Portfóliók

1. jelenet

még bőven napvilágnál pihenek le a nyugati pályaudvaron, a tizenegyes és tizenkettes vágány közti padsor egyik éppen elfogadható mértékben mocskos padjára. ezek a padpárok egymásnak háttal állnak ott, szimmetrikusan, mindkét irányba biztosítva a gazdag panorámát a vonatra várakozóknak, a hajléktalanoknak és az elvontan bájos élethelyzetek magamfajta élvezezőinek. az én padom párja levont vitorlaként omlik a földre, két lába kirúgva, hámló festéke még valahol zöldet sejtet, de mostanra már csak funkciótlanná válva várja, hogy valaki elvigye onnan, és egy fémhordóban elégetve lehelje ki utolsó melegét, a végsőkig kihasználva ezzel e világi küldetésének lehetőségeit.
száraz kiflit morzsolok a földre, pontosabban annak is csak a felét. érzem az anyagot dörzsölgető ujjaim közt a sült tésztában rejlő energiát - egy fél kifli egyórányi élet egy nyugodtan fekvő embernek. ma senki sem kérte ezt az egy órát.
a morzsák lassított felvételben hullanak lábam elé. a padon kuporogva, meditatív elmélyültségben vezetem le a kísérletet.
rövidesen megjelennek az első galambok és verebek. a verebek óvatosabbak, fürgébbek, okosabbak; ők várakozó álláspontra helyezkedve, kis fejük kapkodó rebbenéseivel sürgetik távozásomat. a galambok azonban sokkal bátrabbaknak tűnnek - és valójában tényleg csak tűnnek, ugyanis találékonyság híján, és nyomorral terhelten inkább vakmerőség, amit művelnek, mint bátorság. már könnyedén megrúghatnám őket, olyan közel vannak, de nem tudnak mást tenni, csak közeledni - ha nincs mit veszteni, a vakmerőség a legműködőképesebb életstratégia. lassan, aprókat tipegve, sok kitérővel közelítenek meg, buta gombszemükben állhatatosság és mohóság villan; tolluk borzas, rendezetlen, és van ezekben a galambokban valami nagyon furcsa; nem tudom mi az, csak, mint nyelvem hegyéről a szó, nem tud kiszökkenni agyamból a megoldás... mitől? mitől olyan mások ezek a galambok, nem értem; tétován, koordinálatlanul, egyre izgatottabban licitálják túl egymást a velem szemben fenntartandó legkisebb távolság ügyében, szemük egyre gyorsabban cikázik a lábfejeim körüli kaánaáni morzsaszőnyeg és köztem.
és ebben a pillanatban meglátom a goteszk csonkokat. kezemet a szemem elé vonom. a nyomorultak... hát ezért ilyen töredezett a mozdulatív! dermesztő undor fog el és vegytiszta szánalom.
annak, amelyik a legelőször jött, csak három lábujja hiányzott; a következőnek már mindkét lábáról kettő, illetve három, aztán újabbak jönnek ujjatlan lábcsonkkal, mások teljesen láb nélkül, gátlástalanul járják töredezett táncukat, mint egy szürreális bál, csonkolt galambok százai, ezrei; pontosan leszelt végtagok, mint vonalzó mentén szikével, mint papírvágóval, mint elkövetett bűntény, mint rossz szándékú vicc, rajzottak a nyomorultak bálján a galamb-roncsok, kapkodva a morzsák után; a helyzet versennyé élesedett, a jelenlétem már mit sem számított, csak marták a tésztát esztelenül, a szemeket rendre elejtve, marták egymást gátlástalan, elemi önzéssel; vörös, görbült lábaik, törékeny, lesoványodott testük szürke masszává olvadt szemeim előtt.
nekik nincs barátság, nincs testvériség, csak a sín mellé könnyű gyufaszálként hulló levágott galamb-ujjak, a leszelt, pókszerű galab-lábak; nekik nincs más, csak a szaporodás, a küzdelem a mások szájából kihullott ételért, újabb tojások és újabb adag szélvédőn szétkenődő, folyékony galambürülék, és hirtelen megéreztem a városra ráterülő éhes áradatot, a patkányok ezreinek motozását, korgó gyomrú, primitív, intenzív figyelmüket a nehru-parton, a csatornákban; a szétrágott vezetékeket, a forgácshalmokban tekergőző csupasz patkányfiak féregszerű mozgását, tehetetlen nyivákolását, a kopogó csőröket a betonon, éppen mint az eső, mint a nyomor kopogása az ajtón, csak egy éjszakára, csak egy kicsit még hadd maradjak, csak egy kicsit még adj, semmim sincs, üres a kezem, üres a szívem, üres a gyomrom, kopog a szemem, a csőröm, kínomban csikket halászok a spenótzöld szennyvízből...
a szabadság és szerelem jelképei önmaguk paródiájává válva csipkedik körül görcsbe mervedett lábfejemet. legszívesebben hánynék, de ha annak is nekiesnek, és valóban egymás csőréből tépnék ki szegényes gyomortartalmamat, azt valószínűleg nem tudnám ép ésszel elvisleni. inkább lehunyt szemmel szívom a bűzt, a pályaudvart állandó jelleggel belepő acetonos húgyszagot, míg csak el nem fogy a fél kifli.

