Portfóliók
Napóleon menyasszonya
Napóleon előtt
A kötet naplóformában tájékoztat, ír Josephine születéséről, neveltetéséről, testvére haláláról, életéről az Antillákon. Nehéz sors volt a szigeteken, a papa iszákos és kártyás, a mama tehetetlen, nagy a csecsemőhalandóság, Josephine, a későbbi császárné, Napóleon felesége, elveszti húgát, betegségben. Talán épp ez az oka, hogy férje fattyúgyermekeivel is nagylelkűen viselkedik, és mindenkit segít, amikor hatalomhoz jut Napóleon oldalán. De addig rengeteg még a szenvedés. Megkérik a kezét Franciaországból, nem is ismeri a vőlegényjelöltet, ám szerelmét elhagyva tengerre száll. Házassága boldogtalan. Az Antillákról jövő, kreol nőt Alexandre, a férj, elsősorban nevelni akarja. Ókori aktorokat olvastat vele. Ám megcsalja, sőt azzal vádolja feleségét, hogy viszonya volt másokkal, és két gyermeke nem is az övé. A kreol származású, fiatal nő rendíthetetlenül kitart, fele lelke az Antillákon, betegeskedő apjával és húgával, aki nemsokára meg is hal. Kitör a forradalom, a férje, Alexander kedvet kap a politikához, a férfi megkomolyodtával viszonyuk is javul. A forradalmi események megint széjjelsodorják őket. A volt férj előbb a Nemzetgyűlés elnöke lesz, majd hadügyminiszter, ám a mainzi fegyverletételt nem nézi el neki a jakobinus konvent, előbb a férj, majd maga Josephine is börtönbe kerül. Hűségesen követi a férjét, abba a börtönbe kéri magát, ahol Alexander is raboskodik, de itt meg azt kell elviselnie, hogy férje a börtönben szerelmes egy másik rabnőbe. Ő meg Lazare Hoch tábornokkal vigasztalódik. Azzal a híres tábornokkal, aki később hadapródként maga mellé veszi fiúgyermekét.
A börtönből Tallien és Barras képviselők szavára szabadulhat, ám meg kell érnie férje lefejezését és vagyonuk elkobzását. A köztársaság átmeneti megerősödésével együtt a viszonyok is mérséklődnek. Josephine szalont tart fenn és befolyásos emberek bizalmát élvezi, mint pl. Fouché. Aztán Barras tanácsára egyre bizalmasabbá fonja, szövi kapcsolatát egy fiatal korzikai tábornokkal, aki Toulon ostrománál tüntette ki magát. Izgalmas helyzetek, fordulatos cselekmény, lélektani hitelesség, finomság a részletekben. Meggyőző könyv, még seholo nem találkoztam Barras homoszexuális ábrázolásával, ám itt igen, azzal a következménnyel, hogy akkor Napóleon felesége nem lehetett a direktórium elnökének szeretője. Mindenképpen elgondolkodtató könyv. A történelmi háttérről itt:
Alig szenved kétséget, hogy az akkori Francziaország a forradalom tapasztalatai után megérett az alkotmányos királyságra s ha van Bourbon, ki komolyan elfogadja az 1789-iki elveket, vagy az angol alkotmány mintájára kész átalakítani a francziát, az, ha nem is nehézség nélkül, de tartósan elfoglalhatja ősei trónját. A szerencsétlen dauphint lehetett volna e czélra nevelni, a trónörököst, XVI. Lajos öcscsét, a provencei grófot, ki XVIII. Lajos név alatt szerepelt, már nem lehetett. Az egész múltja az emigratio felé vonta, az összeköttetésben állott már a külföldi udvarokkal hazája ellen és azon számos tervezetnél, mely akkor felmerült, mindig kitünt, hogy a restauratio elválhatatlan a reactiótól, a köztársaságiak büntetésétől, a nemzeti javak visszaadásától, a földesuri jogok feléledésétől. Az isten kegyelméből való királyság s a franczia nép meggyőződése és érdeke közt be nem tölthető ösvény tátongott. Ez az a két nagy hagyomány, melynek küzdelme mai napig betölti Francziaországot és szinte lehetetlenné teszi, hogy ez a nagy nemzet a végletek közt megtalálja az egyesítő középutat.
Bárminő fontos érdek követelte akkor a megalkuvást, a trónkövetelő arról mit sem akart tudni és szinte jobban gyűlölte az alkotmányos pártot a sansculotteoknál.331 Ez a viselkedése egész nagy osztályokat idegenített el tőle; egy akkori cselekedete pedig az egész nemzet ellenségéül tüntette őt fel és lehetetlenné tette hosszú időre a Bourbonok békés visszatérését.
