Portfóliók
cigányélet
1. jelenet
a pub egy pincehelyiségben van, és bár a lefelé vezető lépcsők, a légkör hűvösödése, az aláereszkedés mindig a lecsúszottság érzetét váltja ki belőlem, ehhez képest szinte luxuskörülmények fogadnak. a falon bordó és királykék kárpit öleli egymást szépen metszett formákban, pontosan úgy, mint azok az egymás felé néző arcok, amelyek közt a komplementer színű tér tökéletes kelyhet formáz. bár hivatalosan a kéknek nem a mélybordó a komplementere, a színösszeállítást jóval kifejezőbbnek érzem, mint az utcai hercegnők babakék-rózsaszín kombinációit.
vannak tükrök is. a bárpult mögötti, kötelező darabot leszámítva még van néhány a helyiségben, de azok nem borítják be a falat, sokkal hangsúlyosabbnak tűnik tükör-mivoltuknál a súlyos, pattogzott aranyú fakeret. a meleg hangulatot a színek, a keretezett tükrök és az asztalok ében-látszata adja meg, a modernséget pedig falon kígyózó avantgard formák látszólagos öncélúsága. a bárpulton, mint hedonista laboratóriumban, különös formájú üvegekben színes-áttesző és opálos-tejszerű mérgek állnak. sejtelmes, melegsárga a hangulatvilágítás, halkan szól a legcoolabb chill, amit csak föl lehetett lelni a város exkluzív cd-boltjaiban. árak a plafonon, az asztaloknál világnyelvek és szlávos vakkantások halmaza. jószándékú, udvarias turisták.
észreveszem a tíz centi magas, parányi platformot, ami szolid színpadként funkcionál. a kezemben levő vasakat (mikrofon- kottatartó- és szintiállvány) szinte áhítattal támasztom a vörös bársony borítású falnak. a zongorista követ, vállán hatoktávos szinti, másik kezében aktatáska kottákkal, kábelekkel.
a tulajt keresem. ő még nincs itt, a pincérek elmondják, mi a házirend. a vendégek feszengve, várakozástelien méregetnek minket.
tétova beállás után nekikezdünk az első dalnak. nem hivalkodóan, inkább csöndesen, hadd szórakozzanak az emberek, hadd mondják el a velük szemben ülőnek, mire vágynak, mit várnak tőle, mi tetszik nekik, mi nem, milyen csodálatos is az élet így kora este.... középtempós swinggel kezdünk, satin doll. utána finom, visszafogott, nem kevésbé laza bossa nova, címe corcovado, tudat alatti feszültséget, finom érzéki vibrációt keltő, sznob felhangú szám. a vendégek már annyira nem figyelnek, észrevették, hogy hagyjuk őket élni, nem kell rajtunk csüngeni, mi csak szolgálunk, és értő fület remélünk.
a zene lágy, omlós, befogadható, mint egy csinos teasütemény. a hangom kicsit talán túl finomkodó.
az angel eyes blues-vontatottságánál ráengedem a hangulatom a számra. mikor felpillantok, a te nevedet látom vérvörösen égni a bordó falikárpiton.
2. jelenet
zöld, gondozott tér, némi szemét, simogató napfény, kényelmetlen pad. fontos dolgokról beszélgetek, félig odafigyelve. a téma érdekel, de tudatom jó részét lefoglalja a napfény élvezete. még így is a megfelelő helyeken és jókat válaszolok, néha kezdeményezőkészségem bizonyítékául irányítom is a témát. a másik padon szőke lány, csak a cipője többe került, mint amennyi pénzem valaha is volt. státusszimbólum-mobilján hadovál valamit, talán távoli (vagy épp egy utcányira trónoló) kedvesével.
előveszem a light kólás üvegemet, benne a házi kefirrel, a megfelelő résznél hevesen bólogatok, és elszégyellem magam afölött a tény fölött, hogy ez a beszélgetés több figyelmet igényelne tőlem.
3. jelenet
feszített figyelemben telnek a percek. biokémiai világkongresszust tartunk a természettudományi karon. személytelenül, problémamegoldó üzemmódban létezve hallgatom az adást. a walkie-talkie-n valaki az "a" épületből a szent és sérthetetlen "c" csatornára lépett, ami annyit tesz, hogy komoly gondja lehet neki - végülis ez egy hozzávetőleg háromezer fős konferencia, bizonyára komoly oka van rá, hogy a saját csatornájáról a vezetőségire lépjen.
