Portfóliók

mindannyian csalunk, ismerjük be. nehéz, de kárpótol érte a felvállallt tettek, a jól végzett munka vigasza.... az a simogató-masszírozó büszkeség, hogy valamit sikerült tennünk, aminek értéke van.

tudod, van, aki egész életében másra sem törekszik, mint hogy valamit letegyen az asztalra. én nem kérek mást, csak őszinteséget. hibáztál? ismerd be, és azonnal semmissé lesz, mert emberré tetted magad ezáltal - és ha ember vagy, bármit is tettél, megbocsátok. azért teszem ezt, mert ember vagyok én is, vagy talán még az sem.

arra ébredtem, hogy épp azt álmodom, ami van. próbáltam megfejteni, hátha tényleges jelentősége van, de ekkora szín-zivatarból, ekkora kakofonikus érzelem-vetítésből nem világlott ki a lényeg. csak hulltak tovább a zivatar üveggolyó-cseppjei, az éjszaka küldöttei. édes aranymorzsákként rakódtak le puha, szűz szánkon, kérlelhetetlenül kerülve szomjas ajkaink mélyét.

nem vágytam másra, csak lenyelni a végtelent, vagy épp kihányni - mekkora érzés!... - már csak azért is, mert a végtelen hagyta, hogy gondoljunk rá, akár csak egy pillanatra is... a végtelen, ami látszólag nagyobb, erősebb és avokádó-ízűbb nálunk.

tétova ébredésemből ocsúdva továbbmentem a dunaparton. ázott dobozok fogadtak. mint müezzinek énekeltek nekem minduntalan a parthozcsapódván, ezek a megalázott, héjuk-, és ezáltal márkájuk-vesztett sörösdobozok. gazdagon tűzdelte tele hajam széppel a negyedhangok keleti áradata.

szeretném magam értékesnek érezni, de pontosan annyit érek, mint az eloxidálódott cink és vas az ázottak felületén. szürke vagyok, enyhén fémes csillogású, oxigén-telített, de alapvetően magatehetetlen.

mikor hajnalodik, pírral telek meg én is, a szám friss vízzel éled, és feszít a tennivágyás érzése... ez az élet, a villamos, és a város hajnala; a lépés a metró csúszós padlóján, a harmat titokzata, a fröccsöntött műanyagon és az aranyon elomló felsőbbrendű fény, a más ember villanó tekintete - igen, ez az, amit keresek szürkültemben.

a hajnal mindig meghozza az új életet. kicsit morcos, kicsit kávé-marta, dohányzós, de ott a csomagom a kezében, és hanyagul felém nyújtja az átvételi elismervényt, amit alá kell írjak, hogy megkapjam a következő energiadagot - a következő napi orgiát és misét.

aláírom az aktuális halálos ítéletemet. ne félj te sem, mert annyi sok napot túléltem már, hogy valószínűleg neked is sok van hátra még. végső soron ez a pitiáner hajnali egyezmény nem is egy komoly dolog... pont azért, mert csak időleges kiegyzésre szól. csak még további huszonnégy óráig kell - és szabad - elviselned a naponta jelentkező világfájdalmat, a megbántott idealista lelked lázadozását, az elnyomott humanista eszmék koponyabelsődre tóduló áradatát... ez igazán nem sok azért, hogy másnap is felkelhess és éhezzhess, és elárvultan taposhassd a csiszolt követ a pláza kérlelhetetlenül kapitalista padlóján.

a padló csillog, vegytiszta, szép, tükörfényes. ha belenézel, magadat látod. ha rálépsz, elcsúszol, előbb, vagy utóbb. de mit számít ez? van még egy napod megérteni, hogy hogyan is élhetsz túl egy olyan világban, amit alapvetéseiben nem értesz.

hadd mondjak neked vmit, ember, amitől jobban érezheted magad: jogos a dühöd. tombolj és pusztíts, törj be minden üveget, amíg meg nem nyugszol, mert igenis: téged tönkretettek.

miután kitomboltad magad, csitulj. itt nem egy ellened irányuló tudatosság tette a seggedbe a faszt, hanem éppen azon emberek halma, akik pontosan olyanok mint te: akik agresszívak - jogosan -, félnek - jogosan - és akarnak valami más mentalitást, amitől talán jobb lesz... gondolom, jogosan.

ne hívj pesszimistának. ne hívj újítónak. csak szólíts a nevemen, és bármit akarsz mondani, rád figyelek.