A coalitió annyi tagja közt már az angol volt a leggyűlöltebb és legveszélyesebb ellenség. Ez a gyűlölet nemcsak abban nyilvánult, hogy a jakobinus pártvezérek harczaiban mindegyik Pitt zsoldosának mondta a másikat, hanem még jobban a közjó bizottságának azon rendeletében, mely halállal sújtott minden az országban talált vagy fogoly angolt. A katonák lovagias becsülete nem engedte, hogy ezt a borzasztó rendeletet végre is hajtsák, de mindenesetre mutatja a nemzeti gyűlölet mélységét. Az emigratio pedig angol segítséggel lépett franczia földre épen akkor, mikor oly kedvezővé alakultak reá nézve a viszonyok.
Vendéeban soha sem lehetett elfojtani egészen a felkelést s a jakobinusok bukása azt egyszerre új lángra lobbantotta. A felkelés átterjedt a szomszéd Bretagnera is, hol különösen a csempészek, chouanok332 viseltek kérlelhetetlen háborút a «kékek», azaz a republikánusok ellen. Egy óriás erejű molnár, Cadoudal György, volt vezére ennek a pusztító guerillaharcznak. A conventió 1794 végén amnestiát igért. Minthogy ugyanakkor a vitéz Hoche is odaérkezett, erős sereggel, a vendéeiek meghódoltak és példájukat nemsokára követték a bretagneiak is. A katholikus isteni tiszteletet ezen a területen nem akadályozták és így az elégedetlenség legfőbb oka megszünt. Párisban is visszaadták a templomokat: a köztársaságot már nem tartották összeférhetetlennek a katholikus hittel.
E béke nem felelt meg az angolok és az emigratio érdekének. Pitt úgy gondolkodott, hogy egy rendes seregnek megérkezése azon a nyugtalan földön új lázadást idéz elő és nagy költséggel expeditiot szervezett, melynek feladata volt több ezer emigránst Francziaországba vinni. Vezérnek előbb az artoisi grófot szánták, de az nem jött el és így Puisaye grófra hárult a vezetés. Szerencsésen kikötöttek Bretagne északnyugoti részén, Quibéron félszigetén és e hirre e vendeéiek, a vitéz Charette alatt újra fegyvert ragadtak. De az urak nem akartak együtt küzdeni a parasztokkal, sem paraszt módon harczolni, hanem ott maradtak a félszigeten. Hoche csakhamar elvágta őket a szárazföldtől, megtámadta és szétverte őket, legnagyobb részöket fogságba ejtve. (1795 julius 11.) Tallien, a conventió biztosa, megkövetelte a törvény végrehajtását: a hazájuk ellen harczoló emigransokat kivégezték.
A thermidoriánusok eleinte csak a hegypárt ellen harczoltak: most hogy kitünt, minő veszélyes a royalismus, újra egyesülniök kellett a köztársaság híveinek. A royalista rémnek volt következése, hogy a conventió utolsó nagy műve, az új alkotmány, egészen köztársasági szellemet lehelt.
Csak az a nagy hatása volt a forradalom kegyetlenkedéseinek, a sansculotteok felkeléseinek és kudarczának, hogy az 1792-ben behozott és az 1793-iki alkotmányban fentartott általános szavazási jogot eltörölték. Oly nagy volt az ellenszenv a demokratia túlzásai ellen, hogy alig mert valaki mellette szót emelni.333 A választó jog adófizetéshez volt kötve, csak a függő cselédséget zárták ki; a választók által kijelölt bizalmi férfiak, kik közvetlenül választják a követet, csak nagyobb adófizetők lehettek. Így a vagyon válik első sorban politikai qualificatióvá. De a nevelésről sem feledkeznek meg. Megkövetelik, hogy bizonyos idő, 9 év után, csak az írni, olvasni tudó gyakorolhasson politikai jogokat. Így válik a teljesen demokratikus köztársaságból, melyben mindenki választó és melyben a polgárok plebiscituma az utolsó és megdönthetetlen alkotmányos tényező, a birtokos és műveltebb polgárságnak állama.
A választók közvetett választással szemelik ki az ötszázak tanácsát, mely megvitatja és megalkotja a törvényeket. Javaslatai a 250 tagból álló öregek tanácsa elé jutottak. Tagjainak legalább negyven éveseknek és házasoknak vagy özvegyeknek kellett lenniök. Minden törvényt háromszor fel kellett olvasni elfogadása előtt, kivéve, ha az öregek tanácsa elfogadta sürgősségét. Így választották ketté a törvényhozó hatalmat, a senatushoz hasonló intézmény felállítása által, mérsékelve a törvényhozásnak a conventió alatt oly borzasztó rohamosságát.334 E törvényhozó testületek tagjainak egyharmadát minden évben megújítják.
A végrehajtó hatalom, mely egészen el volt választva a törvényhozótól, öt directorra volt bizva. Ezeket az öregek tanácsa választja. Minden évben kilép egy-egy director és csak öt év mulva volt ismét megválasztható. Mindegyik tanács felelősségre vonhatta őket a másik tanácsnak törvényszéke előtt. A directorok intézték a háborút, ők gondoskodtak a törvények végrehajtásáról, ők nevezték ki a ministereket. Minden három hóban más-más director elnökölt. Látjuk, mennyire hasonlítanak a közjó bizottságához. Csakhogy, mint a köztársaság fejei és képviselői a külföddel szemben, őrséget nyernek, magas fizetést húznak és a Luxembourg palotájában laknak.
