Portfóliók
A jeruzsálemi Templom
Jeruzsálem
Krisztus után 70-ben, augusztus 28-án Titus római fővezér utolsó eléigazítására hívta össze tábornokait, mielőtt megindította volna a végső támadást Jeruzsálem falai ellen. A Judea tartománybeli zsidók lázadását hároméves hadjáratban tudták csak leverni, amelynek csúcspontja Jeruzsálem öt hónapos kegyetlen ostroma volt.- Aznap rohanták le a várost. Most már a zsidók Templomának a sorsáról kellett dönteni. A Templom uralta a várost, és a környező vidéket. A világ leghatalmasabb, legnagyobb áhítatot kiváltott épülete volt. Arannyal, csillogó fehér kövekkel kirakva ragyogott, és úgy pompázott, hogy nég a sokat látott, erős akaratú Titus, Róma leendő császára is megdöbbent láttára. És ez volt a zsidók központi, jelképes erőssége is.
Az ezt követő események legismertebb változatát Flavius zsidó történetíró hagyta ránk. Különleges helyzetben volt: egykor ő maga is zsidó vezetők közé tartozott, de most római megbízásra írta meg a zsidó háború történetét. Ő úgy tartja, hogy a hadvezérek-szokás szerint-a lehető leggyakorlatiasabb katonai megoldás mellett kardoskodtak, ahogyan a tábornokok általában tenni szoktak. Szerintük a zsidók egészen addig lázadni fognak, amíg csak áll vallási és politikai tevékenységük központja, a Templom. El kell hát pusztítani! De Titus más véleményen volt. Kijelentette, hogy sosem égtetne porrá egy ilyen lenyűgöző létesítményt, hiszen „csak Róma veszítene vele.” Ha továbbra is állni fog, a birodalmat dicsőíti. A hadvezérek tehát azt a feladatot kapták, hogy őrizzék meg a templomot De egyetlen háborúban sem mehet mindig minden a terv szerint. A zsidók kétségbeesett elkeseredéssel küzdöttek, és a csata folyamán az egyik római katona egy égő zsarátnokot dobott be a Templom egyik alacsony aranyajtaján. A cédrusfa berendezés hamar lábra kapott, a római katonák kezéből kicsúszott az irányítás, és Jeruzsálem lerohanása véres zavargásba, fosztogatásba és pusztításba torkollott. Akár megbízunk Josephus beszámolójában, akár nem, a végeredmény ugyanaz-az ókori világ ezen csodája porig égett.
A harc elültével a rómaiak alaposságukról ismerten felszántották a helyszínt. Olyan gondosan végezték a dolgukat, hogy a Templomból egyetlen tárgy, de még egy kődarab sem maradt meg a modern korig. Számos más, drága holmi mellett Titus a Templom híres, hétágú arany gyertyatartóját is magával vitte Rómába , ahol a hadvezér tiszteletére rendezett diadalmenetben az egybegyűlt nép megcsodálhatta a zsákmányt: az eseményt Titus diadalívén jegyezték fel az utókornak. A Templomot most már csak elképzelni tudjuk, mégis sok turista csak azért áll meg Rómában Titus diadalívénél, hogy megnézze a kis képet a belső falon. A császár nem hitte el, hogy ez lesz az emlékmű legfontosabb képe. A diadalívet Titus örökkévaló katonai dicsőségének emelték, ehelyett jelkép lett, a zsidók elpusztított Templomából áradó maradó erő szimbóluma.
Heródes, saját public relations érdekeit szem előtt tartva újjá építette a templomot. Igazságos uralkodóként akart a zsidók előtt tetszelegni. A méretekre jellemző, hogy az alapterület 12 futballpálya nagyságúnak felett meg, de a siratófal még nem készült el. Az építkezés során nem csupoán a magasba emelt talapzat építészeti problémájának gyakorlati megvalósításához volt szükség. De Idővel a legnagyobb szentséggel ruházták fel, és a legmélyebb vallásos érzelmek kifejezője lett.
Mindez mélységesen jellemző arra, hogy az emberekben milyen mély és szenvedélyes kötődést tudott ébreszteni a Templom.
Noha a kötet túlnyomórészt a jeruzsálemi Templom építésével, lerombolásával foglalkozik, de azokkal a híres ásatásokkal is, amelyeket a templomosok(kik nevüket is erről kapták) a Temlom alatt folytattak. Nem titok, hogy Helena itt vélte megtalálni a Szent Sírt.
A könyv legjobb fejezetei számomra mégis azok, melyek azt tárgyalják, hogyan lehetett, ez az eredetileg usidó és nem is túlságosan nagy település három világvallás: judaizmus, iszlám,kereszténység a mai napig elismert szakrális fővárosa.
