Portfóliók
Ihlet
Szeptember végén Weninger Jenő legszívesebben jó órányira a fővárostól, dombok lankái között meghúzódó hétvégi házának verandáján időzött. Habár a főkönyvelő örökké tevékenykedett, a színesedő lombok és az elhulló virágok között mégis el-elmélázott a természet körforgásán, az eliramló életen.
A hétköznapokban a könyvelő végtelenül gyakorlatiasnak mutatkozott, munkáján kívül egyedül a hírek érdekelték. Ezeket viszont válogatás nélkül falta, ha tehette több csatornán is megnézte a híradót, és az újságot is minden reggel végigolvasta. Könyvet azonban csak néhanap vett a kezébe, akkor is elsősorban útleírásokat vagy a szakmájába vágó kiadványokat. Az irodalmi műveket, csakúgy mint a színházat, unalmasnak és teljesen haszontalannak tartotta, verset pedig iskoláskora óta nem olvasott.
Szórakozásképp és, hogy a társasági életből se maradjon ki, hetente egyszer együtt vacsorázott a gazdasági igazgatóval és a vállalati jogásszal, akihez rági barátság fűzte. Azért, ha igazán nyugalomra vágyott, már péntek délután a kanyargós kis hegyi úton találta magát.
Azon a szeptember végi délutánon is házikója felé tartott, a szokásosnál kissé gondterheltebben. Néhány napja szakadatlan bántotta egy gondolat, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből. Legutóbbi vacsorájuk közben ugyanis a gazdasági igazgató száraz vörösborát szörcsölgetve, egyszercsak minden átmenet nélkül megjegyezte, hogy az elmúlt húsz év során nem történt vele egyetlen említésre méltó esemény sem. Azt is valószínűnek tartotta, hogy ezidő alatt még egy önálló gondolatra sem telt tőle.
A főkönyvelő elsőre elengedte a füle melett a megjegyzést, ám másnap reggel a fürdőszobatükör előtt borotválkozva, hirtelen arra lett figyelmes, hogy korábban sötét haja, itt-ott őszbe vegyül már. Észre sem vettem, hogy megöregedtem, gondolta. Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, mormogta még lehangoltan, majd megkötötte a nyakkendőjét.
Hiányérzete néhány nappal később, szeretett verandáján ücsörögve sem enyhült. Weninger Jenő jó félórája a szemközti domboldal fái fölött a vas-színű égbolton úszó felhőket bámulta. Elleng a néma, kék idő, futott át rajta. Hiányérzete már-már elviselhetetlenné vált. Mintha ezüstös fejszesuhanás villant volna odát a nyárfák levelén. Sohasem hallott dallamok járták át, énjét teljesen betöltötte a lehulló lomb lágy nesze, az őszbeforduló föld illata.
A főkönyvelő nem bírta tovább, zaklatottan kutatni kezdett a házban, míg végül egy köteg papírlappal a kezében a konyhaasztalhoz ült. Írni kezdett és ettől jobban lett. Képtelen volt abbahagyni az írást, ráébredt, hogy egész eddigi életében hiába döngetett kaput és falat, de most végre vadul száguldott valami gonosz és hűvös szépségek felé.
Vasárnap este is folytatta a munkát, sőt még éjjel is ontotta magából a sorokat, másnap reggel pedig betelefonált, hogy szabadságot vesz ki. Egész héten a házikóban maradt, borostásan, zilált külsővel dolgozott, az evésre is sajnálta az időt. Végül, amit soha nem hitt volna magáról, egy egész kötetre való verset írt össze. Weninger Jenőben csakúgy pezsgett az élet, akárha újjászületett volna. Múltja, mint az űrön át hangtalanul hulló kő enyészett el a semmiben.
Alaposan kialudta magát, majd másnap reggel előkotorta egy folyóiratszerkesztővé avanzsált volt gimnáziumi osztálytársa telefonszámát. A három nappal későbbre megbeszélt találkozóra remegő gyomorral készülődött. Rövid udvariaskodás után átadta a kéziratot, melynek a Semmi ágán címet választotta. Eleinte nem értette volt barátja csodálkozó arckifejezését, mely a kézirat átlapozása során fokról-fokra döbbenetté változott.
- Ezt mindet te írtad? - kérdezte.
- Igen, egyetlen hét alatt. Azt hiszem, hogy csoda történt velem. Ezt nevezhetik ihletnek.
- Csak az a baj, - vakargatta az állát a szerkesztő - hogy egyetlen eredeti sor sincs az egészben. Ám így is egészen elképesztő a teljesítmányed, valami megfoghatatlan módon papírra vetetted a magyar költészet legkiemelkedőbb remekeit.
- Pedig mégcsak nem is ismertem egyiket sem - hebegte a könyvelő.