Ép úgy el van különítve a birói hatalom. Az alsó biráskodást választott békebirák végezték, a nagyobb ügyeket a minden departementban felállított polgári és büntető törvényszékek elé vitték. Felső fórumnak a szomszéd departement törvényszéke szolgált. Már nem a polgárok gyűlése intézte a közügyeket, hanem választott községi és megyei bizottságok. Ez is mutatja az átmenetet a tiszta egyenlőségtől a műveltebb és gazdagabb osztály hegemoniája felé.335
Vallásos téren is szakított a conventió a jakobinus hagyományokkal. Szabadnak mondta ki minden vallás gyakorlását kivétel nélkül. De az ismét elismerésre jutott egyház teljesen el volt választva az államtól, mely nem fizette egyiknek sem szolgáit. Az üldözés helyébe a türelem lépett.
Szigorúan el volt tiltva bármely népszerű klubnak felállítása. E rendszabály leginkább a szélső pártokat sújtotta és annál kevésbbé volt tekinthető reactionáriusnak, mert a sajtó teljes szabadságnak örvendett.
Más törvények viszont a forradalmi pártnak nyújtottak garantiákat. Ezek közt legnevezetesebbek azok, melyek a nemzeti jószágok vevőit mindenkorra megerősítik birtokukban, az emigransokat pedig mindenkorra száműzik a köztársaság területéről.
A tapasztalat megmutatta, különösen az alkotmányozó gyűlés példáján, minő hibát követ el törvényhozó testület, ha munkája keresztülvitelét olyanokra bizza, kik nem vettek részt megalkotásában. Az 1791-iki alkotmány halva született, mert életbeléptetését nem monarchistákra, hanem köztársaságiakra bizták. Most ismét, az erősen folyó royalista agitátió miatt, attól kellett tartani, hogy a választásokból reactionarius törvényhozó testület fog kikerülni. Ennek meggátlására a conventio fructidor 5-én (augusztus 22) elhatározta, hogy az új tanácsok 2/3-a az ő tagjaiból fog állani és csak 1/3-át fogják választani. Egyúttal elhatározták, hogy a nép és a katonaság szavazása elé bocsátják az új alkotmányt. A nép megfelelt a conventió várakozásának és szeptember 6-án, roppant többséggel (1 millió 57 ezer szóval 50,000 ellen), megszavazta az új alkotmányt.
Miután a quibéroni esemény megfosztotta a royalistákat azon reménytől, hogy a köztársaságot fegyveres erővel megbuktathatják, még csak arra lehetett kilátásuk, hogy maga a forradalom ellen forduló, a régi hitért és trónért lelkesülő nép segíti ügyöket diadalra, békés úton, a választások által. A conventió utolsó határozatai meghiusították e reményt és különösen Párisban okoztak nagy izgatottságot. A gazdag polgárok lakta városrészek és a jeunesse dorée nyiltan királypártiaknak mutatták magukat, mindenütt feltünt a chouanok zöld ruhája és az uralkodó hangulat pártfogása alatt számos emigrans tért vissza a mozgalom szervezésére és vezetésére. A conventió e mind fenyegetőbb oppositió ellen a város közelébe hozott csapatokban és a jakobinusok romjaiban talált támogatást.
Az alkotmány elfogadása után a conventió vendémiaire 10-ét tűzte ki a párisi választások megkezdésére. A 48 sectió közül 44 szavazott ellene a fructidori határozatoknak, melyek igen nagy elégedetlenséget keltettek a conventió ellen; és ezek nem elégedve meg a választó férfiak kijelölésével, másnapra fegyveres ülést hirdettek, hogy együtt támadják meg a conventió erőszakosságát. Ez valóban egész Párisnak volt mozgalma, a polgárság és nemzetőrség mellett részt vett sok munkás is. A conventió e hirek hallatára permanentiába helyezte magát, segítségére hivta a négy hű sectiót, megengedte egy köztársasági szabadcsapat alakítását és öt tagu teljhatalmú bizottságra, melynek Barras és Daunou tagjai voltak, bizta védelmét. Vendémiaire 12-én (október 4) a conventió elhatározta a Lepelletier bizottságnak, mely a legellenségesebben járt el, lefegyverezését. Hanem a conventió katonaságának vezére, Menou tábornok, ki nem akart polgárvért ontani, alkudozásokba bocsátkozott és visszavonult, a sectio pedig vérszemet kapva, újra összeült és másnapra elhatározta a conventió megtámadását. A gyűlés ismét egyértelemmel járt el, mint prairialban, letette Menout és helyébe Barrast választotta meg tábornokának. Barras a fiatal Bonaparte Napoleont rendelte maga mellé, kivel Toulon ostrománál találkoztunk és kit azóta mellőztek.
