Portfóliók
"Vadat s halat hord százfelé, hogy nézni is derék"
Cserkészek ők, tízen vannak, ha kell fognak, ha kell, markolnak, ha kell, simogatnak. Sok helyet ismernek, de van, ahova néha nem mehetnek, ilyenkor remegnek. Hajnalok hajnalán kezdik meg útjukat. Előbb önmaguk képét ismerik meg abban a hajnali édes tükörben. De mit is szeretnek igazán, azt mondani nem merik, mert jobb szeretik, ha őket vágyón új utakra terelik. Gazdájukhoz csak kötődnek, de másokhoz bolond módon rohannak tépve, szakítva, fröcskölve mindent útjuk alatt.
Kezdik ott, ahol nekik kezdeniük kell a vándorlást.
Egy arc képe látszik előbb az erdőben, innen indul a vadászat. Még puskájuk sincs, se csaholó kutyájuk csak a kíváncsiságuk.
Lássuk!
Archoz ér előbb a középső, majd lassan a másik három is, közben a - mindig távol álló - ajkak közt áll őrt. Őrjáratát meg is kezdi rögtön a vörös közt. Így tenne a másik öt is, de azok őre csak a többivel támasz marad. Aztán siklanak is tovább már, szem fölötti - haj alatti rész a cél, amin keresztet kell rajzolniuk és egy kicsit körbejárniuk. Simítják a cserkészek lágyan, kedvesen hátra a vadságra zúduló hajat. Megállnak a fül tövénél, megnézni akad-e nekik is hely a nap alatt. Cimpákon lágyan ugrándoznak, hajat mi odakerült elsimítanak. Mosolyt idéznek és kergetnek ezek a csibészek - tán fát vágni mentek? Archoz vissza! Töröljétek le rendesen lábatok! Ne ilyen össze - visszajárjatok. Mire a parancs megállítja őket, selymen áttörő csók ámulat. Keresi vadul az is másban a helyét. Cikázik hát ő is, mert párját keresi, birkózni hívja. Szeret a csók a párnán ülni, lábával ilyenkor boldogan kalimpálni. S ahogy jött, már szét is esett, lesi azért a következő lehetőséget. Cserkészek lágyan érzésekkel kereskednek. Váll és nyak körül kicsit szétszélednek. Mennének ők ezer felé, de hát a kétszer öt csak egy fele szaladhat. Megegyeznek hát, hogy jobb, ha együtt járnak be közös utakat. Kulcscsontok lankái közé egy-egy lehelet készül, ezért kicsit tétováznak melyiké melyik, de aztán döntenek és egy oldalra mennek. Megsimítják hát azt is, mintegy kutatva azt, ami nem is ott, de hátha valaki mégiscsak oda hajított. Nem, itt nincs. Nyoma marad hát a nyelvnek, ezen kicsit korcsolyáznak, kicsik ők, miért nem játszhatnának? Aztán megint találnak valami érdekeset. Itt bizony hajlik valami, vállat vonni szoktak, ha más időben mozognak. Most kicsit megremegnek, ha a cserkészek e földre lépnek. Földrengés az nem ilyen, mert akkor a cserkészek rögtön rettennek. De ez csak egy röpke pillanat, lehet menni tovább, van még feladat! Alul - felül a váll sarkát keresve keresik, vajon mivel lehet itt hintázni. Hátul is, elől is csúszkálnak, mennének a nyak felé, de útközben valami hídban megbotlanak. Addig észre sem vették, de furcsa, hiszen nincs is víz alatta. Kicsit azért ketten megemelik, megnézik, még egy apró sóhaj is körbenéz. Nincs, akkor nincs, mondja az őrcserkész, menjünk feljebb, ott szerinte szebb. Ezen kicsit összevesznek, de hamar kibékülnek. Igazat adnak hát a nagynak és így hagyják ott a vállat. Vissza az arcra és időznek ott, ahol a két szem csukva. Kicsit itt megint lépéseikre lépnek, de találnak egy helyet, ahol furcsa lüktetést hallgatnak, ketten elcsúsznak rajta, majd arrébb gurulnak, mert ismét a madárnak helyet adnak. Tudják jól a helye nedves marad, imádják ezt a játékot, hát ismét nevetve kergetőznek ott. A nagy pedig orrot ért, mindannyian el sem férnek ott, egymást lökdösik, erre aztán az egyik leesik és mivel összenőttek rég, így potyognak együtt még. Leesnek is csakhamar a puhaságba, szétesik a csapat, egyik a csipke közt szédeleg, a másik a váll fele igyekszik, de van, aki nyak fele néz, de a két nagy hirtelen összeragadt. Vigyorognak ám veszettül, olyan helyet találtak, ami bölcsőnek éppen elég nagy. Még szaggatva mozog is, ilyenkor hátukat finoman simogatja, őket kicsit összenyomja. Innét mi el nem megyünk - üvöltik hirtelen. Innét a völgyből nézünk tovább bennetek, ti mehettek, ha akartok, de mi biztosan itt maradunk míg a világ világ! Ezen aztán inkább meglepődnek, min veszekednek. Látja ám a többi milyen jó is a kettőnek, de megszorulni ilyen száraz helyen? Ők inkább játszanának más területeken. Így tüntetnek ott a kettőnek nyolcan, míg egyszer csak hirtelen ismét a madár repülésének hangja hallik éppen. Erre a nagyok is kiugranak a völgyből, helyét adva a madárnak ki a fészkét a völgybe rakja. El is tűnik köztük, most mi lesz velünk - kérdezik a cserkészek és csak állnak ott és csak