van is. az egyik előadó elájult, mondja, orvosra van szükség, és mentőt kell hívni. kinevezett főorvosunk hihetetlen gyorsan reagál, és bár nagy az adásban a zörgés (tömör vasbeton az egész futurisztikus kóceráj) tisztán értjük a kérdést: mi történt?... a kissrác elmondja az esetet: török biokémikusnő, elájult a levegőtlen kiselőadóban, körülötte közönyös és jajveszékelő értelmiségiek gyűrűje.
egy másik hang beszól - nincs szükség mentőre, már felállt.
első hang közli, hogy a hölgy még mindig fekszik.
de épp csak elesett, mondja a második hang, azt mondja, jól van, már megy is a következő szimpóziumra.
de hát itt fekszik, a két szememmel látom - mondja az első hang az illusztris "c" csatornába, egyre ingerültebben.
a káosz eluralkodik, az elájult nő későn jut orvoshoz, az elsett nő néhány száz méterrel arrébb már harisnyáját igazgatja és megtartandó előadásának diáit veszi újra magában. semmi közük nem volt egymáshoz, azon kívül, hogy mindketten a kritikus időpontban kerültek a földre.
4. jelenet
másik bár. a zongorista és a nagybőgős a last tango in paris-t játssza. ez egy instrumentális szám, így hát lejövök a színpadról, és egy asztalhoz a zongorista rajongója mellé telepedek élvezni a dallamív szenvedélyességét és végletes húzását. már épp halvány burkot vonna szememre a meghatottság könnye, mikor észreveszem a rajongó szemén a már kialakult könny-hártyát, és arcán az elmélyedt kifejezést. összehasonlíthatatlanul nagyobb élvezet számára figyelni a zongorista göndör fürtjeit és hallgatni széthulott játékát, mint beszélgetni, vagy épp szeretkezni vele. tudom, hogy szeretne szép formákat összetákolni a zongorista szilánkosra zúzott, esendő életéből, de túlságosan imádja hozzá, hogy lényegében tudjon segíteni neki. a zongorista zaklatott életének csillogó cserepei gyöngyökké gömbölyödve ömlenek a szórakozó emberek hallójárataiba az észveszejtő dallamban.
mintha valami fontos történt volna most - gondolom - majd visszatérek a mikrofonhoz, és eléneklek egy jazz standardet, ami a maga egyediségében is ugyanolyan, mint bármelyik másik. a szerelem a távolságot igényli - gondolom még elmosódottan a szóló alatt, aztán ismét koncentrálnom kell, visszalépek mézes, finom hangon a következő verzénél. nem rontottam el a belépést. ez is valami...
a rajongó szeme tébolyultan, nedvesen égve függeszkedik a zongorista feszült arcán. az viszont csak a harmóniamenetre koncentrál. még ha érzi is, hogy valaki mély érzelemmel figyeli, legfeljebb egy zavart mosollyal, egy suta félrepillantással mutatja, hogy észrevette. jól tudja: őt is csak akkor szeretik, mikor játszik.
mikor ad.
5. jelenet
ronda kocsma; nem is tudni, pontosan hol - már jól az éjben járunk. az asztal nyikorog, sokan üljük körül, mindenki izzad, két üvegre olvadt gyertya von dicsfényt feltörekvő fejeink körül. futólag azt gondolom, hogy vajon nálam mindig este van-e, majd inkább a kancsó szép ívén pihentetem asszimetriáktól gyötört lelkemet.
a bormintás asztal körül mindenki elhasznált, fáradt, zavart, vagy épp nagy elánnal ilyen-olyan témákhoz fűz fontosnak hitt megjegyzéseket, amely - egyébként helytálló - megállapításokat primitív poénok és artikulálatlan hangok áradata teszi lehetetlenné.
egy-két ember borzongatóan izgalmas társasága tartóztat csak vissza az azonnali éjbeolvadástól. reménykedő érzés, minta várnék tőlük valami nagyon is személyes lelki egyesülésfélét... ami egyébként technikailag nem jelent többet, csak egy-egy cinkos mondatot, tekintetet; egy-egy íves, pontosan rajzolt, kizárólag téridőben értelmezendő kézmozdulatot, ami igazolja, hogy értjük egymást.
mostanra már mindenki a saját világában jár. néhány képzeletbeli kézfogás, ölelés, simogatás még történik az asztaltársaságon belül, aztán mint ázott ürgék megyünk, tanácstalanul szedelődzködünk össze a hazamenetelhez, előre élvezve a buszon zötyögős hazaút élvezetes képzelgéseit, pótolhatatlanul jóleső egyedüllétét.
