Portfóliók
metró I.
1. jelenet
egy kövér nő izzadó teste folyik rám. kipárolgásából érezni szégyenlősségét; már a szagával bocsánatot kér, eleve azért, hogy létezik; szakadatlanul pillog mazsolaszín disznószeme, hosszú szőrszálak tarkította tokája idegesen ráng. szégyenli magát, mégis betuszkolja, beszuszakolja, betölti magát kettejünk közé, akik a kocsi végében, a hármasülésben rázkódunk: egy fáradt, festékfoltos ruhájú munkásember, és egy rozzant egyetemista, közé.
ilyen körülmények között hosszú az út a pillangó utcától a népstadionig. keserű, feromondús izzadságszagban hajtom fejem a kapaszkodóra, és tudat alatt a lábam közt üldögélő laptopra figyelek, nehogy sérüljön; kölcsön van, meg kell óvni, gondolom, majd fejemet alvást tettettve előrebillentem, próbálván szokásos, kellemes képzeteimmel álomba ringatni magamat.
a túlvégen a munkásember szuszogva viseli a rá nehezedő, féregszerű sejthalom terhét. látszik, hogy már a fulladás szélén van, és az undornevelte észvesztés szélén állok én is, mikor megváltásszerűen érkezik egy agyamat lefoglaló intellektuális élmény.
a nagyot csattanó metróajtón belépve csiricsáré szórakoztatóelem kisugárzása tölti be a teret. a stadionoknál száll fel a kosztümös, krémszínű-táskás, nagyhangú ezobaba, pontosabban ezoasszony; már lépés közben dől a szájából a behízelgő, mögöttes tartalmaktól terhes, erőszakos szó; csak úgy dől az omlós, jóleső, fogyasztható demagógia. különféle ismeretek záporoznak ránk az elixír-magazinból, az excaliburból, valamint a természetgyógyász- és wellness-újságból vegyesen; csak úgy ömlenek ránk a dologtalan nőket tömörítő, anonim internetes fórumokon olvasott féligazságok.
nem lehet gyógyulni és izmosodni máshol, csak az erdőben, a természetben, a teremtő ölén, mondja, az ottani ősi energiák jók csak a test fejlesztésére, fiam, higyj nekem, én megettem már a kenyerem felét, figyelj csak az öregre, mondja, ahogy belépsz a természetbe, az egy élő isten a karjába ölel, a földanya energiáit érzed, tudod, már a rómaiak is tudták, alma mater, tudod, szóval belépsz a fák közé, és olyan ez, mint egyfajta megtisztulás, mintha jézus érted sírt könnyeiben fürödnél meg mondja; közben arany nyakláncait gyűrögeti nyakának fonnyadt húsán; végy egy hátizsákot, fiam, és menj vele az erdőbe, az az igazi testedzés, mondja, érzed majd az ősi energiákat…
ragacsos festéktől terhelt pillái gyakran verdesnek, túlzottan sok félrepillantással; a maga képmutató módján, elképzelt őszinteségében is végtelen nagy őszintétlenséggel fújja át a tömegen saját, különbejáratú szektája betanult szövegét; szemhéjfestékpora csillámló havasesőként pereg orcáira a nagy pillarebegtetés közben, és csak mondja és mondja, hogy a természet, hogy az eneregiák, a karma, jézus meg az újjászületés; apró, kínai piacon vásárolt táskáját mondatvégi pontként, elégtételszerűen rántja vissza minduntalan puha, jólétben érlelt vállára; vastag alapozóréteggel palástolni kívánt ráncai ötven évről beszélnek, szavai hozzávetőlegesen tizenhatról.
lecsukom a szemem - fenének kell ezt látni, elég, ha hallgatom, gondolom, majd kedves, váratlan fordulat következik: az értelmetlen csevejben meleg bariton válaszol az élet nemlétező támpontjaiba kapaszkodó, eszét vesztett ezocicának.