bámulják, mit is látnak ott. Megáll kicsit az addig megszokott mozgás, tán a vihar érkezik? Lehet - mondja az egyik és tudálékosan körbetekint. Ha már itt vagyunk, pihenjünk és együnk kicsit. Bár a föld alattuk néha nem az ütem szerint mozog, de ők már szokják és poharukból italukat is így isszák. Egyszer csak az egyik felkiált, te, ez nem egy tető, ami alatt padlás van, benne széna és mi ott ugrándozni annyira szeretünk, emlékeztek, amikor... De, de, menjünk most a tető alá! Be is csusszannak, kicsit szorongva, de megjárják azt lágyan lopva. Bent pedig, amerre néznek, mindenütt vannak, a padlás sehol a fene vigye, de azért csak van teteje. Furcsa nekik, mert puha az útjuk és léptük alatt süllyed és csak úgy úszik. Lépéseik alatt saját lábuk is megremeg. Fejükkel mennek előre, de úgy, mint az út megyen a hegyen kacsázva félkörbe. Nem igen tudják miért mennek a magasba, de ugyan hol az a tábla, ami ezt tiltja? Csendesebb lesz egyre a lépésük felett. Megállnak és újra a madárszárnyak suhanását áttetsző tetőn keresztül látnak. Hol is a teteje, ki rakta ilyen magasra és mit is keresünk mi ott - szóltak a kétkedők, de a középsők a legnagyobbak hangtalanul maradtak. Fáradtak ugyan nem voltak, de kérették a többiek magukat. Egyre lassabban másztak, csúsztak a magasba, mert fejüket a tető egyre jobban nyomta. Egyszer csak hirtelen a középsők és a lejjebb levők épp a cél előtt megálltak. Elaludtak? Dehogy, szemük egy-egy pontra került, mint a fehér labda és úgy akart pottyanni a lyukba. Miért mentek ti ott körbe, kérdezték az őrök, akik kicsit lejjebb álltak és szokásuk szerint vigyázzt álltak. Szédülünk… próbálták üvölteni, de nem mertek, mert csak kör közepét látták s egyre csak évődtek. Némelyikük imbolygó fejében kiszáradt kútként, a másikban egy indián totem képeként jelent meg, másnak örökkévaló ámulat bájának. Nem tudták mi az, de az ugyan már addig is ott állt, de ahogy észrevették mozogni kezdett. Nőtt és kicsit meg is vastagodott. Mi ez, miért áll ez nekünk vigyázzba? A széle apró kis gömbökkel lett kirakva. Érezték ez nem az, amin jöttek, így hát talpukat sorban a lábtörlőn óvatosan megtöröltek. Mivel kicsik voltak, ezért a nagyobb mozgásokkal ők együtt haladtak, de ezt, ezt látták mozogni és furcsán hajlongva táncolni. Éneket hallottak, szövege ugyan nem volt, de a szájukat tátották csak és ott lassan meghajoltak. Ez egy szent hely. Tudták már, ide csak ritkán ér a cserkész, ide járulni kell és hálát adni. Elkezdték hát lassan és mindig kicsit gyorsabban körbe körbecsúsztatni a táncukat. Mint a tűz körül a hívő, mint a fogakkal megrakott cápa, mint a forgószél sarka. Így adták hát meg a tiszteletet, addig, amíg ájulásra nem szédültek, ekkor hirtelen mind megcsúsztak és végtelennek tűnő katlan felé indultak. Szótlanul még mindig forogtak, és már maguk sem tudták, de egyszerre valami biztosra hullottak. Meg nem ütötték a derekukat, de az út alatt csak bukdácsoltak. Most pedig csak nyugodtan fekszenek, bennük lassan kért az élet új képeket. Hova is kerültek közben? Keresik a helyük. Egyszer csak észrevették minden máshogy áll és alattuk fekszik a táj. Megfordultak ugyan, de fejükben még mindig csak a tető alatt talált kegyhely élménye rugdosta agyukat. Ezt az élményt csak úgy felejteni nem lehet, ezért búsan, lassan, arcukat mélyre ejtve bandukoltak. A középsők voltak a leggörbébbek, szinte összementek. Látták ám, hogy kettő kisebb domb közt, hullámzó középpel felezve érnek ismét a nyak felé. Ott már jártunk, lelkesedtek ismét, hát gyorsan fel is futottak. Vastag, göndör vadhajat csak úgy púpoztak. Kicsit a tövüknél szétszéledve megpihentek. Aztán megint látták a nyakra édes csepp esett, kerültek hát hirtelen és fejest ugorva egyenként csobbantak. A cserkészek fején hordott kalapjuk néha kicsit a bőrhöz ért. Ekkor az megrándult, szinte majdnem elestek, így nevettek. Megint elindultak, hidakon átfutottak, mentek szélen, középen, fent és lent, szinte már rohantak, visítva futkároztak. Derekasan kicsit megfáradtak. Sóhajt szító, a hajszálat is alig görbítő harapások nyomait a csípő körül találtak. Egyszer aztán határhoz értek, fényes, előbb hirtelen széles, majd pillanat alatt keskeny anyag volt a lábuk alatt. Érintése finom és kedves volt nekik, de amint erről leléptek, a dombok mindig kicsit összébb kerültek. Tetszett a csibészeknek, sürgették ám lábukat, léptek és melléléptek. Egyszerre a táj, amihez értek, kettéesett és középen oly meredek lett, lecsúszni nem mertek, ezért hát öt búcsúzott az öttől és