Portfóliók
Erdő mélyén
Izzadt hangulat közti süvöltések közé tűz keze a fény egy erdőt ültetett. Párásan nyöszörgő, nyálkásan cseppenő, lassú, de nagyon is élő, titkokkal tűzdelve él, mozog, hajlik, csúszik az idő és tér óriás pillanatain. Állandósága nincs, mert megállni nem akar, nem tud, nem arra született. Keretében és ölében számtalan áldott áldatlan kalimpál fészkében. Csomók, kupacok, halmok, ágak, bogak. Termő és nyíló sarjak összekapaszkodnak. Él itt egy furcsa szerzet, kit most épp az előbb leltem meg. Bőre szőrt lógat, kerete is szőrös és furcsa virág gyermeke. Egy olyan virágé, ami taszítja a bogár lábát is, csak a szél kegye fogadja örökbe. Ennek a virágnak a termése feküdt most ide a képbe. Nem ad sem keserű, sem fűszeres illatot. Kész és ott.
Hangja sincs, fintorgó a felette elszálló korgó gyomor. Látszólag tét-len. Látni, de minek. Legalább nem hazudik, egy szőrös golyó és kész. Szél kezek hirtelen markukba szorítanak és ide oda bólintanak engem, velem pedig a mindent. Nyüzsgés, nyöszörgés, hajlik el a tér, kuszált lesz a teremtett, majd ahogy érkezett, úgy szép lassan el is lépkedett. Nyugalmat cibál mindenki magára, egyensúlyok találnak vissza a lábra. Körbenézek és megrettenek, a golyó épp mellettem inog, vetődni készül ágyából, aztán mint akit meglestek, nyugalmát mutatja és csak megtorpanni látszik, de akaratán múlik elkapott sorsa szála. Mint aki szégyenbe esett. Úgy, mintha nézne, mintha várna, mintha kérne. Elnézem, van mit. Itt egy kis moha lepte meg, ott egy kis víz áll homlokán. Nézzük egymást, mintha ezt egyre közelebb tennénk meg.
- Mondj már valamit…
Nem szól. Nem mozdul. Semmi jelet nem ad, de látszik, hogy kushad. Megpöckölöm, hátha leesik, aztán elgurul a földön és többet sosem látom. De nem mozdul. Nézem és csak picit érzem, hogy ő is néz engem. Jó. Így telik el pár perc, békében és fürkészve a golyót. Aztán, mintha ő kérte volna, előkapom dédapám ezüst-veretes fuvoláját. Megfújom üresen, hogy a szellemek biztos elszálljanak belőle, ahogy dédapám kérte. Kifordítom, szám elé teszem, lefogom a kezdő dallamot és belefújok nem keményen, de mélyen. Becsukom a szemem és fuvolámmal elmesélem merre is jártam eddig, mit értem. Elfelejtve a sár szakító kínját, az út izgalmát.
Mesémben épp egy fontos résznél járok, mikor eszembe az jut most nem magamban vagyok.
Sandán, sunyin kinyitom az egyik szemem, a golyón továbbra sincs semmi nyom. Kiesek a történetből, mert akarom, hogy megszólaljon és nekem mesét mondjon. Elnézem, jobban, mint eddig tettem.
Nézem.
Fürkészem.
Valaminek biztos kell lennie, mert akkor mit keresek itt előtte?
Esetleg, ha dallamba fojtott tükrét adnám fülére a golyónak, akkor megrettenik és talán szavával kérkedik. Leírom hát kerekségét, mélyre húzom a jellemét. Semmi válasz, pedig tudom, hogy van füle, még ha az nem is látszik. Töprengésem új játékot hoz. Hátha csak álmodik ott bent, hátha akar valami lenni, de nem tud, talán a dallam, ami neki szól fülére lép és megszólal. Teszem hát, nehéz a dolgom, hisz miről álmodhat egy pont köré írt egyforma lét. Unalmat, kínosat, csinosat?
