Portfóliók

Idetoppanok mostan láthatod, mivé lettem Nélküled az ellenem merényelt szótlanságban, elszóródó kongó világban. Pedig csak aludtam, bár emlékezetem súrolja a semmit az éjem világából s hinni is csak hiszem, nem álmodtam semmit sem. Szórj homokot szemembe, vagy csókoddal repíts párás fellegekbe – teheted, engedem s kérhetem, istrángom s legszebb takaróm, szeretett bújtatóm végy öledbe most, akarom! Ej, hát ez még az álmom, kendőddel takarózom, illata húz, andalítja véremet, forrald hát fel, legyen köd, terítse be rögvest sík selymével szándékom reszkető testét. Hullámzón cseppenjen a szűkre szabott csillanó szemből a mosoly, motoszkáljon a rakott fészek alatt a leend, csak hagyj aludnom Veled, mesélek Neked. Álmokat döntögetek, kiveszem forró parazsukat a tűzből, elgurítom a járdára született útján, menjen, lásson helyettem, érezzen Téged, nézhessen Téged. A dobok bőrére feszül a szó s a kéz üti fel a levegőbe – táncunkat járjuk a legzöldebb erdőben, friss illatát óvó árnyéka alatt terítjük el mellünk mélyére s csókjaink szobrába szorosan leheljük ölelkezve. Lépéseink párhuzamába nem vegyesedik szemezgetett kétség, kerítésünknek nem dől mohával tompított él, s csak a forgás mámora véli örökét, mondd kell-e Néked az ilyennek meglelt álom? Velem? Hallom, jőnek csíkokba írt szellemek, suhannak át lámpán, s azok elhalványulva csuklanak egyet, arcod szépsége pillanatra sötétbe öltözik, aztán ismét nékem súgja gyönyörű ragyogását. Szavakat súgnak a kétségek, főzik üstjükben merényletük titkát, karcosvégű göcsörtös kezük morzsolja az árnyak porát, szövik bele a tél ködét, hintik a villámok könnyét. Ne nézz oda! Ez nem a Te gyönyörűdnek való pillanat, megyek váramba, szólítom katonáim, hegyezzék legszebb hangjukat, ellent kell szólniuk a fojtogató fátylaknak, s lásd lépek ismét vissza Eléd rögvest, vállad sem mozdult hiányom alatt, feküdj csak ismét ölemben. Simítom hajad homlokodról, fogom szép kezed mostan. Menjünk hát, minden a miénk, senki sem fésülheti ide a félelmét. Keljünk útra, hidd el, nem nehéz, felkelsz csak, persze segítek, lépj velem egyet s meglásd a másik már könnyen megy. Menjünk kedvünk útjára, lássuk szemeinkkel a világot, ne félj, most nem hollók kárognak, lepkék szárnyaira varrt jelzőtáblák sorakoznak. Néha ugyan egymástól messze esnek, de ha mindig a hegyről nézel körbe, letakart szemeddel, akkor a lepkeszárnyak egyszerre megmozdulnak s minden más addig a mozgásában megáll és vár, míg szemeddel újra nem indítod azt meg. Elkészült hát mostan már kettőnk szorgalmas súgóútja, tavasz van már a rét a miénk, kerítő öles fáinak tapasztalt ideje is és a nap már a mi napunk. Éhes vagy? Borítom tarisznyámat Eléd, válaszd ki ma mit ennél. Fáradt vagy? Láthatod, ott van házad s benne ágyad. Kérhetsz, hiszen szeretlek.