világgá mentek, nem is sejtették még, mire is lelnek. Így léptek hát a combra, ahol összekapaszkodtak és egy vonalban nyújtózkodva csavarogtak. Elérték hát a térd hajlékát, húzták itt kicsit keresztbe a lábukat, alattuk hirtelen rianást láttak. Hosszú volt az út és türelmük még akadt, de fejükben egy új álom fogant. Vádli hátsó és oldalt élő része már őket kevésbé érdekelte. Találtak egy pontot, ami kicsit alattuk forgott. Körben és cikk-cakkban súrolva, simítva le-legurultak a kemény dombon. Látták már a test végét, és saját maguk alulra száműzött távoli testvérét. Ott álltak szép sorban és bólogattak. Rohantak hát közelebb, hátha kell nekik a baráti üdvözlet. A furcsa hangjukat azonban nem értették a cserkészek. Bolondozni kezdtek, ha már ismerkedniük velük nem lehetett. Bújócskáztak hát hullámvonalban köztük, majd hirtelen, mint a fröccsenő víz alatt a por szétrohantak. Arcból lógó pöttyös kampó érkezett és a talált ötök mellé ülve hosszan elbeszélgetett. Beszédük hosszasan cseppenő volt, szilánkok hulltak a földre s mivel szeme nincs a kampónak csak kapkodott fejük, törzsük és lábuk közt. Talpra is állt hosszan sodródva a pillanat, kerülve a sarkat és az imént cserkészek által talált forgópontokat. Meg is kerültek a csibészek gyorsan, amint a beszéd szála elpattant. Rohantak ismét át a testen, fel a fenéken, végig a gerincen, fel - ismét a hajhoz, lépésükkel segítették lopni és tartani a csókpoklot. Amint így összekerültek titkos szövetséget kötöttek, lesz, ami lesz, tetőt mostan döntenek. Elfutottak hát mindannyian a kapuhoz, szóltak ott egy szöveggel és halk surranással az addig keretbe tartott anyag omló bomlásnak feküdt hanyatt. Fogak közé kerülni vágyó bőr vágyta e kapunak nyíló hangját, köszönt hát egy sóhajjal a cserkészcsapatnak. Azok pedig, nem tudva mit csinálnak, lelkes lehelet útjára vágyakat hajigáltak. A cserkészek ezekkel a kövekkel visszatértek a különös földre, amit az előbb járásukkal kuszáltak össze. Kicsit összenéztek és anyagot csippentve elkezdték a szélét húzni ott. Már eddig is édes, sós, savanyú vágyvirág illat keveredett, de amint ez a virág érezte, hogy lassan neki áll a világ, újabb illatos áztató könnyet cseppentett hát. Szirmai még rabruhában, de a cserkészek már jönnek, készítik hát a bódulatot, mint boszorkány az ámulatot. A legények pedig nem bírták, remegéssel háttal álltak és szemük ne is lássa - a rabruhát félrehúzták és kívántak a virágnak egy első nyüszítő édes pillanatot. Ekkor a tizek mindig összeesnek, tetszhalottak lesznek. Megáll minden testvérük, ha az a pillanat ily hirtelen toppan közéjük. Sokat kell még nekik megjárniuk, de a lépés, az első lépés most még csak a csomagolt ajándékuk. Nem tudták mit csinálnak, fogták hát lágyan a világot és csendben a hátára fordították. Meleg, nagy, kéjes cseppekben ködös ajkak közül sóhajjal szakított leheletcseppek áztattak és könyörögtek végig mindenhol, lopva, csenve apró ugrándozásuk közepette az édes gömböket. Csendesedett, majd újra eleredt, időket nyújtva ott, ahol maga csalogatva kapva szakított. Állon ülő szájon át kerülve került hát előbb az egyik, aztán a másik szent helyre. Ahol épp nem volt, ott a cserkészek keringtek, szaladtak, ámultak és őrjöngve kínálták szentjüknek a víg dicséretet. Szakadó hangok közt vágy vágta lékek közé kéjpárnákon simogatva adott most két lélek egymásnak örök pillanatot. Sürgő kapkodó mozdulatok helye nem volt a közéjük szúrt pillanat fokán. Furcsa nyugalom csírát adott akkor, a csíra pedig csak azt eszi, ami alatta él és ha felette járó szél néha szájára keni éltető részeit, ha a víz a fejét, nyakát, hasát, ölét, combját, talpát mossa egyszerre – akkor éled fel és indul örvények fizikai törvényeinek csapodár útjára. Adott hát a cserkészeknek a feladat, keressék meg maguk közt az egyet, aki ma először forrón mártózhat. Sorsnak vetni ilyen feladatot nem lehet, nincs rá szokott képlet, mert utat törni ott nem kell annak, aki cserkészléptek végén helyes útra téved. Ekkor már lépésük a toll súlyával vetekszik, nincs rá utasító szó, nincs vonal, ami őket vezesse. Szellemjárásuk és a súlyuk egyenként egy, ha közösen egymás mellé állnak vágyat markolnak, támaszkodnak, húznak, tolnak. Életük most még nem ért a végére, inkább a közepére. Érik hát a vállon, szájon, csípő feletti részen, első bordák alatt, csontokon a bőr néha kicsit összeszalad, piroslik hát a nyak alatt, fülbe szórja hangjait a lila színű kéjbe fojtott sürgető vágy – nem írható recept szerint jő el a következő pillanat.
