több kor és több nemzedék története szövődik egymásba rendkívül fordulatosan és olvasmányosan. Realizmus és romantika keveredik a nagyregényben, gyakran lírai, máskor humoros jelenetekkel ötvöződve. A trilógia a hetvenes években Újvidéken jelent meg, átkerült hazánkba is - de a cenzúra nem engedte a regényt a maga teljességében forgalomba hozni Magyarországon.
Összeállította
Kerekes Tamás
Zilahy: Dukay család (I-III)
K.u.K. Kiadó
[a]http://www.kukkanto.hu[text]www.kukkanto.hu[/a]