Weninger Jenő egészen összezavarodva ért haza. Fáj a szívem, a szó kihűl, gondolta még elalvás előtt. Másnap reggel a szokásosnál jó órával korábban ért be, azzal az elhatározással, hogy bepótolja az elmaradt munkát és, hogy véletlenül se kerüljön többé vers a kezébe.
A hétköznapokban a könyvelő végtelenül gyakorlatiasnak mutatkozott, munkáján kívül egyedül a hírek érdekelték. Ezeket viszont válogatás nélkül falta, ha tehette több csatornán is megnézte a híradót, és az újságot is minden reggel végigolvasta. Könyvet azonban csak néhanap vett a kezébe, akkor is elsősorban útleírásokat vagy a szakmájába vágó kiadványokat. Az irodalmi műveket, csakúgy mint a színházat, unalmasnak és teljesen haszontalannak tartotta, verset pedig iskoláskora óta nem olvasott.
Szórakozásképp és, hogy a társasági életből se maradjon ki, hetente egyszer együtt vacsorázott a gazdasági igazgatóval és a vállalati jogásszal, akihez rági barátság fűzte. Azért, ha igazán nyugalomra vágyott, már péntek délután a kanyargós kis hegyi úton találta magát.
Azon a szeptember végi délutánon is házikója felé tartott, a szokásosnál kissé gondterheltebben. Néhány napja szakadatlan bántotta egy gondolat, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből. Legutóbbi vacsorájuk közben ugyanis a gazdasági igazgató száraz vörösborát szörcsölgetve, egyszercsak minden átmenet nélkül megjegyezte, hogy az elmúlt húsz év során nem történt vele egyetlen említésre méltó esemény sem. Azt is valószínűnek tartotta, hogy ezidő alatt még egy önálló gondolatra sem telt tőle.
A főkönyvelő elsőre elengedte a füle melett a megjegyzést, ám másnap reggel a fürdőszobatükör előtt borotválkozva, hirtelen arra lett figyelmes, hogy korábban sötét haja, itt-ott őszbe vegyül már. Észre sem vettem, hogy megöregedtem, gondolta. Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, mormogta még lehangoltan, majd megkötötte a nyakkendőjét.
Hiányérzete néhány nappal később, szeretett verandáján ücsörögve sem enyhült. Weninger Jenő jó félórája a szemközti domboldal fái fölött a vas-színű égbolton úszó felhőket bámulta. Elleng a néma, kék idő, futott át rajta. Hiányérzete már-már elviselhetetlenné vált. Mintha ezüstös fejszesuhanás villant volna odát a nyárfák levelén. Sohasem hallott dallamok járták át, énjét teljesen betöltötte a lehulló lomb lágy nesze, az őszbeforduló föld illata.
A főkönyvelő nem bírta tovább, zaklatottan kutatni kezdett a házban, míg végül egy köteg papírlappal a kezében a konyhaasztalhoz ült. Írni kezdett és ettől jobban lett. Képtelen volt abbahagyni az írást, ráébredt, hogy egész eddigi életében hiába döngetett kaput és falat, de most végre vadul száguldott valami gonosz és hűvös szépségek felé.
Vasárnap este is folytatta a munkát, sőt még éjjel is ontotta magából a sorokat, másnap reggel pedig betelefonált, hogy szabadságot vesz ki. Egész héten a házikóban maradt, borostásan, zilált külsővel dolgozott, az evésre is sajnálta az időt. Végül, amit soha nem hitt volna magáról, egy egész kötetre való verset írt össze. Weninger Jenőben csakúgy pezsgett az élet, akárha újjászületett volna. Múltja, mint az űrön át hangtalanul hulló kő enyészett el a semmiben.
Alaposan kialudta magát, majd másnap reggel előkotorta egy folyóiratszerkesztővé avanzsált volt gimnáziumi osztálytársa telefonszámát. A három nappal későbbre megbeszélt találkozóra remegő gyomorral készülődött. Rövid udvariaskodás után átadta a kéziratot, melynek a Semmi ágán címet választotta. Eleinte nem értette volt barátja csodálkozó arckifejezését, mely a kézirat átlapozása során fokról-fokra döbbenetté változott.
- Ezt mindet te írtad? - kérdezte.
- Igen, egyetlen hét alatt. Azt hiszem, hogy csoda történt velem. Ezt nevezhetik ihletnek.
- Csak az a baj, - vakargatta az állát a szerkesztő - hogy egyetlen eredeti sor sincs az egészben. Ám így is egészen elképesztő a teljesítmányed, valami megfoghatatlan módon papírra vetetted a magyar költészet legkiemelkedőbb remekeit.
- Pedig mégcsak nem is ismertem egyiket sem - hebegte a könyvelő.
Weninger Jenő egészen összezavarodva ért haza. Fáj a szívem, a szó kihűl, gondolta még elalvás előtt. Másnap reggel a szokásosnál jó órával korábban ért be, azzal az elhatározással, hogy bepótolja az elmaradt munkát és, hogy véletlenül se kerüljön többé vers a kezébe.