2. jelenet

a főposta előtt feszülök a tömegnek, bkv-frusztrált vagyok és kialvatlan; a szembejövők mind ellenségek, a mögöttem jövők mind hajtók, és én vagyok a vad; mi a fenének is sietünk mi ilyen ingerülten és felbőszülten mindannyian valahová?
keményen csapom sarkam a negyvenfokos betonra, közben oldalra sandítok, hátha ezúttal nem kell dacos, állhatatos tekintetekkel találkoznom. a posta tövében, szinte a falhoz simulva kartonágyon fekszik kedvenc kahexiás csövesem - ez még mindig él? hihetetlen - és mint a lassítás a filmben, a helyzet eluralkodik a forgatókönyvön; tempósnak szánt, de cammogó léptekkel haladok el mellette, az idő nyúlós, rugalmas, engedi pontosan lescannelem az ember kiugró lapockájú testét, azt a hártyavékony takaró alatt heverő hurkapálca-pergamen kreációt, ami ő; engedi látnom bőrének sárga redőit, a redőket, amikbe bette magát a kosz, a karja auschwitzre hajaz, átfoghatnám a kezemmel, mint egy csuklót, combjai erőtlenül görbülnek egymásra, dagadt térdei felsebzetten pihennek a takaró alatt, bordáira feszül minden sóhajjal a betegbarna bőr....
ő közönyösen, minden exhibicionizmustól mentesen kitárulkozva az utca felé fordul. gyűrött bőrű, lesoványodott karja füstölgő cigarettavéget emel szájához, amely cserepes és vékony, hajdan vastagabb lehetett, látom a skorbut-közeli kollagénhiányt, a fogatlanságot, és igen, ez az ami fáj, az a hatalmas, sötét, mérföld-hosszú pillákkal keretezett szembogár; csak szívja az ótvar cigit, tojáshéj-vékonyságú bőre alatt pontosan kirajzolódó koponyája a betonra borul, arccsontja íves, nyaka kényelmetlen szögben haljik...
elvisz a lábam melette, nem látom többé, már két hónapja nem adtam volna neki három hétnél többet, nem értem őt. miért cigarettázik? miért nem ételt vesz magához - aki cigit tud szerezni, az ételt is tud; kukázni mindig lehet, félbemaradt éjszakai szendvicsek, száraz kifli, akármi, miért nem eszik? - kérdem felzaklatva barátomat, miután elmeséltem a sztorit.
mert neki nem számít, mondja, és megértem, bár a legkevésbé sem akarom megérteni, hogy igenis, jobb neki kifacsart helyzetben haldokolni a nyugati pályaudvar oldalában, kihűlve, kérdezősködő turisták lábszárai közt, mint űzött tekintettel kutakodni az élet szánalmas morzsái után.