igen, én is azt vettem észre, hogy a természetben jobban fejlődik az ember, mondja kimérten, szerényen az ölelnivaló, aranybarna, alázatos hang, hogy tekintetem az imént szóló mellkasára téved. nem egy született robusztus alkat, de kétségkívül azzá vált; papírvékony bőr és puha, aranyló szőr fedte izmai idegesen rángatóznak az alkarján. látszik a korrodált fémet szorító kezéből, érződik a kipárolgásából, nyaka fordultából, rebbenő szeméből, hogy igencsak menne már, de még nem lehet; szaladjunk, mondják az izmok, meneküljünk ebből a lehetetlen szituációból, miért is voltak anyámnak ilyen lehetetlen barátnői?
tisztára mint brad pitt a trójában, gondolom, ahogy az izmait figyelem, amint cérnavékony szálakban, minden cselekvésre abszolút potensen feszülnek-lazulnak a napérlelte bőr alatt.
három éve járok edzőterembe, mondja a maga tartózkodó stílusában, de nem fejlődtem annyit, mint kellene…
látod fiam, kezd újult erővel periodikusan ismétlődő litániájába az ezoasszony, ott nincs meg a természet teremtő ereje, az edzőterem a divatemberek helye, mondja, és közben mi, a hallgatóság már nem bírjuk tovább, a velem szemben ülő raszta sráccal együtt pattan el bennünk a húr; hangtalanul, de azért veszettül röhögünk, és fölfelé kanyaruló szánk szélét izzadó tenyerünkbe rejtjük.
én fölállok, leszálláshoz készülök, tarkómon bizsereg a raszta srác helyzet fölötti határtalan jókedve; az én szájam is idétlen vihogásra görbül; a golyó tanítja a kockát háromszögnek lenni, persze, csak a természetben lehet fejlődni, a karma, jézus meg minden egyéb; végigsimítom szememmel a türelmes, komoly szemű, izmos férfit; a dologtalan jóléttől megzakkant ismerőseit hallgató, és azokat hidegen toleráló férfit, a finom, türelmes, társalgó hangút, a ránduló izmút.
egyszerű, szürkéskék pólóból mered ki az ókori hősök harci kedvét idéző karja, hidegkék szeme álegyüttérzéssel, megadva magát bámul beszélgetőpartnere arcába; türelme végtelen, hiszen pontosan tudja, mit akar: kivárni azt a néhány másodpercet, amíg néhány megálló múlva leszállhat.
hányszor láttam őt futni az egyetem pályályán… mindig lekörözött, sőt, valójában a legtöbbször már végzett a két kilométerrel, mire odaértem az edzésre; hátgyakorlatokat tanultunk együtt sós nedvet izzadva; láttam őt emelni, lelkiismeretesen elvégezni az aktuális izomcsoportra vonatkozó gyakorlatokat; a nagy súlyoknál éles hangon kiáltott, mint egy vérbeli kung-fu-s, rövidre nyírt haja izzadtan tapadt koponyájára az edzés végére, ami magában foglalta hideg lánggal égő, nyughatatlan szemeit.
de a metró sajátos vonyítással halad tovább, a férfi alkarjának izmai gyorsuló ütemben cikáznak, engem az együtt izzadás édes kínjai kísérnek, ő pedig nem ismer meg. leszállás közben az idegen háj combomra omló súlyára gondolok, arra, ahogy a más ember fizikai jelenléte az oldalamat bénítja; az ezocica pedig csak gyűrögeti aranyláncait, és rendületenül mondja föl a leckét; halkuló szava karmát, jézust, buddhát emleget, meg a természetes energiaforrásokat.
elmosódott tükörképem remeg egy plakát homorú üvegén, mikor menekültemben felidézem még egyszer a közös edzések hangulatát. eszembe jut, hogy valahonnan megtudtam, hogy a srác árva, és saját pénzén programozó matematikusnak tanul. az edzőteremben mindig azt gondoltam, pótcselekvésképpen edz, de a mozgólépcsőn már csak annak tudok örülni, hogy nem ölel körbe az idegen, izzadtságszagú hájtenger.