A conventió csak 8000 katonával rendelkezett a sectiók 27,000 fegyverese ellenében és oly nagynak tartották a veszélyt, hogy puskákat osztottak ki a követek közt. Bonaparte azonban csakhamar 40 ágyút hozatott és mindenfelé erős védelmi állást foglalt. A felkelők délután kezdték meg a rohamot, de csakhamar visszaverettek. Az ágyuk előtt porba dőltek a barrikádjaik, reggelre a sectiók letették a fegyvert (Vendémiaire 13október 5.). Sem Bonaparte, sem a conventió nem ontottak szükségtelenül vért. Ezen örök időkre emlékezetes gyűlésnek, mely annyi vérben gázolt, egy általános amnestia volt utolsó rendelete (Brumaire 4október 26.).
E mindenható gyűlés történetéhez annyi dicsőség és annyi gyalázat fűződik, hogy a historikusnak igen nehéz vele szemben megtartani a hideg részrehajlatlanságot. A girondisták és a hegypárt küzdelmei, a terrorismus, Robespierre uralma, a thermidorianusok kisérletei a rend és szabadság megegyeztetésére, minenkorra nevezetes lapjai lesznek a parlamentáris történetnek. Alig van fontos kérdés a politika, a vallás, a financia, az erkölcs terén, melylyel a conventiónak ne kellett volna foglalkoznia. Tükre volt a nemzetben dúló szenvedélyeknek, melyeknek csak ritkán birt irányt adni. De azért bűneiért ép úgy a gyűlést illeti a felelősség, mint érdemeiért a dicsőség, mert elvállalta a nemzet és a körülmények által reáruházott korlátlan hatalmat. És ha emlékét annyi vér és igazságtalanság fertőzteti, bár tagjai legnagyobb részének jó akaratához nem fér kétség, a válasz és a tanulság igen egyszerű. Testület ép oly kevéssé birja el a mindenhatóságot, mint egyes ember.
A mi politikai feladatát illeti: a köztársasági eszme terjesztését az országban és védelmét a külfölddel szemben, a conventió teljesen elérte célját. Katonai intézkedései a tökély magas fokára vitték a hadsereget, alkotmányos tanai visszhangot keltettek az ország nagy részében. Csakhogy a conventió nem elégedett meg ez eredménynyel. Eszméit uralomra akarta emelni az erkölcsi és állami élet minden terén. Nem elégedett meg a réginek lerontásával, újat, rendszeresen összefüggőt akart helyébe állítani. Nemcsak politikai meggyőződéssé tette a köztársaságot, hanem vallássá, egész életmóddá. És midőn az észnek, vagy a legfőbb lénynek tiszteletével akarta pótolni a milliók keblében mélyen gyökerező positiv meggyőződést, ép oly szerencsétlenül és szellemtelenül járt el, mint a midőn részben a classikus eszmék befolyása alatt, de leginkább a köznép szenvedélyeinek engedve, a barbar egyszerűségbe készült visszataszítani XIV. Lajosnak és Voltairenak országát. És minthogy nem elégedett meg e tanok hirdetésével, hanem minden kimélet nélkül meg is követelte azok feltétlen elismerését, az ellen vétett, minek épen előtte a legszentebbnek kellett volna lennie: a gondolat és lelkiismeret szabadsága ellen. Igaz, hogy önerejéből jobb útra tért, de a baj már nem volt helyre hozható. A közvélemény mai napig is hatása alatt áll a jakobinus kormány zsarnokságának, mely a szabadság nevében utánozta és túlozta a keleti despotismus és a spanyol inquisitio bűneit.
[a]http://mit-hol.oszk.hu/01200/01267/html/10kotet/10r03f10.htm[text]http://mit-hol.oszk.hu/01200/01267/html/10kotet/10r03f10.htm[/a]
A kiadó:
Kevés nő van a történelemben, aki a saját keresztnevén vált híressé. Joséphine az egyikük.
„A férjem nem az a férfi, akiről kislányként álmodoztam. Nem a nagy szerelem, és legkevésbé sem az a férfi, akit a jósnő ígért. Ô csak Buonaparte, a különös kis Napoleone.”
Lebilincselő történet egy fiatal lányról, aki a szemünk előtt válik a történelem egyik legbefolyásosabb és legműveltebb asszonyává. Joséphine, azaz Rose naplójában emberközelből láthatjuk a francia forradalom borzalmait, egy olyan nő szemével, akit nem az eszmék hajtanak, hanem a szíve, aki biztos benne, csak azért sikerült megmenekülnie a guillotintól, mert a végzet más utat jelölt ki a számára.