6. jelenet
elmegyek az erdőbe megnyugodni. nincs más választás - az edzőcuccom büdös, a billenytűzet poros. azt hittem valahol naivan, tudat alatt, hogy lesz ott valaki, aki majd segít nekem, de nyilvánvalóan nem volt. távolról vadorzók lövéseit hallottam, a közelemben csak zizegett a nyár. láz fogott el, vérbő bánat, aztán az égre néztem, és láttam, hogy a radar hogyan pásztázza azt... még az ég sincs egyedül.
attól féltem, lelő egy vadász, pedig feltűnő pirosba öltöztem. mikor magamra öltöttem a lopott nike-hamisítványt, arra gondoltam, hogy ennél nagyobb bóvli nem létezik - még a hamisítványt is loptam - és arra, hogy ebben csak nem puffantanak le. egyszer egy gershwin dalt énekeltem a porszáraz mocsár kellős közepén, mikor a közvetlen közelemben süvített el a golyó.
úgy tűnt, magányosságom helye sűrűn látogatott. most elterülök a tájidegen betonon és várom a gyilkos vadorzót, de csak nem jön. egyedül vagyunk, én és magam.
buliba is mehetnénk, én és magam. ellennénk jól, afelől nem kételkedem. az mp3 lejátszó zenéje mozgásra buzdít, a táj mozdulatlan hallgatásra. az őz elszaladt, a vadász elmaradt.
a zene felkorbácsol, de nincsenek emberek, akik befogadjanak engem. ekkor értem meg, hogy az igazi dalok magányosan születnek, aztán vagy találnak platformot a megszólaltatásukra, vagy nem.
fekszem a betonon. esteledik, érzem a melegét. alattam a mélység; egy fedett dögkút tetején heverek. nyár van, bogarak csípnek - ami nem hiányzik - és szellő simogat, mint értő kéz.
mindenből lehet tanulni, gondolom, csak nem biztos, hogy van hozzá energiám. a tanulás koncentrációt igényel, azt a bizonyos tehetséget, amit nem nagyon tudok irányítani mostanság. olyan a koncentrációs képesség is, mint a földi jók úgy általában - vagy van, vagy nincs. ha van, örülünk - ha nincs, mást keresünk helyette, vagy inkább pácolódunk, érlelődünk saját levünkben.
semmi sem hat olyan erővel, mint az első, gyerekes szerelem.
először ezt a bizonyos szerelmet jöttem ki ide megemészteni. ezt, amit tudvalevőleg nem lehet, de idővel itt ragadtam majd' minden fontos gondolatomnál. ha épp jó idő volt, itt feküdtem végig a húszcentis betonon életem nagy váltásait; itt énekeltem ki magamból a bőrfeszítő szeretetet és bánatot - az egyedüllét feloldott, a meleg beton megnyugtatott, az erdő csendje pedig mindig megadta figyelmet, amit igényeltem.
7. jelenet
szimpatikus, régimódi kertiparti. a fiú játszik a gitáron. kertvárosi, levél-szegélyezte égbolt borul ránk, a tér minden fodrozódása végtelenül kedvesnek, barátinak, élhetőnek tűnik. hanyagul dizájnolt, kerti műanyag-székeken ülünk, mohón szippantjuk magunkba a nyár illatát, a gitáros pedig csak játssza sorra a slágereket, időnként zenei szakkifejezésekkel kommentálva saját tevékenységét. beszélni már talán nem is lenne képes összefüggően, de zenélni még tud.
láthatalan, bizonytalan, érzékeny csápjainkkal keressük egymást a sötétben, meg-megbotolva a lápi zsombéknak is beillő fűcsomókban, élvezvén a növények penge-kaparászását bokánkon. (tutajosnak a tüskevárban kottapapír lett a bőre a sástól, amire később, a regény cselekménye során, énekesmadarak elmosódott, vad dallamai lettek rögzítve.)
piros kedvvel végiggajdoljuk az összes slágert, amit közösen tudunk; egy ideig figyeljük még a roppanó tüzet, majd parttalan, de udvarias vitákba bocsátkozunk a levegő tisztaságától és vitakészségünk bátorságától megrészegülve.
diófák. sokan. kőrisfák. közeli szántók gyomjai... növényi illatok minden parfümnél szentebb pollen-felhőjébe burkolódzunk, kényelmes paplanként borul ránk az évszak krémes bája.
élni jó - érezzük mindannyian egy-egy pillanatra, majd reggel, visszahúzódva biztonságos csigaházunkba, hazakúszunk a helyre, ahol akkor tanyázunk, ha nincs mit mondanunk.