Megállnak most ők, kétoldalt a tízek, hajlanak és közösen együtt az anyagba belekapaszkodnak. Húzzák szép lassan, kiderüljön mi hát a következő kútban szédülő vágy létrájának tetején imbolygó feladat. Csúszik is már, mint gleccser a hegy oldalán, szegezett szemek keresik a hó alatt mi rejlett. Hajlik a két összeérő láb, köztük bújt el hát a világ, amint a hó lekerül, szemérmesen bújik, egyvirága szirmai frissek, fényesek, illatosak és édesek. Kicsit oldalt kell dőlnie a tájnak míg végre végleg lerázza a hideg havat. Született ruhájában fekszik hát, omlott sóhajok a szája sarkán, szemei csak épp nyitva, magánál van és újra várja a cserkészekkel érkező langyos remegő vágyat. Jönnek is már, hol szakadnak, hol pedig lágyan bandukolnak. Igyekeznek hát a virágkirály elé lassan, has közepe felé félrelépve, csípő környéki érzéseket egy gombolyaggá kergetve. Kimérik a cserkészek a lépést, erejük már fogytán, már csak csúsznak a csupasszá lett fák helye felett. A szinte már velük együtt lett esős – harapott, mosolygott, csúsztatott, lehelt lépések még a vállaik felett.
Közben a cserkészeid finoman összeszaladnak, sóhajod szinte végtelenné lesz, eltelni vágysz az alig várt forró hullámok által keltett vágyad mélyében. Szédülni és forogni kezdesz, szemeid előtt kezeket tördelsz, fények adják ülőhelyüket a sötétnek és az pedig új erővel rázza fel ismét a fény szélét. Most már csak az a pillanat számít, összes erőddel szakítva, lökve könyörögnéd magadhoz a pillanatot.
A cserkészek kicsit félrelépnek, melléjük szegődött társuk egyet lehel.
Meleget és hideget egyszerre érzel. Onnét kerül a hasadon át fel a nyakadon és ugrik a fejedbe, így terül el ott a következő hullámot összeszorított szemekkel lesve, mint a mező kalászain a vihar első suhintása.
Most kezdődik a tánc, társául kéri a hús a húst. Veszett hajlongásra kéri, előbb meghajol és a táncteret nyal. Ez az a pillanat, amikor kettő élet tökéletesen együtt érezve élhet.
Te már a kicsi időtől felrobbansz, egyszerre sikítanál és levegőért kapnál.
Ebben a pillanatban összeért és táncát járja már a lábad között élő virágod és számban élő kapaszkodó csókom. Itt a pillanat, adatott és élünk vele, forgunk, szuszogással szétesett röpke képeknek adjuk a pózt és terülünk így egymás alá, mellé és fölé.
Cserkészeim közül választott egy a számára adott úton nem hirtelen, de kissé nyűgösen és Neked vékonyan csúszni kezdett és a fal, amely Benned emeltetett szinte magától feszíti szét rózsaszín falait. Ajkaid együtt záródnak szemeddel. Megemeled magad kicsit és combod, lábad, sarkad egyért forog és hajlong. Szakad a szádból a nyögött káromkodás, üvöltve mondanád szoros szavaid, Te már nem tudsz várni, míg én még akarok várni. Teszem és érzed apró lopott és harapott szorításaim, forogni vágysz, pedig már rég forogsz. Összegyűjtöd kezeid ujjai között, ami épp kezed alá került, tépnéd azt, amiről fogalmad sincs mi az.
Megálltak rég a cserkészek és már teljesen mindegy hogy élnek-e vagy halnak, hol és mikor járnak, kerülnek fogaid közé, fogják és elengedve simogatják kócos hajad, erősen emelnek és forgatnak, hátulról himbálózót tartanak. Élik már az életük, de már másoknak súgnak kéjes vágyat és mások súgnak nekik lassú pillanatokat.