Kerekes Tamás
Sandra Gulland: Napóleon menyasszonya
[a]http://www.tericum.hu[text]www.tericum.hu[/a]
sajto@tericum.hu
A kötet naplóformában tájékoztat, ír Josephine születéséről, neveltetéséről, testvére haláláról, életéről az Antillákon. Nehéz sors volt a szigeteken, a papa iszákos és kártyás, a mama tehetetlen, nagy a csecsemőhalandóság, Josephine, a későbbi császárné, Napóleon felesége, elveszti húgát, betegségben. Talán épp ez az oka, hogy férje fattyúgyermekeivel is nagylelkűen viselkedik, és mindenkit segít, amikor hatalomhoz jut Napóleon oldalán. De addig rengeteg még a szenvedés. Megkérik a kezét Franciaországból, nem is ismeri a vőlegényjelöltet, ám szerelmét elhagyva tengerre száll. Házassága boldogtalan. Az Antillákról jövő, kreol nőt Alexandre, a férj, elsősorban nevelni akarja. Ókori aktorokat olvastat vele. Ám megcsalja, sőt azzal vádolja feleségét, hogy viszonya volt másokkal, és két gyermeke nem is az övé. A kreol származású, fiatal nő rendíthetetlenül kitart, fele lelke az Antillákon, betegeskedő apjával és húgával, aki nemsokára meg is hal. Kitör a forradalom, a férje, Alexander kedvet kap a politikához, a férfi megkomolyodtával viszonyuk is javul. A forradalmi események megint széjjelsodorják őket. A volt férj előbb a Nemzetgyűlés elnöke lesz, majd hadügyminiszter, ám a mainzi fegyverletételt nem nézi el neki a jakobinus konvent, előbb a férj, majd maga Josephine is börtönbe kerül. Hűségesen követi a férjét, abba a börtönbe kéri magát, ahol Alexander is raboskodik, de itt meg azt kell elviselnie, hogy férje a börtönben szerelmes egy másik rabnőbe. Ő meg Lazare Hoch tábornokkal vigasztalódik. Azzal a híres tábornokkal, aki később hadapródként maga mellé veszi fiúgyermekét.
A börtönből Tallien és Barras képviselők szavára szabadulhat, ám meg kell érnie férje lefejezését és vagyonuk elkobzását. A köztársaság átmeneti megerősödésével együtt a viszonyok is mérséklődnek. Josephine szalont tart fenn és befolyásos emberek bizalmát élvezi, mint pl. Fouché. Aztán Barras tanácsára egyre bizalmasabbá fonja, szövi kapcsolatát egy fiatal korzikai tábornokkal, aki Toulon ostrománál tüntette ki magát. Izgalmas helyzetek, fordulatos cselekmény, lélektani hitelesség, finomság a részletekben. Meggyőző könyv, még seholo nem találkoztam Barras homoszexuális ábrázolásával, ám itt igen, azzal a következménnyel, hogy akkor Napóleon felesége nem lehetett a direktórium elnökének szeretője. Mindenképpen elgondolkodtató könyv. A történelmi háttérről itt:
Alig szenved kétséget, hogy az akkori Francziaország a forradalom tapasztalatai után megérett az alkotmányos királyságra s ha van Bourbon, ki komolyan elfogadja az 1789-iki elveket, vagy az angol alkotmány mintájára kész átalakítani a francziát, az, ha nem is nehézség nélkül, de tartósan elfoglalhatja ősei trónját. A szerencsétlen dauphint lehetett volna e czélra nevelni, a trónörököst, XVI. Lajos öcscsét, a provencei grófot, ki XVIII. Lajos név alatt szerepelt, már nem lehetett. Az egész múltja az emigratio felé vonta, az összeköttetésben állott már a külföldi udvarokkal hazája ellen és azon számos tervezetnél, mely akkor felmerült, mindig kitünt, hogy a restauratio elválhatatlan a reactiótól, a köztársaságiak büntetésétől, a nemzeti javak visszaadásától, a földesuri jogok feléledésétől. Az isten kegyelméből való királyság s a franczia nép meggyőződése és érdeke közt be nem tölthető ösvény tátongott. Ez az a két nagy hagyomány, melynek küzdelme mai napig betölti Francziaországot és szinte lehetetlenné teszi, hogy ez a nagy nemzet a végletek közt megtalálja az egyesítő középutat.
Bárminő fontos érdek követelte akkor a megalkuvást, a trónkövetelő arról mit sem akart tudni és szinte jobban gyűlölte az alkotmányos pártot a sansculotteoknál.331 Ez a viselkedése egész nagy osztályokat idegenített el tőle; egy akkori cselekedete pedig az egész nemzet ellenségéül tüntette őt fel és lehetetlenné tette hosszú időre a Bourbonok békés visszatérését.