3. jelenet

bort vennék a pályaudvar egyetlen éjjel is nyitva tartó restijében. az életről lepattant emberek mint a pokol egy bugyrába isten méteres kezéből odaszórt bűnösök hadakoznak egymással valós és vélt sérelmek fölött. a pultos fiatal, fülbevalós, hosszú hajú, értelmes; kemény munka ez, gondolom, inkább menne el bölcsészhallgatónak, vagy a cd-fűbe, esetleg a szimplakertbe alterosokat kiszolgálni; vagy épp nyelvet tanulni és s.o.s.-mód kihúzni külfölre, de most helyzet van, el kell mondjam, miért is vagyok itt, nincs időm elképzelni egy szebb jövőt számára. udvariasan kérdez, udvariasan mondok, bankjegy-áru csere, elteszem a könnyű pénzért mért, minőségi, sőt, mi több, hűtött bort.
egy matróna-típusú cigánnyasszony tör felém a féregszerűen karikázó tömegből; mindig itt látom sakkozni napközben, vagy trónolni kihajtható, barnára koszsosodott, eredendően fehér műanyag székén; mindig itt látom urakodni a hitehagyott gyülekezeten.
az asszony jön, megragadja a vállamat. végigcikáz rajtam a meglepetés villáma, de nincs idő gondolkodni; erős kézzel kifordult szemű gorgó-arca felé fordít, és azt mondja: vigyázzak magamra, nagyon vigyázzak, mert veszély leselkedik rám.
a vágányok felé lépcsőzve azon gondolkodom, látó-e, vagy csak teljesen részeg. valószínűleg mindkettő.

4. jelenet

a négyes-hatos villamosról szállok le. a frissen vásárolt combino-k aszott levegőtlenségéből mindig élvezet kilépni, akár a legnagyobb esőbe is. szabálytalanul térek át a pályaudvar frontja felé - talán a sarkam ha érte egyszer a zebrát.
szombat este van, ma mindent szabad. ez a buli pirosbetűs napja. ha számomra éppen nem is kivételes a szombati nap, a bank, azaz az egyik legnépszerűbb diszkó rendszeres látogatói számára igenis az.
korlátoknak támaszkodnak, bandáznak, érces hangon incselkednek a felzselézett, melírozott hajú, rózsaszín pólós srácok és a kurvajelmezes, hozzávetőleg tizenhárom éves lányok. kezükben rumos, cukros, aromákkal szennyezett ital, olcsóbb itt kint, mint odabent, itt kell berúgni, bent pedig csak a rátöltés következik, nomeg a csajozás-pasizás, vagy ha az nem jön össze, akkor a balhékeresés; kis verekedés, esetleg boxer és vipera. kínai fodrokba öltözött bulikiránynők vonulnak egymásba karolva; széles vállmozgással, keskeny csípővel jönnek velük szembe az éhes, tesztoszteron-hajtotta fiúk; a diszkó hangjaiból csak a mélybasszus döng ki az utcára.
az aluljáróban még kaotikusabb a helyzet. a bankozók lődörögnek ide-oda, mintha dolguk lenne, és amint az alsó lépcsőfokra érek, jó érzékkel kiszúrom a kurvákat; kis, vékonycombú tizenéves, arrébb, a kuka melett egy töltött galamb mű-csipkében; mindenhol cigarettázó, miniruhás lányok, a madam a burger kingben terpeszkedik - ha nem megy az üzlet, akkor ő megy oda a fiatalemberekhez, hogy kell-e lány, van ilyen is, olyan is, kedvedre való...
a díler ma szégyentelen, hiszen buli van. alig félrehúzódva tekeri meg a joe-t a tapasztalatlan füveseknek, a rendőrök párosával járják körbe a helyszínt, spanok ők már mindenkivel, akivel kell; nem látnak, nem hallanak, csak sétálnak, mint marionett-bábuk, oldalukon a gumibottal, amivel annyi bordát megrepesztettek már; nem szólnak senkihez, körülöttük áramlik a pénz, észrevétlenül, egyik zsebből a másikba; időnként újabb zselés hajú-rózsaszín srácok és fehér nadrágos, okos seggű lányok zuhataga ömlik ki a metróból; tátott száj az a metró, csakúgy, mint a följárók.
az egyik kurva befűzött egy palit. a madam közel elégedett, a lány soványságtól hosszú combjai zizegnek az ezüstszínű műanyag-miniben, ahogy mennek a megbeszélt helyre; a díler tüzet ad az újdonsült füveseknek, aztán jobb buli után néz; a rendőrök ráérősen kolbászolnak föl-alá, én pedig szeretnék már a vonaton lenni, de leszólít egy csöves - úgy látszik nála is szombat este van - te egy angyal vagy, mondja, kéne pár forint, van felesége is, mondja, el tudom képzelni, gondolom - elfordulok, robotként lépegetek tovább, nem hallgatom végig a sztorit, túl sokat végighallgattam már.
kiürülten sietek a peronra, egyszer csak hazaérek, gondolom, belehullok kedvesem karjaiba, mint az őszi levél, és ez a tíz perc, amit itt láttam, legalább egy időre semmissé válik.