Könyvet a városról olvastam többet is, eszembe jut Rapcsányi László, a boldog emlékezetű, átkos korszak legrosszabb TIT hagyományait felidéző ismeretterjesztő munkája, s rémlik valami Karin Amstrongtól is.
Rendezettségében, koncepciózusságában, no meg modernitásában vitathatatlan, ez most a legteljesebb munka.
Európai szemmel érthetetlen, szakrális város. Amikor Jézus arról beszélt, hogy könnyebben megy át egy teve a tű fokán, mint egy gazdag a mennyek birodalmába, akkor ezt sokáig metaforikusan fogták fel, míg rá nem jöttek, hogy a Tű foka, Jeruzsálemnek egy rendkívül szűk kis utcácskáját jelenti, helyrajzi számmal, de ezt már csak a bennem lakó kisördög mondatja ki velem.
Páratlanul izgalmas (modern), kitér a templomosok és a Templom igazi és vélt kapcsolataira, tehát a divatos témákra. Gondosan dokumentált és szépen megírt, igényes kötet.
Kerekes Tamás
A kiadó:
A világon nem sok épületnek van olyan ihletett ereje, mint a Jeruzsálemi Templomnak. Ám a Templom ennek ellenére több mint 2000 éven át nem létezett. Ez a csodálatos könyv elbeszéli az emberi teremtőerő eme örök emlékművének történetét és a zsidók, a keresztények, illetve a muszlimok számára való jelentőségét. A Templom az ókori zsidók vallási központja volt, az ókori világ egyik csodája. I. sz. 70-ben Titus római császár a júdeai lázadás leverése során leromboltatta. Azóta a Templom csak a képzeletünkben élt – a zsidók sóvárogtak utána, a keresztények egyik központi metaforájukként őrizték, a muszlimok ikonként tisztelték (a Sziklamecsetet). Simon Goldhill feltárja a Templom egyedülálló történetét, s ennek a történetnek a különböző felhasználási módjait a vallási, politikai és kulturális kontextusokban. Olyan történetet beszél el, mely a keresztes hadjáratoktól kezdődően szerepet játszott a modern politikai világ kialakításában
A jeruzsálemi templom
Simon Goldhill
Goldbook Kiadó
info@goldbook.hu
[a]http://www.goldbook.hu[text]www.goldbook.hu[/a]
Krisztus után 70-ben, augusztus 28-án Titus római fővezér utolsó eléigazítására hívta össze tábornokait, mielőtt megindította volna a végső támadást Jeruzsálem falai ellen. A Judea tartománybeli zsidók lázadását hároméves hadjáratban tudták csak leverni, amelynek csúcspontja Jeruzsálem öt hónapos kegyetlen ostroma volt.- Aznap rohanták le a várost. Most már a zsidók Templomának a sorsáról kellett dönteni. A Templom uralta a várost, és a környező vidéket. A világ leghatalmasabb, legnagyobb áhítatot kiváltott épülete volt. Arannyal, csillogó fehér kövekkel kirakva ragyogott, és úgy pompázott, hogy nég a sokat látott, erős akaratú Titus, Róma leendő császára is megdöbbent láttára. És ez volt a zsidók központi, jelképes erőssége is.
Az ezt követő események legismertebb változatát Flavius zsidó történetíró hagyta ránk. Különleges helyzetben volt: egykor ő maga is zsidó vezetők közé tartozott, de most római megbízásra írta meg a zsidó háború történetét. Ő úgy tartja, hogy a hadvezérek-szokás szerint-a lehető leggyakorlatiasabb katonai megoldás mellett kardoskodtak, ahogyan a tábornokok általában tenni szoktak. Szerintük a zsidók egészen addig lázadni fognak, amíg csak áll vallási és politikai tevékenységük központja, a Templom. El kell hát pusztítani! De Titus más véleményen volt. Kijelentette, hogy sosem égtetne porrá egy ilyen lenyűgöző létesítményt, hiszen „csak Róma veszítene vele.” Ha továbbra is állni fog, a birodalmat dicsőíti. A hadvezérek tehát azt a feladatot kapták, hogy őrizzék meg a templomot De egyetlen háborúban sem mehet mindig minden a terv szerint. A zsidók kétségbeesett elkeseredéssel küzdöttek, és a csata folyamán az egyik római katona egy égő zsarátnokot dobott be a Templom egyik alacsony aranyajtaján. A cédrusfa berendezés hamar lábra kapott, a római katonák kezéből kicsúszott az irányítás, és Jeruzsálem lerohanása véres zavargásba, fosztogatásba és pusztításba torkollott. Akár megbízunk Josephus beszámolójában, akár nem, a végeredmény ugyanaz-az ókori világ ezen csodája porig égett.