A coalitió annyi tagja közt már az angol volt a leggyűlöltebb és legveszélyesebb ellenség. Ez a gyűlölet nemcsak abban nyilvánult, hogy a jakobinus pártvezérek harczaiban mindegyik Pitt zsoldosának mondta a másikat, hanem még jobban a közjó bizottságának azon rendeletében, mely halállal sújtott minden az országban talált vagy fogoly angolt. A katonák lovagias becsülete nem engedte, hogy ezt a borzasztó rendeletet végre is hajtsák, de mindenesetre mutatja a nemzeti gyűlölet mélységét. Az emigratio pedig angol segítséggel lépett franczia földre épen akkor, mikor oly kedvezővé alakultak reá nézve a viszonyok.
Vendéeban soha sem lehetett elfojtani egészen a felkelést s a jakobinusok bukása azt egyszerre új lángra lobbantotta. A felkelés átterjedt a szomszéd Bretagnera is, hol különösen a csempészek, chouanok332 viseltek kérlelhetetlen háborút a «kékek», azaz a republikánusok ellen. Egy óriás erejű molnár, Cadoudal György, volt vezére ennek a pusztító guerillaharcznak. A conventió 1794 végén amnestiát igért. Minthogy ugyanakkor a vitéz Hoche is odaérkezett, erős sereggel, a vendéeiek meghódoltak és példájukat nemsokára követték a bretagneiak is. A katholikus isteni tiszteletet ezen a területen nem akadályozták és így az elégedetlenség legfőbb oka megszünt. Párisban is visszaadták a templomokat: a köztársaságot már nem tartották összeférhetetlennek a katholikus hittel.
E béke nem felelt meg az angolok és az emigratio érdekének. Pitt úgy gondolkodott, hogy egy rendes seregnek megérkezése azon a nyugtalan földön új lázadást idéz elő és nagy költséggel expeditiot szervezett, melynek feladata volt több ezer emigránst Francziaországba vinni. Vezérnek előbb az artoisi grófot szánták, de az nem jött el és így Puisaye grófra hárult a vezetés. Szerencsésen kikötöttek Bretagne északnyugoti részén, Quibéron félszigetén és e hirre e vendeéiek, a vitéz Charette alatt újra fegyvert ragadtak. De az urak nem akartak együtt küzdeni a parasztokkal, sem paraszt módon harczolni, hanem ott maradtak a félszigeten. Hoche csakhamar elvágta őket a szárazföldtől, megtámadta és szétverte őket, legnagyobb részöket fogságba ejtve. (1795 julius 11.) Tallien, a conventió biztosa, megkövetelte a törvény végrehajtását: a hazájuk ellen harczoló emigransokat kivégezték.
A thermidoriánusok eleinte csak a hegypárt ellen harczoltak: most hogy kitünt, minő veszélyes a royalismus, újra egyesülniök kellett a köztársaság híveinek. A royalista rémnek volt következése, hogy a conventió utolsó nagy műve, az új alkotmány, egészen köztársasági szellemet lehelt.
Csak az a nagy hatása volt a forradalom kegyetlenkedéseinek, a sansculotteok felkeléseinek és kudarczának, hogy az 1792-ben behozott és az 1793-iki alkotmányban fentartott általános szavazási jogot eltörölték. Oly nagy volt az ellenszenv a demokratia túlzásai ellen, hogy alig mert valaki mellette szót emelni.333 A választó jog adófizetéshez volt kötve, csak a függő cselédséget zárták ki; a választók által kijelölt bizalmi férfiak, kik közvetlenül választják a követet, csak nagyobb adófizetők lehettek. Így a vagyon válik első sorban politikai qualificatióvá. De a nevelésről sem feledkeznek meg. Megkövetelik, hogy bizonyos idő, 9 év után, csak az írni, olvasni tudó gyakorolhasson politikai jogokat. Így válik a teljesen demokratikus köztársaságból, melyben mindenki választó és melyben a polgárok plebiscituma az utolsó és megdönthetetlen alkotmányos tényező, a birtokos és műveltebb polgárságnak állama.
A választók közvetett választással szemelik ki az ötszázak tanácsát, mely megvitatja és megalkotja a törvényeket. Javaslatai a 250 tagból álló öregek tanácsa elé jutottak. Tagjainak legalább negyven éveseknek és házasoknak vagy özvegyeknek kellett lenniök. Minden törvényt háromszor fel kellett olvasni elfogadása előtt, kivéve, ha az öregek tanácsa elfogadta sürgősségét. Így választották ketté a törvényhozó hatalmat, a senatushoz hasonló intézmény felállítása által, mérsékelve a törvényhozásnak a conventió alatt oly borzasztó rohamosságát.334 E törvényhozó testületek tagjainak egyharmadát minden évben megújítják.
A végrehajtó hatalom, mely egészen el volt választva a törvényhozótól, öt directorra volt bizva. Ezeket az öregek tanácsa választja. Minden évben kilép egy-egy director és csak öt év mulva volt ismét megválasztható. Mindegyik tanács felelősségre vonhatta őket a másik tanácsnak törvényszéke előtt. A directorok intézték a háborút, ők gondoskodtak a törvények végrehajtásáról, ők nevezték ki a ministereket. Minden három hóban más-más director elnökölt. Látjuk, mennyire hasonlítanak a közjó bizottságához. Csakhogy, mint a köztársaság fejei és képviselői a külföddel szemben, őrséget nyernek, magas fizetést húznak és a Luxembourg palotájában laknak.