Képek jutnak csak nekik, többet fel sem fognának, ezzel kuszálják és teszik sóvár bizonytalansággá a tett előtti reszkető gondolatot.
Kezdik ott, ahol nekik kezdeniük kell a vándorlást.
Egy arc képe látszik előbb az erdőben, innen indul a vadászat. Még puskájuk sincs, se csaholó kutyájuk csak a kíváncsiságuk.
Lássuk!
Archoz ér előbb a középső, majd lassan a másik három is, közben a - mindig távol álló - ajkak közt áll őrt. Őrjáratát meg is kezdi rögtön a vörös közt. Így tenne a másik öt is, de azok őre csak a többivel támasz marad. Aztán siklanak is tovább már, szem fölötti - haj alatti rész a cél, amin keresztet kell rajzolniuk és egy kicsit körbejárniuk. Simítják a cserkészek lágyan, kedvesen hátra a vadságra zúduló hajat. Megállnak a fül tövénél, megnézni akad-e nekik is hely a nap alatt. Cimpákon lágyan ugrándoznak, hajat mi odakerült elsimítanak. Mosolyt idéznek és kergetnek ezek a csibészek - tán fát vágni mentek? Archoz vissza! Töröljétek le rendesen lábatok! Ne ilyen össze - visszajárjatok. Mire a parancs megállítja őket, selymen áttörő csók ámulat. Keresi vadul az is másban a helyét. Cikázik hát ő is, mert párját keresi, birkózni hívja. Szeret a csók a párnán ülni, lábával ilyenkor boldogan kalimpálni. S ahogy jött, már szét is esett, lesi azért a következő lehetőséget. Cserkészek lágyan érzésekkel kereskednek. Váll és nyak körül kicsit szétszélednek. Mennének ők ezer felé, de hát a kétszer öt csak egy fele szaladhat. Megegyeznek hát, hogy jobb, ha együtt járnak be közös utakat. Kulcscsontok lankái közé egy-egy lehelet készül, ezért kicsit tétováznak melyiké melyik, de aztán döntenek és egy oldalra mennek. Megsimítják hát azt is, mintegy kutatva azt, ami nem is ott, de hátha valaki mégiscsak oda hajított. Nem, itt nincs. Nyoma marad hát a nyelvnek, ezen kicsit korcsolyáznak, kicsik ők, miért nem játszhatnának? Aztán megint találnak valami érdekeset. Itt bizony hajlik valami, vállat vonni szoktak, ha más időben mozognak. Most kicsit megremegnek, ha a cserkészek e földre lépnek. Földrengés az nem ilyen, mert akkor a cserkészek rögtön rettennek. De ez csak egy röpke pillanat, lehet menni tovább, van még feladat! Alul - felül a váll sarkát keresve keresik, vajon mivel lehet itt hintázni. Hátul is, elől is csúszkálnak, mennének a nyak felé, de útközben valami hídban megbotlanak. Addig észre sem vették, de furcsa, hiszen nincs is víz alatta. Kicsit azért ketten megemelik, megnézik, még egy apró sóhaj is körbenéz. Nincs, akkor nincs, mondja az őrcserkész, menjünk feljebb, ott szerinte szebb. Ezen kicsit összevesznek, de hamar kibékülnek. Igazat adnak hát a nagynak és így hagyják ott a vállat. Vissza az arcra és időznek ott, ahol a két szem csukva. Kicsit itt megint lépéseikre lépnek, de találnak egy helyet, ahol furcsa lüktetést hallgatnak, ketten elcsúsznak rajta, majd arrébb gurulnak, mert ismét a madárnak helyet adnak. Tudják jól a helye nedves marad, imádják ezt a játékot, hát ismét nevetve kergetőznek ott. A nagy pedig orrot ért, mindannyian el sem férnek ott, egymást lökdösik, erre aztán az egyik leesik és mivel összenőttek rég, így potyognak együtt még. Leesnek is csakhamar a puhaságba, szétesik a csapat, egyik a csipke közt szédeleg, a másik a váll fele igyekszik, de van, aki nyak fele néz, de a két nagy hirtelen összeragadt. Vigyorognak ám veszettül, olyan helyet találtak, ami bölcsőnek éppen elég nagy. Még szaggatva mozog is, ilyenkor hátukat finoman simogatja, őket kicsit összenyomja. Innét mi el nem megyünk - üvöltik hirtelen. Innét a völgyből nézünk tovább bennetek, ti mehettek, ha akartok, de mi biztosan itt maradunk míg a világ világ! Ezen aztán inkább meglepődnek, min veszekednek. Látja ám a többi milyen jó is a kettőnek, de megszorulni ilyen száraz helyen? Ők inkább játszanának más területeken. Így tüntetnek ott a kettőnek nyolcan, míg egyszer csak hirtelen ismét a madár repülésének hangja hallik éppen. Erre a nagyok is kiugranak a völgyből, helyét adva a madárnak ki a fészkét a völgybe rakja. El is tűnik köztük, most mi lesz velünk - kérdezik a cserkészek és csak állnak ott és csak bámulják, mit is látnak ott. Megáll kicsit az addig megszokott mozgás, tán a vihar érkezik? Lehet - mondja az egyik és tudálékosan körbetekint. Ha már itt vagyunk, pihenjünk és együnk kicsit. Bár a föld alattuk néha nem az ütem szerint mozog, de ők már szokják és poharukból