5. jelenet

a kezemben lóbált notebook ütemesen csapódik a combomhoz, ahogy a hidegben vörösödő kézzel, az egyetemről jövet az eldugott pince-stúdiót keresem. a váci út abban a sajátos fényben úszik, amit csak a régi pesti utcalámpák tudnak kilökni magukból; ettől a melegsárga, tompa fénytől mindennek misztikus éjszakai hangulata lesz; a tárgyak vetülete a lámpa távolságától függően változik a szürke-fekete színskálán.
egy eldugott zsákutca mélyén találom meg a házat, amiről eddig csak telefonban hallottam. már inkább fakóbarna, mint piros; úgy mondták, ennek a pincéjében kell lennie a helynek.
a lépcsőfordulóban burátlan árválkodó, éles, fehér fényű százhúszwattos villanykörte világít, az a fajta, aminek a fényében minden pattanás kitörni készülő vulkánná hangsúlyozódik, és aminek fényében felvonulva még a modelleken is látszik a narancsbőr.
nagy halom kiürült sörösüveget pillantok meg az alagsorba érkezvén; ez lesz a stúdió, gondolom, a stúdiókban úgy általában jól fogy a sör, majd jim morrisonra gondolok, aki a ’the end’-et egy szál égő gyertya és egy üveg whisky társaságában énekelte föl, akkora átéltséggel, hogy a stúdós a szám végeztével hosszú percekig magába révedt, és elfelejtette leállítani a felvételt.
a tépett vakolatú falak közül barátaink hangját hallom kiszűrödni; mortal kombat-et játszanak egy leharcolt laptopon. odalent újabb sörhegyek, és a biztonság kedvéért egy kiürült red label feliratú üveg; olcsó whisky szegény zenészeknek.
nem mehetünk még, mondják, meg kell várnunk az embert; milyen embert, kérdem, hát aki a cuccot hozza, mondják; nemsokára jön, mostanra ígérte magát; az ígéret szép szó, nem szokás betartani, gondolom, és inkább körbenézek.
a falon színes krétás rajzok pihentetik a szemem. ne dőlj neki a falnak, fog, mondja a keverős; nem szándékoztam, gondolom, hiszen olyan üdítő itt ez sok a szín a nyirkos, hideget lehelő pincefalak közt - hangjegyek, zöld indák és levelek töltik be a síkot, köztük fekete gombóc-mellű, vörös hajú, lehetetlenül karcsú derekú nők; melegbarna gitárok, aranyszín harsonák, ezüst fuvolák, virágnyakláncos, fűszoknyás hawaii lányok; néger funky-basszusgitárosok és hangszert ölelő jazz-bőgősök borítják mindenfelé a frissen fölkent meszet, még a plafonon is.
az asztalon kávé- és teafőző, használt poharak, mikró, különböző mértékben gombás, nylonzacskóba szorított zsemlék, és bónuszként, akkurátusan egy külön porcelán kistányérra helyezett fél citrom. a gyümölcs karimája már barna, többször facsart húsa szintúgy; rakoncátlan göröngyein sebesen, ritmikusan, miliméteres fekete vonalkákként zsizsegnek a muslincák, körbe-körbe, fáradhatatlanul keresnek a többször kifacsart citromon újabb nedvet nyalni-szívni - ebből se lesz már tea, összegzi a helyzetet a viking-forma, szemüveges dobos. ez aztán az alkotói környezet.
