Portfóliók
nyári séta a hátsókerti álomban
a cement, mint megunt béltartalom, zöttyent a poros földre. funkciótlanul hevert ott, míg meg nem kötött. a komposztáló vastag, zöldessárga pászmákban eregette fölötte a rothadás szagát. az ásó, mint gyorsított felvételen, berozsdásodott, a vasvilla fája megvetemedett, és mint a makacs szűzleányok, görbülten feszült. megszokásból megfogtam a villa nyelét, rátámaszkodtam, mire az mélyebbre süppedt a langyos humuszban. a cementet kérdeztem, jól van-e. azt mondta fázik, és kicsit bizonytalan, de semmi több. erre betakartam. mikor a takaró - egy lyukakkal átszőtt, ótvaros, kockás darab volt - ráborult, kicsit megnyugodott: fizikai határait érezvén, jobban tudta definiálni önmagát.
a vasvillából váratlanul szálkák furakodtak kezembe. vékonyak, gyengék, de féregszerű mozgásukkal feltartóztathatatlanul törtek utat testem középpontja felé. egy ideig még tartottam a villát, mint aki forró fémet érint, és pár másodpercig mozdulatlanná merevíti a sokk, majd eldobtam, kis sikkantással kísérve. a nyélnek némi kilengés után lecsillapodott feszültsége, és visszatért eredeti állapotába, immáron negyed grammal soványabban. Elmormoltam még néhány varázsigét, majd porral dörzsöltem tenyeremet. befogtam az orromat és uszodában évekig gyakorolt mozdulattal ugrottam fejest a komposztba.
odalent már vártak rám. előre tudtam, hogy így lesz. bár évekkel korábban sokkal kevésbé bíztam volna benne, de most sikerült hinnem a csodában, és így megtörténhetett. odalent melengetett a levegőtlenség; melengettek a kedves, becéző szavak, amiknek az eredetét nem lehet pontosan ismerni, és soha senki nem is tudhatja meg.
az abszurd események ellenére otthonosan éreztem magam. odalent az ég más volt, sokkal több rózsás árnyalat nyalta körbe az ég kékjét. az itteni levegő biztos máshogy töri a fényt - gondoltam - majd a megallapítás józan élén örvendezve vendéglátóim után siettem. tudtam, hogy sosem láthatom meg őket, olyan biztosan, mint azt, hogy láthatatlanságuk ellenére ott vannak.
a föld itt is köznapi volt és poros. sportcipőm, ahogy tapodta, elütött tőle, mint halott ember húsától a fűszer. már majdnem kétségbe estem, hogy hogy jutok majd vissza, mikor eszembe jutott a nyugati pályaudvar és beleörődtem a látszólagos vesztes pozíciójába, szívem mélyén tudva, hogy én nyerem ezt a kört; észrevettem továbbá, hogy kard van az oldalamon. ezt olyannyira ironikusnak éreztem, hogy kihasználva az alkalmat egy kis vulgaritásra beugrottam egy kecskerágó-bokor mögé pisilni. már korábban is kellett, de csak nem akartam a kertben…
a kard bután dőlt a földre a mindennapi, unalmas aktus közben. rozsdás volt és hasznavehetetlen, mint az érvelésem. milyen jó, hogy itt nem kell magyarázkodni - gondoltam, majd némi késedelem-érzetet köptem le a bokor tövébe. az feljajdult, majd kimúlt, mint a már kékülő láng.
továbbhaladtam. megláttam a betakart cementhalom pontos mását, mellette a rozsdamarta ásóval és a makacs vasvillával, de immáron komposzt nélkül. kicsit haragudtam magamra, hogy miért is kell ezzel kínozzam magam, majd inkább a dallamra koncentráltam, távolról szűrődött fülembe - hegedűszó egy korábbi versemből. örültem a régi hangulatnak, hálás nosztalgiát érzetem, majd üdvözöltem a mostra rétegződő idősíkot, és felszabadultságomban tarlót futottam mezítláb. a végére kifulladtan ért az alkony, ami közvetlenül a disznósütéssel egybekötött menyegző után következett be. nem tudom kik házasodtak, mert csak a dolgok szagát éreztem, nem láttam és nem hallottam semmit. a talpam, miközben pihentettem, megduzzadt, bevörült és felhólyagosodott a tarlófutástól.