8. jelenet
egyszer strucctollat loptam az állatkertből. késő tavaszi, ragyogó, szafarisan sárgásbarna hangulatú nap volt. a csípős csőrű, kapkodó fejű strucc tolla fertőtlenítve és hajlakkal lefújva a mai napig a polcomon áll, más egyéb tollakkal egyetemben, egy dizájnos kólásüvegben. néha arra gondolok, hogy pontosan úgy mered ott, mint egy groteszk csokor virág.
meglehetősen unatkoztam azon az állatkerti látogatáson. kicsi voltam, bár nem tudom pontosan besaccolni, hány éves is lehettem. annyi biztos, hogy valami céges csapatépítő-tréningekre emlékeztető családi program volt, leszámítva persze az ingyenszaunát (az nem volt).
valamennyire persze érdekeltek az állatok, de a körülöttem levő emberek semmi figyelemreméltót nem produkáltak. így döntöttem amellett, hogy inkább tollakat rabolok az állatkert különböző madárfajaitól.
a pelikánoktól és a visongó arapapagájoktól viszonylag könnyű volt, a halványuló rózsaszínű flamingóktól annál nehezebb... elkülönített tóból szürcsölgették a számukra alapvetően nem megfelelő alga-összetételű, poshadt vizet.
már akkor is mindig el kellett valamivel szórakoztassam magam, és ami azt illeti, mindig sikerült... tollakkal, feltört kristályú kavicsokkal, vagy épp a földből előbányászott drótokkal, madzagokkal, gombokkal; később olvasmányokkal, fura tapintású dolgokkal, izgalmas textúrákkal, fizikai (anyagok) és elvont (érzetek) értelemben. mindig csak kerestem-kutattam valami után, ami igazán fontos lehet számomra, amiért rajongani tudnék.
mindig is szerettem volna magam átadni valami felsőbbrendű sodrásnak. mikor épp sikerült, mámorító érzés volt, de csak annyi időre, mint egy darázscsípés: első döbbenet, az esemény integrálása az aktuális világképbe, az esemény megemésztése, lecsengés. mindez percek alatt.
9. jelenet
egy rákosszentmihályi homokozóban ültünk - nem, nem voltunk már gyerekek... csak épp egy játszótérre hívtam őt, hogy láthassam. ő meg akart szabadulni tőlem, én szintúgy. ez volt találkozásunk remélt jövőbeli értelme. az a remény vitt minket oda, hogy a pőre viszontlátás majd jól kijózanít minket illogikus, lehetetlen szerelmünkből egymás iránt.
ő azt mondta: házinyúlra nem lövünk.
én azt gondoltam: ha én nem lehetek házinyúl, akkor egyes barátnőid miért lehettek azok?
nem szóltam, csak kezét szorítottam a nagy szerelemnek, aki könnyűnek látszó léptekkel táncolt haza a diófa utcába, üres kézzel, dacos szívvel, búzavirág-kéken. szép volt, és távoli. pont olyan, amilyennek szerettem.
nem tudom, tudta-e, hogy vak szerelmemben tíz emelet magasan lebegtem a korláton kívül, csupán mert azt hittem, soha nem lehetünk többé együtt... és akkor már ez nem is számított.
azóta öregedtem, és sorra elmaradnak a látványos tettek. néha úgy érzem, szerelmes vagyok. néha úgy érzem, az ember bármit tesz, bárhol van, bármivel próbálkozik, végtelenül, elmondhatatlanul magányos. ekkor nosztalgiával gondolok arra a homokozóbeli pillanatra, amikor megértettem: mindenről le lehet mondani. még az első, legnagyobb, legforróbb, felejthetetlen szerelemről is.
10. jelenet
vannak zsenik. igaz, nem tudom pontosan definiálni, kik is azok. csak egyszerűen hallgatom, olvasom, megértem őket. élvezem, hogy kimondják azt, amire én nem vagyok képes.
mégis... időről-időre, fáradhatatlanul megpróbálkozom kifejezni azt, ami "szerintem" van... mindennap gondolkodom, írok, gyakorlok, olvasok, figyelmesen hallgatok, és nem látok más utat magam számára, mint alkotni... nagy, aláhúzott, tizenhatos betűméretű "a"-val. nem vágyom másra, mint valamivel, ami eddig nem létezett, gazdagítani a létezők amúgy is széles tárházát... persze csak azzal, amivel érdemes.
itt kezdődik a paralízis. mivel érdemes bővíteni azt, ami van, és már eleve felfoghatatlanul sok? vajon ez kiszolgáló, vagy épp önkiszolgáló rendszer?
hiába kívánom, senki nem mondhatja meg nekem, hogy mi az, aminek létjogosultsága van, és mi az, aminek nincs. magamra vagyok utalva, mint mindig is. létbizonytalanság száz százalékon, önbizalom nullán. engedjetek létezni, semmi többet nem kérek. minden embert szeretek, pusztán azért, mert létezhetnek. cserébe, simán üzleti alapon - engedjetek engem élni!