Ép úgy el van különítve a birói hatalom. Az alsó biráskodást választott békebirák végezték, a nagyobb ügyeket a minden departementban felállított polgári és büntető törvényszékek elé vitték. Felső fórumnak a szomszéd departement törvényszéke szolgált. Már nem a polgárok gyűlése intézte a közügyeket, hanem választott községi és megyei bizottságok. Ez is mutatja az átmenetet a tiszta egyenlőségtől a műveltebb és gazdagabb osztály hegemoniája felé.335
Vallásos téren is szakított a conventió a jakobinus hagyományokkal. Szabadnak mondta ki minden vallás gyakorlását kivétel nélkül. De az ismét elismerésre jutott egyház teljesen el volt választva az államtól, mely nem fizette egyiknek sem szolgáit. Az üldözés helyébe a türelem lépett.
Szigorúan el volt tiltva bármely népszerű klubnak felállítása. E rendszabály leginkább a szélső pártokat sújtotta és annál kevésbbé volt tekinthető reactionáriusnak, mert a sajtó teljes szabadságnak örvendett.
Más törvények viszont a forradalmi pártnak nyújtottak garantiákat. Ezek közt legnevezetesebbek azok, melyek a nemzeti jószágok vevőit mindenkorra megerősítik birtokukban, az emigransokat pedig mindenkorra száműzik a köztársaság területéről.
A tapasztalat megmutatta, különösen az alkotmányozó gyűlés példáján, minő hibát követ el törvényhozó testület, ha munkája keresztülvitelét olyanokra bizza, kik nem vettek részt megalkotásában. Az 1791-iki alkotmány halva született, mert életbeléptetését nem monarchistákra, hanem köztársaságiakra bizták. Most ismét, az erősen folyó royalista agitátió miatt, attól kellett tartani, hogy a választásokból reactionarius törvényhozó testület fog kikerülni. Ennek meggátlására a conventio fructidor 5-én (augusztus 22) elhatározta, hogy az új tanácsok 2/3-a az ő tagjaiból fog állani és csak 1/3-át fogják választani. Egyúttal elhatározták, hogy a nép és a katonaság szavazása elé bocsátják az új alkotmányt. A nép megfelelt a conventió várakozásának és szeptember 6-án, roppant többséggel (1 millió 57 ezer szóval 50,000 ellen), megszavazta az új alkotmányt.
Miután a quibéroni esemény megfosztotta a royalistákat azon reménytől, hogy a köztársaságot fegyveres erővel megbuktathatják, még csak arra lehetett kilátásuk, hogy maga a forradalom ellen forduló, a régi hitért és trónért lelkesülő nép segíti ügyöket diadalra, békés úton, a választások által. A conventió utolsó határozatai meghiusították e reményt és különösen Párisban okoztak nagy izgatottságot. A gazdag polgárok lakta városrészek és a jeunesse dorée nyiltan királypártiaknak mutatták magukat, mindenütt feltünt a chouanok zöld ruhája és az uralkodó hangulat pártfogása alatt számos emigrans tért vissza a mozgalom szervezésére és vezetésére. A conventió e mind fenyegetőbb oppositió ellen a város közelébe hozott csapatokban és a jakobinusok romjaiban talált támogatást.
Az alkotmány elfogadása után a conventió vendémiaire 10-ét tűzte ki a párisi választások megkezdésére. A 48 sectió közül 44 szavazott ellene a fructidori határozatoknak, melyek igen nagy elégedetlenséget keltettek a conventió ellen; és ezek nem elégedve meg a választó férfiak kijelölésével, másnapra fegyveres ülést hirdettek, hogy együtt támadják meg a conventió erőszakosságát. Ez valóban egész Párisnak volt mozgalma, a polgárság és nemzetőrség mellett részt vett sok munkás is. A conventió e hirek hallatára permanentiába helyezte magát, segítségére hivta a négy hű sectiót, megengedte egy köztársasági szabadcsapat alakítását és öt tagu teljhatalmú bizottságra, melynek Barras és Daunou tagjai voltak, bizta védelmét. Vendémiaire 12-én (október 4) a conventió elhatározta a Lepelletier bizottságnak, mely a legellenségesebben járt el, lefegyverezését. Hanem a conventió katonaságának vezére, Menou tábornok, ki nem akart polgárvért ontani, alkudozásokba bocsátkozott és visszavonult, a sectio pedig vérszemet kapva, újra összeült és másnapra elhatározta a conventió megtámadását. A gyűlés ismét egyértelemmel járt el, mint prairialban, letette Menout és helyébe Barrast választotta meg tábornokának. Barras a fiatal Bonaparte Napoleont rendelte maga mellé, kivel Toulon ostrománál találkoztunk és kit azóta mellőztek.