az ember lassan jön, épp elfogadható mértékben késve, sötéten, sokcipzáros bőrkabátba zárva. hozzávág a társasághoz néhány alufóliába csomagolt gét, beszedi a pénzt, majd sietve távozik. mi nézzük a cuccot, nulla hét, ha megvan, mondom, ez még fél se, mondja a dobos, majd felém mutatja a parányi csomagot; ha ez egy gramm, akkor én tényleg elgondolkozom egy kalap elfogyasztásán, de mindegy, nem az én ügyem, fizessen ezért két kilót, aki akar. most hová, kérdezem; nyugati, mondják.
fél kilenckor még sűrű ott az élet: a cigányasszony a barnára koszsosodott, kihajtható széken uralkodik, a csövesek a szóban meg-megakadva piszlicsáré sérelmek felett hadakoznak, a hosszú hajú, bölcsészforma pultossrác kólát és rövidet mér a restiben, rendőr sehol.
adj egy pacsit, mondják a srácok, és a csomagok hivalkodóan, alufóliájukat csillogtatva gazdát cserélnek; pár futó szó és távoli tekintet; szép estét nektek, mondom, majd felfelé menet a lépcsőn egy olyan lényt pillantok meg, amilyet még soha nem láttam, sőt, elképzelni sem tudnék.
ember ez? kérdem undorba vont szájjal; nem, felelik, csak egyszerűen lény; alternatív létforma, biztosan hallottál már ilyenről, csatornabűzön, döghúson és szerves szeméten él, vándorló életmódot folytat; minden tizedik holdhónapban párzik, de nem szexuálisan szaporodik.
mintha lem, vagy asimov írta volna meg egy elborult pillanatában, úgy ül ott a lény. két karját szimmetikusan a födém felé tartja, és úgy feszül a térnek ott, a maga abszurditásában, mint egy négydimenziós objektum egy háromdimenziós világban. hozzávetőleg százharminc centi magas lehet; kopasz, szemöldöktelen, apró golyófejét hatalmas, fekete zsemleként fogja közre kétoldalról a még a múlt évezredből származó fülhallgató; elvékonyodott, fogatlan, nyáltól csillogó ajkai elmeroggyant, kérkedő vigyorba görbülnek, ahogy a zene ritmusára rángatja-mutatja felénk groteszk, rongyfedte, kisfiúsan sovány karjait. nem lehet eldönteni, hogy tizenhét éves-e, vagy hatvan, azt sem, hogy milyen neműnek teremtettett, amennyiben nem önmagát hozta létre; arca torzultában sült tésztává repedezett, tályogos lábai mozdíthatatlan oszlopként dagadnak a mocskos beonon; fülei héjukba holt kagylók, szemei pedig barna üveggolyók, sárga kerettel; arca jég- és hővájta karszt, lyukacsos szivacs, rendezetlen, bomló anyag, és ez a massza, ez az arc, ez a kar rángott - úgy rángott, mint egy döglődő ló lába, mint egy titkos, sötét pincék mélyén végzett, sikertelen alkímista kísérlet végeredménye; úgy, mint egy rosszul eltaposott lótetű a kertben; vigyora maga volt a pokol, a folyékonnyá rothadó hús pokla; a pokol itt van, nem kell messze menni - ó, ti imakönyves, sötét ruhás, ájtatos emberek, ne a plázába menjetek könyvet vásárolni, ne költsetek fölöslegesen! tartsátok keményen a puritanizmus elvét, és jöjjetek, lássátok, élvezzétek: itt van a ti saját, különbejáratú poklotok!