a pub egy pincehelyiségben van, és bár a lefelé vezető lépcsők, a légkör hűvösödése, az aláereszkedés mindig a lecsúszottság érzetét váltja ki belőlem, ehhez képest szinte luxuskörülmények fogadnak. a falon bordó és királykék kárpit öleli egymást szépen metszett formákban, pontosan úgy, mint azok az egymás felé néző arcok, amelyek közt a komplementer színű tér tökéletes kelyhet formáz. bár hivatalosan a kéknek nem a mélybordó a komplementere, a színösszeállítást jóval kifejezőbbnek érzem, mint az utcai hercegnők babakék-rózsaszín kombinációit.
vannak tükrök is. a bárpult mögötti, kötelező darabot leszámítva még van néhány a helyiségben, de azok nem borítják be a falat, sokkal hangsúlyosabbnak tűnik tükör-mivoltuknál a súlyos, pattogzott aranyú fakeret. a meleg hangulatot a színek, a keretezett tükrök és az asztalok ében-látszata adja meg, a modernséget pedig falon kígyózó avantgard formák látszólagos öncélúsága. a bárpulton, mint hedonista laboratóriumban, különös formájú üvegekben színes-áttesző és opálos-tejszerű mérgek állnak. sejtelmes, melegsárga a hangulatvilágítás, halkan szól a legcoolabb chill, amit csak föl lehetett lelni a város exkluzív cd-boltjaiban. árak a plafonon, az asztaloknál világnyelvek és szlávos vakkantások halmaza. jószándékú, udvarias turisták.
észreveszem a tíz centi magas, parányi platformot, ami szolid színpadként funkcionál. a kezemben levő vasakat (mikrofon- kottatartó- és szintiállvány) szinte áhítattal támasztom a vörös bársony borítású falnak. a zongorista követ, vállán hatoktávos szinti, másik kezében aktatáska kottákkal, kábelekkel.
a tulajt keresem. ő még nincs itt, a pincérek elmondják, mi a házirend. a vendégek feszengve, várakozástelien méregetnek minket.
tétova beállás után nekikezdünk az első dalnak. nem hivalkodóan, inkább csöndesen, hadd szórakozzanak az emberek, hadd mondják el a velük szemben ülőnek, mire vágynak, mit várnak tőle, mi tetszik nekik, mi nem, milyen csodálatos is az élet így kora este.... középtempós swinggel kezdünk, satin doll. utána finom, visszafogott, nem kevésbé laza bossa nova, címe corcovado, tudat alatti feszültséget, finom érzéki vibrációt keltő, sznob felhangú szám. a vendégek már annyira nem figyelnek, észrevették, hogy hagyjuk őket élni, nem kell rajtunk csüngeni, mi csak szolgálunk, és értő fület remélünk.
a zene lágy, omlós, befogadható, mint egy csinos teasütemény. a hangom kicsit talán túl finomkodó.
az angel eyes blues-vontatottságánál ráengedem a hangulatom a számra. mikor felpillantok, a te nevedet látom vérvörösen égni a bordó falikárpiton.
2. jelenet
zöld, gondozott tér, némi szemét, simogató napfény, kényelmetlen pad. fontos dolgokról beszélgetek, félig odafigyelve. a téma érdekel, de tudatom jó részét lefoglalja a napfény élvezete. még így is a megfelelő helyeken és jókat válaszolok, néha kezdeményezőkészségem bizonyítékául irányítom is a témát. a másik padon szőke lány, csak a cipője többe került, mint amennyi pénzem valaha is volt. státusszimbólum-mobilján hadovál valamit, talán távoli (vagy épp egy utcányira trónoló) kedvesével.
előveszem a light kólás üvegemet, benne a házi kefirrel, a megfelelő résznél hevesen bólogatok, és elszégyellem magam afölött a tény fölött, hogy ez a beszélgetés több figyelmet igényelne tőlem.
3. jelenet
feszített figyelemben telnek a percek. biokémiai világkongresszust tartunk a természettudományi karon. személytelenül, problémamegoldó üzemmódban létezve hallgatom az adást. a walkie-talkie-n valaki az "a" épületből a szent és sérthetetlen "c" csatornára lépett, ami annyit tesz, hogy komoly gondja lehet neki - végülis ez egy hozzávetőleg háromezer fős konferencia, bizonyára komoly oka van rá, hogy a saját csatornájáról a vezetőségire lépjen.