italukat is így isszák. Egyszer csak az egyik felkiált, te, ez nem egy tető, ami alatt padlás van, benne széna és mi ott ugrándozni annyira szeretünk, emlékeztek, amikor... De, de, menjünk most a tető alá! Be is csusszannak, kicsit szorongva, de megjárják azt lágyan lopva. Bent pedig, amerre néznek, mindenütt vannak, a padlás sehol a fene vigye, de azért csak van teteje. Furcsa nekik, mert puha az útjuk és léptük alatt süllyed és csak úgy úszik. Lépéseik alatt saját lábuk is megremeg. Fejükkel mennek előre, de úgy, mint az út megyen a hegyen kacsázva félkörbe. Nem igen tudják miért mennek a magasba, de ugyan hol az a tábla, ami ezt tiltja? Csendesebb lesz egyre a lépésük felett. Megállnak és újra a madárszárnyak suhanását áttetsző tetőn keresztül látnak. Hol is a teteje, ki rakta ilyen magasra és mit is keresünk mi ott - szóltak a kétkedők, de a középsők a legnagyobbak hangtalanul maradtak. Fáradtak ugyan nem voltak, de kérették a többiek magukat. Egyre lassabban másztak, csúsztak a magasba, mert fejüket a tető egyre jobban nyomta. Egyszer csak hirtelen a középsők és a lejjebb levők épp a cél előtt megálltak. Elaludtak? Dehogy, szemük egy-egy pontra került, mint a fehér labda és úgy akart pottyanni a lyukba. Miért mentek ti ott körbe, kérdezték az őrök, akik kicsit lejjebb álltak és szokásuk szerint vigyázzt álltak. Szédülünk… próbálták üvölteni, de nem mertek, mert csak kör közepét látták s egyre csak évődtek. Némelyikük imbolygó fejében kiszáradt kútként, a másikban egy indián totem képeként jelent meg, másnak örökkévaló ámulat bájának. Nem tudták mi az, de az ugyan már addig is ott állt, de ahogy észrevették mozogni kezdett. Nőtt és kicsit meg is vastagodott. Mi ez, miért áll ez nekünk vigyázzba? A széle apró kis gömbökkel lett kirakva. Érezték ez nem az, amin jöttek, így hát talpukat sorban a lábtörlőn óvatosan megtöröltek. Mivel kicsik voltak, ezért a nagyobb mozgásokkal ők együtt haladtak, de ezt, ezt látták mozogni és furcsán hajlongva táncolni. Éneket hallottak, szövege ugyan nem volt, de a szájukat tátották csak és ott lassan meghajoltak. Ez egy szent hely. Tudták már, ide csak ritkán ér a cserkész, ide járulni kell és hálát adni. Elkezdték hát lassan és mindig kicsit gyorsabban körbe körbecsúsztatni a táncukat. Mint a tűz körül a hívő, mint a fogakkal megrakott cápa, mint a forgószél sarka. Így adták hát meg a tiszteletet, addig, amíg ájulásra nem szédültek, ekkor hirtelen mind megcsúsztak és végtelennek tűnő katlan felé indultak. Szótlanul még mindig forogtak, és már maguk sem tudták, de egyszerre valami biztosra hullottak. Meg nem ütötték a derekukat, de az út alatt csak bukdácsoltak. Most pedig csak nyugodtan fekszenek, bennük lassan kért az élet új képeket. Hova is kerültek közben? Keresik a helyük. Egyszer csak észrevették minden máshogy áll és alattuk fekszik a táj. Megfordultak ugyan, de fejükben még mindig csak a tető alatt talált kegyhely élménye rugdosta agyukat. Ezt az élményt csak úgy felejteni nem lehet, ezért búsan, lassan, arcukat mélyre ejtve bandukoltak. A középsők voltak a leggörbébbek, szinte összementek. Látták ám, hogy kettő kisebb domb közt, hullámzó középpel felezve érnek ismét a nyak felé. Ott már jártunk, lelkesedtek ismét, hát gyorsan fel is futottak. Vastag, göndör vadhajat csak úgy púpoztak. Kicsit a tövüknél szétszéledve megpihentek. Aztán megint látták a nyakra édes csepp esett, kerültek hát hirtelen és fejest ugorva egyenként csobbantak. A cserkészek fején hordott kalapjuk néha kicsit a bőrhöz ért. Ekkor az megrándult, szinte majdnem elestek, így nevettek. Megint elindultak, hidakon átfutottak, mentek szélen, középen, fent és lent, szinte már rohantak, visítva futkároztak. Derekasan kicsit megfáradtak. Sóhajt szító, a hajszálat is alig görbítő harapások nyomait a csípő körül találtak. Egyszer aztán határhoz értek, fényes, előbb hirtelen széles, majd pillanat alatt keskeny anyag volt a lábuk alatt. Érintése finom és kedves volt nekik, de amint erről leléptek, a dombok mindig kicsit összébb kerültek. Tetszett a csibészeknek, sürgették ám lábukat, léptek és melléléptek. Egyszerre a táj, amihez értek, kettéesett és középen oly meredek lett, lecsúszni nem mertek, ezért hát öt búcsúzott az öttől és világgá mentek, nem is sejtették még, mire is lelnek. Így léptek hát a combra, ahol összekapaszkodtak és egy vonalban nyújtózkodva