A harc elültével a rómaiak alaposságukról ismerten felszántották a helyszínt. Olyan gondosan végezték a dolgukat, hogy a Templomból egyetlen tárgy, de még egy kődarab sem maradt meg a modern korig. Számos más, drága holmi mellett Titus a Templom híres, hétágú arany gyertyatartóját is magával vitte Rómába , ahol a hadvezér tiszteletére rendezett diadalmenetben az egybegyűlt nép megcsodálhatta a zsákmányt: az eseményt Titus diadalívén jegyezték fel az utókornak. A Templomot most már csak elképzelni tudjuk, mégis sok turista csak azért áll meg Rómában Titus diadalívénél, hogy megnézze a kis képet a belső falon. A császár nem hitte el, hogy ez lesz az emlékmű legfontosabb képe. A diadalívet Titus örökkévaló katonai dicsőségének emelték, ehelyett jelkép lett, a zsidók elpusztított Templomából áradó maradó erő szimbóluma.
Heródes, saját public relations érdekeit szem előtt tartva újjá építette a templomot. Igazságos uralkodóként akart a zsidók előtt tetszelegni. A méretekre jellemző, hogy az alapterület 12 futballpálya nagyságúnak felett meg, de a siratófal még nem készült el. Az építkezés során nem csupoán a magasba emelt talapzat építészeti problémájának gyakorlati megvalósításához volt szükség. De Idővel a legnagyobb szentséggel ruházták fel, és a legmélyebb vallásos érzelmek kifejezője lett.
Mindez mélységesen jellemző arra, hogy az emberekben milyen mély és szenvedélyes kötődést tudott ébreszteni a Templom.
Noha a kötet túlnyomórészt a jeruzsálemi Templom építésével, lerombolásával foglalkozik, de azokkal a híres ásatásokkal is, amelyeket a templomosok(kik nevüket is erről kapták) a Temlom alatt folytattak. Nem titok, hogy Helena itt vélte megtalálni a Szent Sírt.
A könyv legjobb fejezetei számomra mégis azok, melyek azt tárgyalják, hogyan lehetett, ez az eredetileg usidó és nem is túlságosan nagy település három világvallás: judaizmus, iszlám,kereszténység a mai napig elismert szakrális fővárosa.
Könyvet a városról olvastam többet is, eszembe jut Rapcsányi László, a boldog emlékezetű, átkos korszak legrosszabb TIT hagyományait felidéző ismeretterjesztő munkája, s rémlik valami Karin Amstrongtól is.
Rendezettségében, koncepciózusságában, no meg modernitásában vitathatatlan, ez most a legteljesebb munka.
Európai szemmel érthetetlen, szakrális város. Amikor Jézus arról beszélt, hogy könnyebben megy át egy teve a tű fokán, mint egy gazdag a mennyek birodalmába, akkor ezt sokáig metaforikusan fogták fel, míg rá nem jöttek, hogy a Tű foka, Jeruzsálemnek egy rendkívül szűk kis utcácskáját jelenti, helyrajzi számmal, de ezt már csak a bennem lakó kisördög mondatja ki velem.
Páratlanul izgalmas (modern), kitér a templomosok és a Templom igazi és vélt kapcsolataira, tehát a divatos témákra. Gondosan dokumentált és szépen megírt, igényes kötet.
Kerekes Tamás
A kiadó:
A világon nem sok épületnek van olyan ihletett ereje, mint a Jeruzsálemi Templomnak. Ám a Templom ennek ellenére több mint 2000 éven át nem létezett. Ez a csodálatos könyv elbeszéli az emberi teremtőerő eme örök emlékművének történetét és a zsidók, a keresztények, illetve a muszlimok számára való jelentőségét. A Templom az ókori zsidók vallási központja volt, az ókori világ egyik csodája. I. sz. 70-ben Titus római császár a júdeai lázadás leverése során leromboltatta. Azóta a Templom csak a képzeletünkben élt – a zsidók sóvárogtak utána, a keresztények egyik központi metaforájukként őrizték, a muszlimok ikonként tisztelték (a Sziklamecsetet). Simon Goldhill feltárja a Templom egyedülálló történetét, s ennek a történetnek a különböző felhasználási módjait a vallási, politikai és kulturális kontextusokban. Olyan történetet beszél el, mely a keresztes hadjáratoktól kezdődően szerepet játszott a modern politikai világ kialakításában
A jeruzsálemi templom
Simon Goldhill
Goldbook Kiadó
info@goldbook.hu
[a]http://www.goldbook.hu[text]www.goldbook.hu[/a]