2. jelenet
a hármas metrón ülök, kezemben a reggeli, ingyenes újság; velem szemben két felsőközép hátterű lány a zajt túlkiabálva meglepően személyes dolgokról beszélget.
lábszárukon ott feszül a most trendi szűk farmer; kecses, manikűrözött lábfejükre szinte ráöntötték a műcsatos, pöttyös balerinacipőt; egy-egy etnós, flitteres sál csillog a nyak köré fonódva, és egy-egy negyvenezres hello kitty kulcstaró mutatja csak, hogy ők valóban egyediek.
precízen festett szájuk vélt és valós sérelmeket kiált a hármas metró szűnni nem akaró zakatolásába; kezükben aranyszín mango táska, tele elköltenivaló pénzzel; ajkukon csillan a szájfény, méteres szempillájuk rebbenése jelenti hevenyészett társalgásukban a megértő 'igen'-t.
az egyik lányt elhagyta valaki, akit korábban kedvesének tudott. a kis nő csalódott; fodrászbodorította hajában ott ülnek még a könnyű szível adott csókok emlékei. most, talán most történt először, hogy valami nehezen megfogható megfájdult neki, hasonlóképp, mint esős időben a lumbágó; megfájdult neki az elmúlás, az élet. a barátnő leszáll, a csalódott lány fülhallgatót bogoz.
biztatóan rámosolygok, hátha érzi-érti, hogy nincs egyedül a maga bajával; rámosolygok, mert legalább egy pillanatra ki akarom billenteni önemésztő állapotából; rámosolygok, mert nincs más választás, mint segíteni azon, akin lehet; rámosolygok, mert remélem, hogy a pillanat tördedékéig közösséget találunk; rámosolygok, mert nincs másom adni, mint az együttérzésemet.
ő félrenéz. megsértődik, és mint a novemberi éjjelben a betonra fagyott köpésre, úgy néz rám; leszbikus vagyok, gondolja, rohadt perverz; nincs elég baja mára, hogy még egy kerge csaj is föl akarja szedni, miért nem lehet őt simán, egyszerűen békén hagyni?...
amennyire fölfelé próbáltam görbíteni az ajkát, annyira keményedett meg most szépen festett szája szeglete. a következő megállónál azonnal fölcihelődzködik, leszáll. búcsúzásképp még megereszt egy dacos, megvető pillantást; egy vérbeli párka, pokolsejtető fekete villámát, egy igazi, tömény, negyed másodperces gyűlöletet felém. egy angyal alvadt vérével borította be elképedt, sápadt arcomat.
egy kövér nő izzadó teste folyik rám. kipárolgásából érezni szégyenlősségét; már a szagával bocsánatot kér, eleve azért, hogy létezik; szakadatlanul pillog mazsolaszín disznószeme, hosszú szőrszálak tarkította tokája idegesen ráng. szégyenli magát, mégis betuszkolja, beszuszakolja, betölti magát kettejünk közé, akik a kocsi végében, a hármasülésben rázkódunk: egy fáradt, festékfoltos ruhájú munkásember, és egy rozzant egyetemista, közé.
ilyen körülmények között hosszú az út a pillangó utcától a népstadionig. keserű, feromondús izzadságszagban hajtom fejem a kapaszkodóra, és tudat alatt a lábam közt üldögélő laptopra figyelek, nehogy sérüljön; kölcsön van, meg kell óvni, gondolom, majd fejemet alvást tettettve előrebillentem, próbálván szokásos, kellemes képzeteimmel álomba ringatni magamat.
a túlvégen a munkásember szuszogva viseli a rá nehezedő, féregszerű sejthalom terhét. látszik, hogy már a fulladás szélén van, és az undornevelte észvesztés szélén állok én is, mikor megváltásszerűen érkezik egy agyamat lefoglaló intellektuális élmény.
a nagyot csattanó metróajtón belépve csiricsáré szórakoztatóelem kisugárzása tölti be a teret. a stadionoknál száll fel a kosztümös, krémszínű-táskás, nagyhangú ezobaba, pontosabban ezoasszony; már lépés közben dől a szájából a behízelgő, mögöttes tartalmaktól terhes, erőszakos szó; csak úgy dől az omlós, jóleső, fogyasztható demagógia. különféle ismeretek záporoznak ránk az elixír-magazinból, az excaliburból, valamint a természetgyógyász- és wellness-újságból vegyesen; csak úgy ömlenek ránk a dologtalan nőket tömörítő, anonim internetes fórumokon olvasott féligazságok.
