Portfóliók

Sima arcon feszül az árnyék, szemben él a test, szőnyegre csepeg a víz. Szó száll a sima, puha szobán, ablakai kívülre kísérik a hangot. Függöny szélei egymásba kapaszkodva állják harcukat az éltető, most ünneprontó fény útjában. Fekete csipke ad takarást annak, amit látni és érezni akkor lehet, amikor annak idejét meghozza az ablakon át egyre beljebb kerülő lágy szellő. Ideje most lett a lassú mozdulatoknak, finoman tekereg ujjak közt a selyem. Már állva kerek az, ami padló fölött keresi lényét. A finom nedvesség meleg hűsét csak a sóhaj szele veszi és apró darabokban csilingelő hangokként potyog a földre. Érzékeny fényét csak az öröm sóhajának szele markolja. Arc és szem közelsége apró mosolyok hullámaiban adja a bizonyságot, most lehet, mert most jó, tudat hangjain új útra indul a fehér lovak húzta történet. A meleg és remegő piros ívek forró útjukon - a vándor lépései szerint - egymás utáni pillanatokban érik egymást. Kezek játéka nyugodt vízesés habzó zuhatagaként kíséri a forró pillanatot. A lágy selyem síkos útja a kapuin keresztül egyre közelebb ér, lépései egyre biztosabbak, egyre hosszabban húzódnak. A pillanat lassít időt, megfogja a kezét, az pedig áll és lassan néz. Táj, mi elékerül, apró gyümölcsfákkal van tele - amik terméseit egyenként apró falatként fal. Arccal fekve él, tekintet héja zárva, mosolya az oldaltnak szól, kezei mellette, hasán fekszik így a gyönyör. Szatén szaggatta csipkeálmok közti test. Orr és áll között feszülő karmok húznak rövid és lágy barázdát, aminek nyomait véletlenhosszú gyógyító lehelet kíséri a fel-feltornyosuló sóhajok közt. A vágy támasztotta kerítések kapui zsanérjukon, hangtalanul, lágyan dőlnek egymásba. Apró motoszkálás utáni kattanás nyomaiban a rest váll is apró rezzenéssel hallgat. Illat, ami csak a testé lehet, közösen járják a zárt szobában izgalmas táncukat. Keveredésük ad kéjes nyugalmat a lopott időnek. Közben a megnyílt forró űr közepén húzódó oszlopon langyos cseppenként elterülve szétfolyik az eső. Ujjak lépése veri magasba a víz tömegét - egyre megújuló erővel még forróbban folynak el. Egy fordulat, amit egy hosszú, lágy, nyirkos erő kényszerít, közben kéz tart ellent a sötét függönynek – újabb fejezet ez. Abban a könyvben, minek lapjai csendes békében simulnak egymásra. Hasról, kihagyva azt, ami még csendes lövészárkában fekszik – nyakra simuló, körbeérő nyaklánc ékeként kerül lehelve egyre hosszabb cseppekben, gurul a fül cimpájára, folyik a homlok csontjára, arc sarkára. Áll csúcsa fölötti orr hegyén rövid időre, de az alatta levő édes völgy ad igazi menedéket. Ujjakat mozgató karok lassan várként kerülnek egyre közelebb - szorítva e tájat. A mézédes vihar dúlása közben a láttatott kék villámok pillanatokra teszik kavargóvá a készületet, kócosabbá a hullámok tetejét. A nyári viharnak vonulása után a szivárvány mutat elvonuló utat, apró rezzenései rajzolják lépésének vonalát. Az eső hull, átáztat selymet, két halk ad egyet, az út lépései kövezve már – csillogva - hívogatóan terülnek a felkelő nap fényében. Hangtalan surranásban indul az omlás, elszálló kísértetként kíséretként szegül és együtt hullámzik egyre magasabbra. Két pont közti út mindig rövid, de ha csak egyet kell választani, az mindig kétségnek kínál széket. De ki is akar itt ma leülni, kezek kavarják tovább az üst tartalmát, körbe – körbe, mindig kisebb köröket karcolva, keresve a közepét, ami egyre feljebb kerül – terített asztal díszeként várva az enyhülést adó nedvesség eljövetelét. Csókok billennek egyre feljebb a lépcsőn, szakadt lábbal megpihenve a nekik tetsző fokon. A kéz közben szorításra csúszott a kézbe, körmök alatti vér fehérbe öltözik. A nyomás alatti tömeg apró robbanásokkal omlik össze és porlik – lényegül át a nemes arannyá. Ebben a katlanban időzik Zeus – meséit innen meséli görögök óta. Mesterkezek munkája adja meg a kornak az örök, de mindig tökéletesnek hitt formát, ahelyett hogy tenyerük ölébe helyeznék és élveznék a szív pallosának lényét. Most még csak hullámzik ez az örökkévaló forma, kapuként szerepel az igazi mélységet kutató embereknek. Gondtalanság itt időzni, ezért keresi a fém végén a hegymászó a Mount Everest csúcsát. Közben édes illat kerül, gyönyör illata ez, még mindig csak áztat, de egyforma kapui már sarkig nyitva állnak. Szomjasan várják a csók mögötti hús verte eső kopogását. A vihar megmozdul, a hegyek közül kifújja a szél, tűnni vágyik – völgybe hívja végzete, ott adja ki fehér jégdarabjait. Tombolása az útközben felszedett párán áll, ami a nyögések útján társául fogadta az újabb sóhajokat. Víztartalmán múlik a súlya, köd nem elég erejéhez. Most aratás ideje van, kalászok közt keresi a paraszt kaszájával a megélhetést. Lassan – lassan jár előrébb az is, jutalma nem marad el. A parasztnak királya a székén ül és ott oszt igazságot. A