csavarogtak. Elérték hát a térd hajlékát, húzták itt kicsit keresztbe a lábukat, alattuk hirtelen rianást láttak. Hosszú volt az út és türelmük még akadt, de fejükben egy új álom fogant. Vádli hátsó és oldalt élő része már őket kevésbé érdekelte. Találtak egy pontot, ami kicsit alattuk forgott. Körben és cikk-cakkban súrolva, simítva le-legurultak a kemény dombon. Látták már a test végét, és saját maguk alulra száműzött távoli testvérét. Ott álltak szép sorban és bólogattak. Rohantak hát közelebb, hátha kell nekik a baráti üdvözlet. A furcsa hangjukat azonban nem értették a cserkészek. Bolondozni kezdtek, ha már ismerkedniük velük nem lehetett. Bújócskáztak hát hullámvonalban köztük, majd hirtelen, mint a fröccsenő víz alatt a por szétrohantak. Arcból lógó pöttyös kampó érkezett és a talált ötök mellé ülve hosszan elbeszélgetett. Beszédük hosszasan cseppenő volt, szilánkok hulltak a földre s mivel szeme nincs a kampónak csak kapkodott fejük, törzsük és lábuk közt. Talpra is állt hosszan sodródva a pillanat, kerülve a sarkat és az imént cserkészek által talált forgópontokat. Meg is kerültek a csibészek gyorsan, amint a beszéd szála elpattant. Rohantak ismét át a testen, fel a fenéken, végig a gerincen, fel - ismét a hajhoz, lépésükkel segítették lopni és tartani a csókpoklot. Amint így összekerültek titkos szövetséget kötöttek, lesz, ami lesz, tetőt mostan döntenek. Elfutottak hát mindannyian a kapuhoz, szóltak ott egy szöveggel és halk surranással az addig keretbe tartott anyag omló bomlásnak feküdt hanyatt. Fogak közé kerülni vágyó bőr vágyta e kapunak nyíló hangját, köszönt hát egy sóhajjal a cserkészcsapatnak. Azok pedig, nem tudva mit csinálnak, lelkes lehelet útjára vágyakat hajigáltak. A cserkészek ezekkel a kövekkel visszatértek a különös földre, amit az előbb járásukkal kuszáltak össze. Kicsit összenéztek és anyagot csippentve elkezdték a szélét húzni ott. Már eddig is édes, sós, savanyú vágyvirág illat keveredett, de amint ez a virág érezte, hogy lassan neki áll a világ, újabb illatos áztató könnyet cseppentett hát. Szirmai még rabruhában, de a cserkészek már jönnek, készítik hát a bódulatot, mint boszorkány az ámulatot. A legények pedig nem bírták, remegéssel háttal álltak és szemük ne is lássa - a rabruhát félrehúzták és kívántak a virágnak egy első nyüszítő édes pillanatot. Ekkor a tizek mindig összeesnek, tetszhalottak lesznek. Megáll minden testvérük, ha az a pillanat ily hirtelen toppan közéjük. Sokat kell még nekik megjárniuk, de a lépés, az első lépés most még csak a csomagolt ajándékuk. Nem tudták mit csinálnak, fogták hát lágyan a világot és csendben a hátára fordították. Meleg, nagy, kéjes cseppekben ködös ajkak közül sóhajjal szakított leheletcseppek áztattak és könyörögtek végig mindenhol, lopva, csenve apró ugrándozásuk közepette az édes gömböket. Csendesedett, majd újra eleredt, időket nyújtva ott, ahol maga csalogatva kapva szakított. Állon ülő szájon át kerülve került hát előbb az egyik, aztán a másik szent helyre. Ahol épp nem volt, ott a cserkészek keringtek, szaladtak, ámultak és őrjöngve kínálták szentjüknek a víg dicséretet. Szakadó hangok közt vágy vágta lékek közé kéjpárnákon simogatva adott most két lélek egymásnak örök pillanatot. Sürgő kapkodó mozdulatok helye nem volt a közéjük szúrt pillanat fokán. Furcsa nyugalom csírát adott akkor, a csíra pedig csak azt eszi, ami alatta él és ha felette járó szél néha szájára keni éltető részeit, ha a víz a fejét, nyakát, hasát, ölét, combját, talpát mossa egyszerre – akkor éled fel és indul örvények fizikai törvényeinek csapodár útjára. Adott hát a cserkészeknek a feladat, keressék meg maguk közt az egyet, aki ma először forrón mártózhat. Sorsnak vetni ilyen feladatot nem lehet, nincs rá szokott képlet, mert utat törni ott nem kell annak, aki cserkészléptek végén helyes útra téved. Ekkor már lépésük a toll súlyával vetekszik, nincs rá utasító szó, nincs vonal, ami őket vezesse. Szellemjárásuk és a súlyuk egyenként egy, ha közösen egymás mellé állnak vágyat markolnak, támaszkodnak, húznak, tolnak. Életük most még nem ért a végére, inkább a közepére. Érik hát a vállon, szájon, csípő feletti részen, első bordák alatt, csontokon a bőr néha kicsit összeszalad, piroslik hát a nyak alatt, fülbe szórja hangjait a lila színű kéjbe fojtott sürgető vágy – nem írható recept szerint jő el a következő pillanat.