van is. az egyik előadó elájult, mondja, orvosra van szükség, és mentőt kell hívni. kinevezett főorvosunk hihetetlen gyorsan reagál, és bár nagy az adásban a zörgés (tömör vasbeton az egész futurisztikus kóceráj) tisztán értjük a kérdést: mi történt?... a kissrác elmondja az esetet: török biokémikusnő, elájult a levegőtlen kiselőadóban, körülötte közönyös és jajveszékelő értelmiségiek gyűrűje.
egy másik hang beszól - nincs szükség mentőre, már felállt.
első hang közli, hogy a hölgy még mindig fekszik.
de épp csak elesett, mondja a második hang, azt mondja, jól van, már megy is a következő szimpóziumra.
de hát itt fekszik, a két szememmel látom - mondja az első hang az illusztris "c" csatornába, egyre ingerültebben.
a káosz eluralkodik, az elájult nő későn jut orvoshoz, az elsett nő néhány száz méterrel arrébb már harisnyáját igazgatja és megtartandó előadásának diáit veszi újra magában. semmi közük nem volt egymáshoz, azon kívül, hogy mindketten a kritikus időpontban kerültek a földre.
4. jelenet
másik bár. a zongorista és a nagybőgős a last tango in paris-t játssza. ez egy instrumentális szám, így hát lejövök a színpadról, és egy asztalhoz a zongorista rajongója mellé telepedek élvezni a dallamív szenvedélyességét és végletes húzását. már épp halvány burkot vonna szememre a meghatottság könnye, mikor észreveszem a rajongó szemén a már kialakult könny-hártyát, és arcán az elmélyedt kifejezést. összehasonlíthatatlanul nagyobb élvezet számára figyelni a zongorista göndör fürtjeit és hallgatni széthulott játékát, mint beszélgetni, vagy épp szeretkezni vele. tudom, hogy szeretne szép formákat összetákolni a zongorista szilánkosra zúzott, esendő életéből, de túlságosan imádja hozzá, hogy lényegében tudjon segíteni neki. a zongorista zaklatott életének csillogó cserepei gyöngyökké gömbölyödve ömlenek a szórakozó emberek hallójárataiba az észveszejtő dallamban.
mintha valami fontos történt volna most - gondolom - majd visszatérek a mikrofonhoz, és eléneklek egy jazz standardet, ami a maga egyediségében is ugyanolyan, mint bármelyik másik. a szerelem a távolságot igényli - gondolom még elmosódottan a szóló alatt, aztán ismét koncentrálnom kell, visszalépek mézes, finom hangon a következő verzénél. nem rontottam el a belépést. ez is valami...
a rajongó szeme tébolyultan, nedvesen égve függeszkedik a zongorista feszült arcán. az viszont csak a harmóniamenetre koncentrál. még ha érzi is, hogy valaki mély érzelemmel figyeli, legfeljebb egy zavart mosollyal, egy suta félrepillantással mutatja, hogy észrevette. jól tudja: őt is csak akkor szeretik, mikor játszik.
mikor ad.
5. jelenet
ronda kocsma; nem is tudni, pontosan hol - már jól az éjben járunk. az asztal nyikorog, sokan üljük körül, mindenki izzad, két üvegre olvadt gyertya von dicsfényt feltörekvő fejeink körül. futólag azt gondolom, hogy vajon nálam mindig este van-e, majd inkább a kancsó szép ívén pihentetem asszimetriáktól gyötört lelkemet.
a bormintás asztal körül mindenki elhasznált, fáradt, zavart, vagy épp nagy elánnal ilyen-olyan témákhoz fűz fontosnak hitt megjegyzéseket, amely - egyébként helytálló - megállapításokat primitív poénok és artikulálatlan hangok áradata teszi lehetetlenné.
egy-két ember borzongatóan izgalmas társasága tartóztat csak vissza az azonnali éjbeolvadástól. reménykedő érzés, minta várnék tőlük valami nagyon is személyes lelki egyesülésfélét... ami egyébként technikailag nem jelent többet, csak egy-egy cinkos mondatot, tekintetet; egy-egy íves, pontosan rajzolt, kizárólag téridőben értelmezendő kézmozdulatot, ami igazolja, hogy értjük egymást.
mostanra már mindenki a saját világában jár. néhány képzeletbeli kézfogás, ölelés, simogatás még történik az asztaltársaságon belül, aztán mint ázott ürgék megyünk, tanácstalanul szedelődzködünk össze a hazamenetelhez, előre élvezve a buszon zötyögős hazaút élvezetes képzelgéseit, pótolhatatlanul jóleső egyedüllétét.