nem lehet gyógyulni és izmosodni máshol, csak az erdőben, a természetben, a teremtő ölén, mondja, az ottani ősi energiák jók csak a test fejlesztésére, fiam, higyj nekem, én megettem már a kenyerem felét, figyelj csak az öregre, mondja, ahogy belépsz a természetbe, az egy élő isten a karjába ölel, a földanya energiáit érzed, tudod, már a rómaiak is tudták, alma mater, tudod, szóval belépsz a fák közé, és olyan ez, mint egyfajta megtisztulás, mintha jézus érted sírt könnyeiben fürödnél meg mondja; közben arany nyakláncait gyűrögeti nyakának fonnyadt húsán; végy egy hátizsákot, fiam, és menj vele az erdőbe, az az igazi testedzés, mondja, érzed majd az ősi energiákat…
ragacsos festéktől terhelt pillái gyakran verdesnek, túlzottan sok félrepillantással; a maga képmutató módján, elképzelt őszinteségében is végtelen nagy őszintétlenséggel fújja át a tömegen saját, különbejáratú szektája betanult szövegét; szemhéjfestékpora csillámló havasesőként pereg orcáira a nagy pillarebegtetés közben, és csak mondja és mondja, hogy a természet, hogy az eneregiák, a karma, jézus meg az újjászületés; apró, kínai piacon vásárolt táskáját mondatvégi pontként, elégtételszerűen rántja vissza minduntalan puha, jólétben érlelt vállára; vastag alapozóréteggel palástolni kívánt ráncai ötven évről beszélnek, szavai hozzávetőlegesen tizenhatról.
lecsukom a szemem - fenének kell ezt látni, elég, ha hallgatom, gondolom, majd kedves, váratlan fordulat következik: az értelmetlen csevejben meleg bariton válaszol az élet nemlétező támpontjaiba kapaszkodó, eszét vesztett ezocicának.
igen, én is azt vettem észre, hogy a természetben jobban fejlődik az ember, mondja kimérten, szerényen az ölelnivaló, aranybarna, alázatos hang, hogy tekintetem az imént szóló mellkasára téved. nem egy született robusztus alkat, de kétségkívül azzá vált; papírvékony bőr és puha, aranyló szőr fedte izmai idegesen rángatóznak az alkarján. látszik a korrodált fémet szorító kezéből, érződik a kipárolgásából, nyaka fordultából, rebbenő szeméből, hogy igencsak menne már, de még nem lehet; szaladjunk, mondják az izmok, meneküljünk ebből a lehetetlen szituációból, miért is voltak anyámnak ilyen lehetetlen barátnői?
tisztára mint brad pitt a trójában, gondolom, ahogy az izmait figyelem, amint cérnavékony szálakban, minden cselekvésre abszolút potensen feszülnek-lazulnak a napérlelte bőr alatt.
három éve járok edzőterembe, mondja a maga tartózkodó stílusában, de nem fejlődtem annyit, mint kellene…
látod fiam, kezd újult erővel periodikusan ismétlődő litániájába az ezoasszony, ott nincs meg a természet teremtő ereje, az edzőterem a divatemberek helye, mondja, és közben mi, a hallgatóság már nem bírjuk tovább, a velem szemben ülő raszta sráccal együtt pattan el bennünk a húr; hangtalanul, de azért veszettül röhögünk, és fölfelé kanyaruló szánk szélét izzadó tenyerünkbe rejtjük.
én fölállok, leszálláshoz készülök, tarkómon bizsereg a raszta srác helyzet fölötti határtalan jókedve; az én szájam is idétlen vihogásra görbül; a golyó tanítja a kockát háromszögnek lenni, persze, csak a természetben lehet fejlődni, a karma, jézus meg minden egyéb; végigsimítom szememmel a türelmes, komoly szemű, izmos férfit; a dologtalan jóléttől megzakkant ismerőseit hallgató, és azokat hidegen toleráló férfit, a finom, türelmes, társalgó hangút, a ránduló izmút.
egyszerű, szürkéskék pólóból mered ki az ókori hősök harci kedvét idéző karja, hidegkék szeme álegyüttérzéssel, megadva magát bámul beszélgetőpartnere arcába; türelme végtelen, hiszen pontosan tudja, mit akar: kivárni azt a néhány másodpercet, amíg néhány megálló múlva leszállhat.