A conventió csak 8000 katonával rendelkezett a sectiók 27,000 fegyverese ellenében és oly nagynak tartották a veszélyt, hogy puskákat osztottak ki a követek közt. Bonaparte azonban csakhamar 40 ágyút hozatott és mindenfelé erős védelmi állást foglalt. A felkelők délután kezdték meg a rohamot, de csakhamar visszaverettek. Az ágyuk előtt porba dőltek a barrikádjaik, reggelre a sectiók letették a fegyvert (Vendémiaire 13október 5.). Sem Bonaparte, sem a conventió nem ontottak szükségtelenül vért. Ezen örök időkre emlékezetes gyűlésnek, mely annyi vérben gázolt, egy általános amnestia volt utolsó rendelete (Brumaire 4október 26.).
E mindenható gyűlés történetéhez annyi dicsőség és annyi gyalázat fűződik, hogy a historikusnak igen nehéz vele szemben megtartani a hideg részrehajlatlanságot. A girondisták és a hegypárt küzdelmei, a terrorismus, Robespierre uralma, a thermidorianusok kisérletei a rend és szabadság megegyeztetésére, minenkorra nevezetes lapjai lesznek a parlamentáris történetnek. Alig van fontos kérdés a politika, a vallás, a financia, az erkölcs terén, melylyel a conventiónak ne kellett volna foglalkoznia. Tükre volt a nemzetben dúló szenvedélyeknek, melyeknek csak ritkán birt irányt adni. De azért bűneiért ép úgy a gyűlést illeti a felelősség, mint érdemeiért a dicsőség, mert elvállalta a nemzet és a körülmények által reáruházott korlátlan hatalmat. És ha emlékét annyi vér és igazságtalanság fertőzteti, bár tagjai legnagyobb részének jó akaratához nem fér kétség, a válasz és a tanulság igen egyszerű. Testület ép oly kevéssé birja el a mindenhatóságot, mint egyes ember.
A mi politikai feladatát illeti: a köztársasági eszme terjesztését az országban és védelmét a külfölddel szemben, a conventió teljesen elérte célját. Katonai intézkedései a tökély magas fokára vitték a hadsereget, alkotmányos tanai visszhangot keltettek az ország nagy részében. Csakhogy a conventió nem elégedett meg ez eredménynyel. Eszméit uralomra akarta emelni az erkölcsi és állami élet minden terén. Nem elégedett meg a réginek lerontásával, újat, rendszeresen összefüggőt akart helyébe állítani. Nemcsak politikai meggyőződéssé tette a köztársaságot, hanem vallássá, egész életmóddá. És midőn az észnek, vagy a legfőbb lénynek tiszteletével akarta pótolni a milliók keblében mélyen gyökerező positiv meggyőződést, ép oly szerencsétlenül és szellemtelenül járt el, mint a midőn részben a classikus eszmék befolyása alatt, de leginkább a köznép szenvedélyeinek engedve, a barbar egyszerűségbe készült visszataszítani XIV. Lajosnak és Voltairenak országát. És minthogy nem elégedett meg e tanok hirdetésével, hanem minden kimélet nélkül meg is követelte azok feltétlen elismerését, az ellen vétett, minek épen előtte a legszentebbnek kellett volna lennie: a gondolat és lelkiismeret szabadsága ellen. Igaz, hogy önerejéből jobb útra tért, de a baj már nem volt helyre hozható. A közvélemény mai napig is hatása alatt áll a jakobinus kormány zsarnokságának, mely a szabadság nevében utánozta és túlozta a keleti despotismus és a spanyol inquisitio bűneit.
[a]http://mit-hol.oszk.hu/01200/01267/html/10kotet/10r03f10.htm[text]http://mit-hol.oszk.hu/01200/01267/html/10kotet/10r03f10.htm[/a]
A kiadó:
Kevés nő van a történelemben, aki a saját keresztnevén vált híressé. Joséphine az egyikük.
„A férjem nem az a férfi, akiről kislányként álmodoztam. Nem a nagy szerelem, és legkevésbé sem az a férfi, akit a jósnő ígért. Ô csak Buonaparte, a különös kis Napoleone.”
Lebilincselő történet egy fiatal lányról, aki a szemünk előtt válik a történelem egyik legbefolyásosabb és legműveltebb asszonyává. Joséphine, azaz Rose naplójában emberközelből láthatjuk a francia forradalom borzalmait, egy olyan nő szemével, akit nem az eszmék hajtanak, hanem a szíve, aki biztos benne, csak azért sikerült megmenekülnie a guillotintól, mert a végzet más utat jelölt ki a számára.
Kerekes Tamás
Sandra Gulland: Napóleon menyasszonya
[a]http://www.tericum.hu[text]www.tericum.hu[/a]
sajto@tericum.hu