Megállnak most ők, kétoldalt a tízek, hajlanak és közösen együtt az anyagba belekapaszkodnak. Húzzák szép lassan, kiderüljön mi hát a következő kútban szédülő vágy létrájának tetején imbolygó feladat. Csúszik is már, mint gleccser a hegy oldalán, szegezett szemek keresik a hó alatt mi rejlett. Hajlik a két összeérő láb, köztük bújt el hát a világ, amint a hó lekerül, szemérmesen bújik, egyvirága szirmai frissek, fényesek, illatosak és édesek. Kicsit oldalt kell dőlnie a tájnak míg végre végleg lerázza a hideg havat. Született ruhájában fekszik hát, omlott sóhajok a szája sarkán, szemei csak épp nyitva, magánál van és újra várja a cserkészekkel érkező langyos remegő vágyat. Jönnek is már, hol szakadnak, hol pedig lágyan bandukolnak. Igyekeznek hát a virágkirály elé lassan, has közepe felé félrelépve, csípő környéki érzéseket egy gombolyaggá kergetve. Kimérik a cserkészek a lépést, erejük már fogytán, már csak csúsznak a csupasszá lett fák helye felett. A szinte már velük együtt lett esős – harapott, mosolygott, csúsztatott, lehelt lépések még a vállaik felett.
Közben a cserkészeid finoman összeszaladnak, sóhajod szinte végtelenné lesz, eltelni vágysz az alig várt forró hullámok által keltett vágyad mélyében. Szédülni és forogni kezdesz, szemeid előtt kezeket tördelsz, fények adják ülőhelyüket a sötétnek és az pedig új erővel rázza fel ismét a fény szélét. Most már csak az a pillanat számít, összes erőddel szakítva, lökve könyörögnéd magadhoz a pillanatot.
A cserkészek kicsit félrelépnek, melléjük szegődött társuk egyet lehel.
Meleget és hideget egyszerre érzel. Onnét kerül a hasadon át fel a nyakadon és ugrik a fejedbe, így terül el ott a következő hullámot összeszorított szemekkel lesve, mint a mező kalászain a vihar első suhintása.
Most kezdődik a tánc, társául kéri a hús a húst. Veszett hajlongásra kéri, előbb meghajol és a táncteret nyal. Ez az a pillanat, amikor kettő élet tökéletesen együtt érezve élhet.
Te már a kicsi időtől felrobbansz, egyszerre sikítanál és levegőért kapnál.
Ebben a pillanatban összeért és táncát járja már a lábad között élő virágod és számban élő kapaszkodó csókom. Itt a pillanat, adatott és élünk vele, forgunk, szuszogással szétesett röpke képeknek adjuk a pózt és terülünk így egymás alá, mellé és fölé.
Cserkészeim közül választott egy a számára adott úton nem hirtelen, de kissé nyűgösen és Neked vékonyan csúszni kezdett és a fal, amely Benned emeltetett szinte magától feszíti szét rózsaszín falait. Ajkaid együtt záródnak szemeddel. Megemeled magad kicsit és combod, lábad, sarkad egyért forog és hajlong. Szakad a szádból a nyögött káromkodás, üvöltve mondanád szoros szavaid, Te már nem tudsz várni, míg én még akarok várni. Teszem és érzed apró lopott és harapott szorításaim, forogni vágysz, pedig már rég forogsz. Összegyűjtöd kezeid ujjai között, ami épp kezed alá került, tépnéd azt, amiről fogalmad sincs mi az.
Megálltak rég a cserkészek és már teljesen mindegy hogy élnek-e vagy halnak, hol és mikor járnak, kerülnek fogaid közé, fogják és elengedve simogatják kócos hajad, erősen emelnek és forgatnak, hátulról himbálózót tartanak. Élik már az életük, de már másoknak súgnak kéjes vágyat és mások súgnak nekik lassú pillanatokat.
Képek jutnak csak nekik, többet fel sem fognának, ezzel kuszálják és teszik sóvár bizonytalansággá a tett előtti reszkető gondolatot.