Nem érdekel, érzem, mit ér. Hangok közé fektetem, terét kihúzom, az egét tisztára mosom. Legyen hát olyan, mit csak álmodik. Két lapos szárnyat kér elnyújtott hordó testére, lábat szánalmast, szemet és orrot, oly finom érzékre billenő tudatot, miről magam is csak álmodok. Szárítsa új vázát feszesre a nap, repüljön hát, legyen díszes gombja a levegő kabátjának. Lepkeként követel új életet, rájöttem és erre a golyó megremegett, szétrepedt, cseppeket eresztett. És vége lett.
Hangja sincs, fintorgó a felette elszálló korgó gyomor. Látszólag tét-len. Látni, de minek. Legalább nem hazudik, egy szőrös golyó és kész. Szél kezek hirtelen markukba szorítanak és ide oda bólintanak engem, velem pedig a mindent. Nyüzsgés, nyöszörgés, hajlik el a tér, kuszált lesz a teremtett, majd ahogy érkezett, úgy szép lassan el is lépkedett. Nyugalmat cibál mindenki magára, egyensúlyok találnak vissza a lábra. Körbenézek és megrettenek, a golyó épp mellettem inog, vetődni készül ágyából, aztán mint akit meglestek, nyugalmát mutatja és csak megtorpanni látszik, de akaratán múlik elkapott sorsa szála. Mint aki szégyenbe esett. Úgy, mintha nézne, mintha várna, mintha kérne. Elnézem, van mit. Itt egy kis moha lepte meg, ott egy kis víz áll homlokán. Nézzük egymást, mintha ezt egyre közelebb tennénk meg.
- Mondj már valamit…
Nem szól. Nem mozdul. Semmi jelet nem ad, de látszik, hogy kushad. Megpöckölöm, hátha leesik, aztán elgurul a földön és többet sosem látom. De nem mozdul. Nézem és csak picit érzem, hogy ő is néz engem. Jó. Így telik el pár perc, békében és fürkészve a golyót. Aztán, mintha ő kérte volna, előkapom dédapám ezüst-veretes fuvoláját. Megfújom üresen, hogy a szellemek biztos elszálljanak belőle, ahogy dédapám kérte. Kifordítom, szám elé teszem, lefogom a kezdő dallamot és belefújok nem keményen, de mélyen. Becsukom a szemem és fuvolámmal elmesélem merre is jártam eddig, mit értem. Elfelejtve a sár szakító kínját, az út izgalmát.
Mesémben épp egy fontos résznél járok, mikor eszembe az jut most nem magamban vagyok.
Sandán, sunyin kinyitom az egyik szemem, a golyón továbbra sincs semmi nyom. Kiesek a történetből, mert akarom, hogy megszólaljon és nekem mesét mondjon. Elnézem, jobban, mint eddig tettem.
Nézem.
Fürkészem.
Valaminek biztos kell lennie, mert akkor mit keresek itt előtte?
Esetleg, ha dallamba fojtott tükrét adnám fülére a golyónak, akkor megrettenik és talán szavával kérkedik. Leírom hát kerekségét, mélyre húzom a jellemét. Semmi válasz, pedig tudom, hogy van füle, még ha az nem is látszik. Töprengésem új játékot hoz. Hátha csak álmodik ott bent, hátha akar valami lenni, de nem tud, talán a dallam, ami neki szól fülére lép és megszólal. Teszem hát, nehéz a dolgom, hisz miről álmodhat egy pont köré írt egyforma lét. Unalmat, kínosat, csinosat?
Nem érdekel, érzem, mit ér. Hangok közé fektetem, terét kihúzom, az egét tisztára mosom. Legyen hát olyan, mit csak álmodik. Két lapos szárnyat kér elnyújtott hordó testére, lábat szánalmast, szemet és orrot, oly finom érzékre billenő tudatot, miről magam is csak álmodok. Szárítsa új vázát feszesre a nap, repüljön hát, legyen díszes gombja a levegő kabátjának. Lepkeként követel új életet, rájöttem és erre a golyó megremegett, szétrepedt, cseppeket eresztett. És vége lett.