6. jelenet
elmegyek az erdőbe megnyugodni. nincs más választás - az edzőcuccom büdös, a billenytűzet poros. azt hittem valahol naivan, tudat alatt, hogy lesz ott valaki, aki majd segít nekem, de nyilvánvalóan nem volt. távolról vadorzók lövéseit hallottam, a közelemben csak zizegett a nyár. láz fogott el, vérbő bánat, aztán az égre néztem, és láttam, hogy a radar hogyan pásztázza azt... még az ég sincs egyedül.
attól féltem, lelő egy vadász, pedig feltűnő pirosba öltöztem. mikor magamra öltöttem a lopott nike-hamisítványt, arra gondoltam, hogy ennél nagyobb bóvli nem létezik - még a hamisítványt is loptam - és arra, hogy ebben csak nem puffantanak le. egyszer egy gershwin dalt énekeltem a porszáraz mocsár kellős közepén, mikor a közvetlen közelemben süvített el a golyó.
úgy tűnt, magányosságom helye sűrűn látogatott. most elterülök a tájidegen betonon és várom a gyilkos vadorzót, de csak nem jön. egyedül vagyunk, én és magam.
buliba is mehetnénk, én és magam. ellennénk jól, afelől nem kételkedem. az mp3 lejátszó zenéje mozgásra buzdít, a táj mozdulatlan hallgatásra. az őz elszaladt, a vadász elmaradt.
a zene felkorbácsol, de nincsenek emberek, akik befogadjanak engem. ekkor értem meg, hogy az igazi dalok magányosan születnek, aztán vagy találnak platformot a megszólaltatásukra, vagy nem.
fekszem a betonon. esteledik, érzem a melegét. alattam a mélység; egy fedett dögkút tetején heverek. nyár van, bogarak csípnek - ami nem hiányzik - és szellő simogat, mint értő kéz.
mindenből lehet tanulni, gondolom, csak nem biztos, hogy van hozzá energiám. a tanulás koncentrációt igényel, azt a bizonyos tehetséget, amit nem nagyon tudok irányítani mostanság. olyan a koncentrációs képesség is, mint a földi jók úgy általában - vagy van, vagy nincs. ha van, örülünk - ha nincs, mást keresünk helyette, vagy inkább pácolódunk, érlelődünk saját levünkben.
semmi sem hat olyan erővel, mint az első, gyerekes szerelem.
először ezt a bizonyos szerelmet jöttem ki ide megemészteni. ezt, amit tudvalevőleg nem lehet, de idővel itt ragadtam majd' minden fontos gondolatomnál. ha épp jó idő volt, itt feküdtem végig a húszcentis betonon életem nagy váltásait; itt énekeltem ki magamból a bőrfeszítő szeretetet és bánatot - az egyedüllét feloldott, a meleg beton megnyugtatott, az erdő csendje pedig mindig megadta figyelmet, amit igényeltem.
7. jelenet
szimpatikus, régimódi kertiparti. a fiú játszik a gitáron. kertvárosi, levél-szegélyezte égbolt borul ránk, a tér minden fodrozódása végtelenül kedvesnek, barátinak, élhetőnek tűnik. hanyagul dizájnolt, kerti műanyag-székeken ülünk, mohón szippantjuk magunkba a nyár illatát, a gitáros pedig csak játssza sorra a slágereket, időnként zenei szakkifejezésekkel kommentálva saját tevékenységét. beszélni már talán nem is lenne képes összefüggően, de zenélni még tud.
láthatalan, bizonytalan, érzékeny csápjainkkal keressük egymást a sötétben, meg-megbotolva a lápi zsombéknak is beillő fűcsomókban, élvezvén a növények penge-kaparászását bokánkon. (tutajosnak a tüskevárban kottapapír lett a bőre a sástól, amire később, a regény cselekménye során, énekesmadarak elmosódott, vad dallamai lettek rögzítve.)
piros kedvvel végiggajdoljuk az összes slágert, amit közösen tudunk; egy ideig figyeljük még a roppanó tüzet, majd parttalan, de udvarias vitákba bocsátkozunk a levegő tisztaságától és vitakészségünk bátorságától megrészegülve.
diófák. sokan. kőrisfák. közeli szántók gyomjai... növényi illatok minden parfümnél szentebb pollen-felhőjébe burkolódzunk, kényelmes paplanként borul ránk az évszak krémes bája.
élni jó - érezzük mindannyian egy-egy pillanatra, majd reggel, visszahúzódva biztonságos csigaházunkba, hazakúszunk a helyre, ahol akkor tanyázunk, ha nincs mit mondanunk.