én voltam a násznagy. ez boldoggá és felelőssé is tett egyben, hiszen ha egy ponton elhasad a kapcsolat, nekem kell majd őket szétválasztanom. az etikett iránti hirtelen fellobbanó gyűlöletem energiával töltött el, majd engesztelésül rózsás orcákat mutattak nekem: az ártatlanságot. elgyöngített egy arccsont kecses íve, a rajta ragályként terjedő pírral - megszerettem, majd el is múlt. érdekes hobbi - gondoltam - majd glamúrfelejtő sétára indultam duzzadt lábaimon. mint a a metróvezető lába, olyan ödémás volt a bokám is, lábam két ión oszlop, lassan dórrá alakulóban.
a levegő lassan lehűlt, mire a jegenyefasor elejét elértem. jobb, mint a nyugati pályaudvar - gondoltam - majd leoldottam kardom, leheveredtem a még hőt sugárzó nyári földre, és hónapok óta először békével szívemben elaludtam. hogy lehet egy álomban elaludni - gondoltam még elmosódottan, aztán már én is láthatatlan voltam - remegő levegő.
a vasvillából váratlanul szálkák furakodtak kezembe. vékonyak, gyengék, de féregszerű mozgásukkal feltartóztathatatlanul törtek utat testem középpontja felé. egy ideig még tartottam a villát, mint aki forró fémet érint, és pár másodpercig mozdulatlanná merevíti a sokk, majd eldobtam, kis sikkantással kísérve. a nyélnek némi kilengés után lecsillapodott feszültsége, és visszatért eredeti állapotába, immáron negyed grammal soványabban. Elmormoltam még néhány varázsigét, majd porral dörzsöltem tenyeremet. befogtam az orromat és uszodában évekig gyakorolt mozdulattal ugrottam fejest a komposztba.
odalent már vártak rám. előre tudtam, hogy így lesz. bár évekkel korábban sokkal kevésbé bíztam volna benne, de most sikerült hinnem a csodában, és így megtörténhetett. odalent melengetett a levegőtlenség; melengettek a kedves, becéző szavak, amiknek az eredetét nem lehet pontosan ismerni, és soha senki nem is tudhatja meg.
az abszurd események ellenére otthonosan éreztem magam. odalent az ég más volt, sokkal több rózsás árnyalat nyalta körbe az ég kékjét. az itteni levegő biztos máshogy töri a fényt - gondoltam - majd a megallapítás józan élén örvendezve vendéglátóim után siettem. tudtam, hogy sosem láthatom meg őket, olyan biztosan, mint azt, hogy láthatatlanságuk ellenére ott vannak.
a föld itt is köznapi volt és poros. sportcipőm, ahogy tapodta, elütött tőle, mint halott ember húsától a fűszer. már majdnem kétségbe estem, hogy hogy jutok majd vissza, mikor eszembe jutott a nyugati pályaudvar és beleörődtem a látszólagos vesztes pozíciójába, szívem mélyén tudva, hogy én nyerem ezt a kört; észrevettem továbbá, hogy kard van az oldalamon. ezt olyannyira ironikusnak éreztem, hogy kihasználva az alkalmat egy kis vulgaritásra beugrottam egy kecskerágó-bokor mögé pisilni. már korábban is kellett, de csak nem akartam a kertben…
a kard bután dőlt a földre a mindennapi, unalmas aktus közben. rozsdás volt és hasznavehetetlen, mint az érvelésem. milyen jó, hogy itt nem kell magyarázkodni - gondoltam, majd némi késedelem-érzetet köptem le a bokor tövébe. az feljajdult, majd kimúlt, mint a már kékülő láng.
továbbhaladtam. megláttam a betakart cementhalom pontos mását, mellette a rozsdamarta ásóval és a makacs vasvillával, de immáron komposzt nélkül. kicsit haragudtam magamra, hogy miért is kell ezzel kínozzam magam, majd inkább a dallamra koncentráltam, távolról szűrődött fülembe - hegedűszó egy korábbi versemből. örültem a régi hangulatnak, hálás nosztalgiát érzetem, majd üdvözöltem a mostra rétegződő idősíkot, és felszabadultságomban tarlót futottam mezítláb. a végére kifulladtan ért az alkony, ami közvetlenül a disznósütéssel egybekötött menyegző után következett be. nem tudom kik házasodtak, mert csak a dolgok szagát éreztem, nem láttam és nem hallottam semmit. a talpam, miközben pihentettem, megduzzadt, bevörült és felhólyagosodott a tarlófutástól.
én voltam a násznagy. ez boldoggá és felelőssé is tett egyben, hiszen ha egy ponton elhasad a kapcsolat, nekem kell majd őket szétválasztanom. az etikett iránti hirtelen fellobbanó gyűlöletem energiával töltött el, majd engesztelésül rózsás orcákat mutattak nekem: az ártatlanságot. elgyöngített egy arccsont kecses íve, a rajta ragályként terjedő pírral - megszerettem, majd el is múlt. érdekes hobbi - gondoltam - majd glamúrfelejtő sétára indultam duzzadt lábaimon. mint a a metróvezető lába, olyan ödémás volt a bokám is, lábam két ión oszlop, lassan dórrá alakulóban.
a levegő lassan lehűlt, mire a jegenyefasor elejét elértem. jobb, mint a nyugati pályaudvar - gondoltam - majd leoldottam kardom, leheveredtem a még hőt sugárzó nyári földre, és hónapok óta először békével szívemben elaludtam. hogy lehet egy álomban elaludni - gondoltam még elmosódottan, aztán már én is láthatatlan voltam - remegő levegő.