hányszor láttam őt futni az egyetem pályályán… mindig lekörözött, sőt, valójában a legtöbbször már végzett a két kilométerrel, mire odaértem az edzésre; hátgyakorlatokat tanultunk együtt sós nedvet izzadva; láttam őt emelni, lelkiismeretesen elvégezni az aktuális izomcsoportra vonatkozó gyakorlatokat; a nagy súlyoknál éles hangon kiáltott, mint egy vérbeli kung-fu-s, rövidre nyírt haja izzadtan tapadt koponyájára az edzés végére, ami magában foglalta hideg lánggal égő, nyughatatlan szemeit.
de a metró sajátos vonyítással halad tovább, a férfi alkarjának izmai gyorsuló ütemben cikáznak, engem az együtt izzadás édes kínjai kísérnek, ő pedig nem ismer meg. leszállás közben az idegen háj combomra omló súlyára gondolok, arra, ahogy a más ember fizikai jelenléte az oldalamat bénítja; az ezocica pedig csak gyűrögeti aranyláncait, és rendületenül mondja föl a leckét; halkuló szava karmát, jézust, buddhát emleget, meg a természetes energiaforrásokat.
elmosódott tükörképem remeg egy plakát homorú üvegén, mikor menekültemben felidézem még egyszer a közös edzések hangulatát. eszembe jut, hogy valahonnan megtudtam, hogy a srác árva, és saját pénzén programozó matematikusnak tanul. az edzőteremben mindig azt gondoltam, pótcselekvésképpen edz, de a mozgólépcsőn már csak annak tudok örülni, hogy nem ölel körbe az idegen, izzadtságszagú hájtenger.
2. jelenet
a hármas metrón ülök, kezemben a reggeli, ingyenes újság; velem szemben két felsőközép hátterű lány a zajt túlkiabálva meglepően személyes dolgokról beszélget.
lábszárukon ott feszül a most trendi szűk farmer; kecses, manikűrözött lábfejükre szinte ráöntötték a műcsatos, pöttyös balerinacipőt; egy-egy etnós, flitteres sál csillog a nyak köré fonódva, és egy-egy negyvenezres hello kitty kulcstaró mutatja csak, hogy ők valóban egyediek.
precízen festett szájuk vélt és valós sérelmeket kiált a hármas metró szűnni nem akaró zakatolásába; kezükben aranyszín mango táska, tele elköltenivaló pénzzel; ajkukon csillan a szájfény, méteres szempillájuk rebbenése jelenti hevenyészett társalgásukban a megértő 'igen'-t.
az egyik lányt elhagyta valaki, akit korábban kedvesének tudott. a kis nő csalódott; fodrászbodorította hajában ott ülnek még a könnyű szível adott csókok emlékei. most, talán most történt először, hogy valami nehezen megfogható megfájdult neki, hasonlóképp, mint esős időben a lumbágó; megfájdult neki az elmúlás, az élet. a barátnő leszáll, a csalódott lány fülhallgatót bogoz.
biztatóan rámosolygok, hátha érzi-érti, hogy nincs egyedül a maga bajával; rámosolygok, mert legalább egy pillanatra ki akarom billenteni önemésztő állapotából; rámosolygok, mert nincs más választás, mint segíteni azon, akin lehet; rámosolygok, mert remélem, hogy a pillanat tördedékéig közösséget találunk; rámosolygok, mert nincs másom adni, mint az együttérzésemet.
ő félrenéz. megsértődik, és mint a novemberi éjjelben a betonra fagyott köpésre, úgy néz rám; leszbikus vagyok, gondolja, rohadt perverz; nincs elég baja mára, hogy még egy kerge csaj is föl akarja szedni, miért nem lehet őt simán, egyszerűen békén hagyni?...
amennyire fölfelé próbáltam görbíteni az ajkát, annyira keményedett meg most szépen festett szája szeglete. a következő megállónál azonnal fölcihelődzködik, leszáll. búcsúzásképp még megereszt egy dacos, megvető pillantást; egy vérbeli párka, pokolsejtető fekete villámát, egy igazi, tömény, negyed másodperces gyűlöletet felém. egy angyal alvadt vérével borította be elképedt, sápadt arcomat.