8. jelenet
egyszer strucctollat loptam az állatkertből. késő tavaszi, ragyogó, szafarisan sárgásbarna hangulatú nap volt. a csípős csőrű, kapkodó fejű strucc tolla fertőtlenítve és hajlakkal lefújva a mai napig a polcomon áll, más egyéb tollakkal egyetemben, egy dizájnos kólásüvegben. néha arra gondolok, hogy pontosan úgy mered ott, mint egy groteszk csokor virág.
meglehetősen unatkoztam azon az állatkerti látogatáson. kicsi voltam, bár nem tudom pontosan besaccolni, hány éves is lehettem. annyi biztos, hogy valami céges csapatépítő-tréningekre emlékeztető családi program volt, leszámítva persze az ingyenszaunát (az nem volt).
valamennyire persze érdekeltek az állatok, de a körülöttem levő emberek semmi figyelemreméltót nem produkáltak. így döntöttem amellett, hogy inkább tollakat rabolok az állatkert különböző madárfajaitól.
a pelikánoktól és a visongó arapapagájoktól viszonylag könnyű volt, a halványuló rózsaszínű flamingóktól annál nehezebb... elkülönített tóból szürcsölgették a számukra alapvetően nem megfelelő alga-összetételű, poshadt vizet.
már akkor is mindig el kellett valamivel szórakoztassam magam, és ami azt illeti, mindig sikerült... tollakkal, feltört kristályú kavicsokkal, vagy épp a földből előbányászott drótokkal, madzagokkal, gombokkal; később olvasmányokkal, fura tapintású dolgokkal, izgalmas textúrákkal, fizikai (anyagok) és elvont (érzetek) értelemben. mindig csak kerestem-kutattam valami után, ami igazán fontos lehet számomra, amiért rajongani tudnék.
mindig is szerettem volna magam átadni valami felsőbbrendű sodrásnak. mikor épp sikerült, mámorító érzés volt, de csak annyi időre, mint egy darázscsípés: első döbbenet, az esemény integrálása az aktuális világképbe, az esemény megemésztése, lecsengés. mindez percek alatt.
9. jelenet
egy rákosszentmihályi homokozóban ültünk - nem, nem voltunk már gyerekek... csak épp egy játszótérre hívtam őt, hogy láthassam. ő meg akart szabadulni tőlem, én szintúgy. ez volt találkozásunk remélt jövőbeli értelme. az a remény vitt minket oda, hogy a pőre viszontlátás majd jól kijózanít minket illogikus, lehetetlen szerelmünkből egymás iránt.
ő azt mondta: házinyúlra nem lövünk.
én azt gondoltam: ha én nem lehetek házinyúl, akkor egyes barátnőid miért lehettek azok?
nem szóltam, csak kezét szorítottam a nagy szerelemnek, aki könnyűnek látszó léptekkel táncolt haza a diófa utcába, üres kézzel, dacos szívvel, búzavirág-kéken. szép volt, és távoli. pont olyan, amilyennek szerettem.
nem tudom, tudta-e, hogy vak szerelmemben tíz emelet magasan lebegtem a korláton kívül, csupán mert azt hittem, soha nem lehetünk többé együtt... és akkor már ez nem is számított.
azóta öregedtem, és sorra elmaradnak a látványos tettek. néha úgy érzem, szerelmes vagyok. néha úgy érzem, az ember bármit tesz, bárhol van, bármivel próbálkozik, végtelenül, elmondhatatlanul magányos. ekkor nosztalgiával gondolok arra a homokozóbeli pillanatra, amikor megértettem: mindenről le lehet mondani. még az első, legnagyobb, legforróbb, felejthetetlen szerelemről is.
10. jelenet
vannak zsenik. igaz, nem tudom pontosan definiálni, kik is azok. csak egyszerűen hallgatom, olvasom, megértem őket. élvezem, hogy kimondják azt, amire én nem vagyok képes.
mégis... időről-időre, fáradhatatlanul megpróbálkozom kifejezni azt, ami "szerintem" van... mindennap gondolkodom, írok, gyakorlok, olvasok, figyelmesen hallgatok, és nem látok más utat magam számára, mint alkotni... nagy, aláhúzott, tizenhatos betűméretű "a"-val. nem vágyom másra, mint valamivel, ami eddig nem létezett, gazdagítani a létezők amúgy is széles tárházát... persze csak azzal, amivel érdemes.
itt kezdődik a paralízis. mivel érdemes bővíteni azt, ami van, és már eleve felfoghatatlanul sok? vajon ez kiszolgáló, vagy épp önkiszolgáló rendszer?
hiába kívánom, senki nem mondhatja meg nekem, hogy mi az, aminek létjogosultsága van, és mi az, aminek nincs. magamra vagyok utalva, mint mindig is. létbizonytalanság száz százalékon, önbizalom nullán. engedjetek létezni, semmi többet nem kérek. minden embert szeretek, pusztán azért, mert létezhetnek. cserébe, simán üzleti alapon - engedjetek engem élni!