gyönyörnek széke ha kell: sima – fényes, ha kell: tavaszi rét – mindegy, hiszen ott ítéletet hoznak – véglegest. Ítélet előtt viszont járulni kell, előbb halkan kopogtatni, ha bejutás adatott, ott végignézni és megcsodálni minden szegletét. A király arca már látszik, de hirtelen eléborulni vétek – várjon ő is a sorára, ha már élet – halál ura. Egyre erősebb szellő siklik keresztül - kasul a terem kupolája körül, keresi a helyét – keresi királyát ő is. Már nem is eső áztat, egyszerűen folyó folyik, zabolázatlan – széles folyó. Szigetet jött magába temetni, a sziget szélét már apránként egyre jobban elnyeli. A hullámok vadabbak, teljesen körbeállják, csúszós lesz maga a sziget is, ezzel akar a vízben további életet remélni. Reménye álom marad – hittel hiszi, élete ott is ugyanolyan boldog lesz, mert ami fent vagy lent él, az csak a víz erején vesz méretet. Egy utolsó pillanat, drámák fénypontja, komédiák csendes cafata is lopva adja idejét. E pillanat életöröme víg játék, adott hangtalan kérés, értékes válasza nincs, téboly vesz kalapot, ha a pillanat koporsóba kerül. Az eső elállt, vágyként él a lepkeszárnyban egy másik világ sarkának csorbítása. A kikötő vizének csak a mélysége áll, forgásának lénye hajóknak kis teher – így hajlong most a pára a felhőben. Ide-oda mozog, révész keze utat már nem mutat, terhe könnyű - de értékes, partját keresi szüntelen. Az útja idáig hullámokat tört, de a pillanat – mi nyugságot hoz, kötélhajításra van, a kötél útja pedig a kötél tövében dől el. Így élni már lehet, vaslemezek közé zárt világokat rég könyvek lapjaira írták. Adni így szabad, alma is így szakad ősszel a fáról, megkönnyebbül apa és fia - anya és lánya is. Szakításuk akkor és úgy adatik, amire mindketten nyár alatt készülnek. Most viszont elszakadni így nem lehet, de kell, akkor is, ha visszatérni ismét így – többé nem lehet. Azok már más világok lesznek, azok a napok most még csak kezdődnek. Lépcsőkön vezet tovább a könnyebb út, lépések nyomán vizes lábnyomok maradnak. Hirtelen vihar támad, fák gyökerei földet mozgatnak, megmozdul az, ami az öböl fenekén, hajók nyomai alatt feküdt. Tébolyult módon születik, sikító halálra készülve új életnek feszül. Finoman feltép mindent, mi elékerül – félresöpri a számára lényegtelen világokat, lángja csak a tiszta, egész részt éri. Kíváncsi mohósággal tör előre, kavargása sem támad iszap közt. Nyomulása közben egyre feljebb áll a törzs alatt, így ér finoman nyitott kagylók közé. Forró testként egyre feljebb, míg fejét egyre biztosabb bitó alá hajtja. Merülése végtelen, tünékeny világ, ami köré kerül, csak az óvja meg. Innét az út finom redőkkel borított lágy út csupán, amit esőáztatta viharban cuppogva többször megjárni kell, míg a tengeri test öböl partjára veti magát. Megéli, mert erre született, tartása sikolyokban fekszik, halk és erős hangok a várai, amit épít útja alatt. Kócos vihara gyűrött tájat kever, tobzódásának orkáni dübörgése Lucifer lándzsájának táncában kering, forrongva forog. A meleg viharban enyhülése nem áll meg, hullámokat aprót és nagyot vet. Könnycseppel születik e tájba, az izzadt testről sós víz pereg, lucsok tetejére felúszik a kies táj ijesztő gyönyöre. A villámok a hegyek sapkáját üldözik, hajlik az, ami büszkén áll, bősz fák kezei csapkodják a tüzet, ami üst alatt ad forrást a főzetnek. Pattogással sziszeg a forrongó anyag, parázsra kerülve rögtön felszáll, illatot, mit maga helyére helyez, a vihar sodorja magával. Forgószél támaszkodik hirtelen, alja elvékonyodva vad pörgésbe kezd és visz mindent egyre feljebb, magasabbra a felhők már ámulva bámulják rettenet erejét. Vad gyötrődése a fehér fellegek ruháját tépi, szaggatja, bontja a haját már a hold is, a csillagok hunyorgással viselik az őrület viharát. Pár pillanat és a vihar eléri csúcsát, de vár, míg ereje földet szakít, röviden meg-megáll, fejét felüti, ami a vihar falának ütközik, görcse apró jele hirtelen felszakít mindent, ami addig támasza és építőkockája. A dübörgést sikító üvöltés váltja, ekkor válik el és lesz egy minden a földdel és a széllel. Keveredésük folyadékkal telítődik, dagonya és jégeső hull, görcs, ami készült - kapkodva keresi formáját. Új világ született. Kísértetek hordják a jellegeit, építeni erre a tájra már újra lehet. Ziláló szél torkának bőgése halkul, visszhangjának nyoma is halványul. Edzett nyugalom, amibe csúszik vissza és fekszik újra öblének mélyére az állat. Víz állása épp elérte a dagályt, s most indul vissza apályának aljára. Hűsítő szellő lépked, üszkök szemei csillannak nyomában, halk nyugalom tapossa rengeteg útját. Hangok hangjai engedik léggömbjüket a magasba. Szélsárkányok futnak, percegés ad új ütemet az éj eljövetelének. A sárga karika bóklászó bukfence egyre közelebb ér, bohócok és kacajok kísérik útját. Ők mennek, de holnap talán ismét eljönnek.