Portfóliók
Hidnas Nar: Arról, hogy a szavak nem jelentenek semmit
Elkoptak. Nem is… Elhasználódtak. Vagy megszűnt az értelmük. Vagy valami hasonló.
Egyik sem igazán jó, mert mindet használják, sokan. És ezzel értelmes határok között nincs is gond. (Gond?! Mi a gond?…) De ami idebent van, az egyáltalán nem szavakból áll. Aki él, az ezt érti. Mégis: különbözünk, más tér-idő koordinátákon láttuk meg ugyanannak a Napnak a világát. Egyazon csillagról van szó, de mégis kicsit más szögből, más időben, más hőmérsékleten (kb. 6000K). Na meg ezen kívül a bolygót is, ami viszonylag nagyobb jelentőséggel bír, mivelhogy ezen élünk. („She’s all we have! Lend ear to Nature’s cry!”)
Fények, hangok, benyomások, ízek… és egy halom finomság, ami kikopik, mire eljutunk addig a korig, amire egyáltalán emlékezni képesek vagyunk. Mondjuk érzelmek. Az állatok nyelve. Angyalok…
Aztán drága anyánk megrontja az egész világképet ilyen hasznos rondaságokkal, mint hogy „Bizony, ez a keze!” meg hogy „Itt az anya!” és „Nézd ki jött haza? Apa!”. Aztán a macskának is kötelezően „Miáu” hangja van „Jái!” helyett, a templom pedig „Bimm-bamm”-ol „Tom-szá!” helyett.
Rendben van, mások is vannak a világon, egymást meg kell érteni, különben nincs haladás, épülés, értés… félreértés, háború. Hát feladjuk a „Bááááá!”-t a „galamb”-ért. Így nyernek értelmet a hanglakok. Egy darabig.
Aztán egyikből definiáljuk a másikat, egyre jobban belebonyolódunk, van már genitivus is meg a többi. Egy idő után a nonverbális kifejezésmódon is erőszak esik, és írni is meg kell tanulni. Hát legyen…
Jeleket tanulunk, ezt így, azt úgy KELL kifejezni, mint kiderül néhány év alatt. Ezek részben természetes jelek, részben pont azoknak elnyomásai, álcázásai.
Mikor megtanuljuk, hogy „katonadolog” és hogy „mit fog szólni a télapó, ha megtudja, hogy…”, elkezdünk hazudni, mert kell. Mert a társadalom (trágyahalom) által bevett jelrendszer felületes. Minden, ami mélyebb dolgokat fejez ki, az vagy Természet Anyánktól (az Atyától?… aki amúgy Minden, tehát neme sincs?) ered, vagy egyéni lelemény (ami by def. ismét csak onnan.)
De hogy szavam ne felejtsem (igen, kedves olvasó, ez is csak egy üres kifejezés, mint ahogy az is, hogy „kedves olvasó”, hiszen azon a néhány emberen kívül, akiknek személyesen mutatom meg, nem tudom, hogy kedves, kritikus, vagy épp egy szemétláda bunkó az illető), elkoptak. Már a szavak. Mert az az áldott gyermek idővel rájön, hogy mindenki a környékében hazudik. Így vagy úgy, de beletanul, még ha nem is fogja fel. Majd csak később esetleg. Vagy akkor sem. Attól még lehet boldog.
És amikor apa-anya ordít és veszekszik, a gyerek kéri, hogy „Ne veszekedjetek!”, és „Mi nem veszekszünk – nyomják meg a szót - , csak egy kicsit hangosabban beszéljük meg a dolgokat…”, akkor kopnak a szavak. Meg olyankor, amikor valaki magyaráz, és valamit a „A kutya az egy kutya” séma alapján definiál. És amikor hibásan, helytelenül, szándékosan rosszul értelmezve használnak szavakat!
Nem is beszélve arról, hogy a nyelv változik, a társadalmi tehetetlenség meg ezzel sem tud lépést tartani, mint semmi mással sem. Úgy igazán.
Ezért, aki ki akarja fejezni azt, amit tényleg gondol, új szavak és „izék” alkotására szorul, amit nem ért a Világ, csak az, aki épp a környéken van, vagy még az sem, csak aki ért/zi…
Azt hiszem, ezekkel a sorokkal semmi újat nem mondtam. Csak talán kicsit kifejtettem, hoztam példákat, megpróbáltam megérttetni… Vagy legalábbis elsírtam a bánatomat.
2007. január 19.
írta és leírta: Méhész István
Egyik sem igazán jó, mert mindet használják, sokan. És ezzel értelmes határok között nincs is gond. (Gond?! Mi a gond?…) De ami idebent van, az egyáltalán nem szavakból áll. Aki él, az ezt érti. Mégis: különbözünk, más tér-idő koordinátákon láttuk meg ugyanannak a Napnak a világát. Egyazon csillagról van szó, de mégis kicsit más szögből, más időben, más hőmérsékleten (kb. 6000K). Na meg ezen kívül a bolygót is, ami viszonylag nagyobb jelentőséggel bír, mivelhogy ezen élünk. („She’s all we have! Lend ear to Nature’s cry!”)
Fények, hangok, benyomások, ízek… és egy halom finomság, ami kikopik, mire eljutunk addig a korig, amire egyáltalán emlékezni képesek vagyunk. Mondjuk érzelmek. Az állatok nyelve. Angyalok…
Aztán drága anyánk megrontja az egész világképet ilyen hasznos rondaságokkal, mint hogy „Bizony, ez a keze!” meg hogy „Itt az anya!” és „Nézd ki jött haza? Apa!”. Aztán a macskának is kötelezően „Miáu” hangja van „Jái!” helyett, a templom pedig „Bimm-bamm”-ol „Tom-szá!” helyett.
Rendben van, mások is vannak a világon, egymást meg kell érteni, különben nincs haladás, épülés, értés… félreértés, háború. Hát feladjuk a „Bááááá!”-t a „galamb”-ért. Így nyernek értelmet a hanglakok. Egy darabig.
Aztán egyikből definiáljuk a másikat, egyre jobban belebonyolódunk, van már genitivus is meg a többi. Egy idő után a nonverbális kifejezésmódon is erőszak esik, és írni is meg kell tanulni. Hát legyen…
Jeleket tanulunk, ezt így, azt úgy KELL kifejezni, mint kiderül néhány év alatt. Ezek részben természetes jelek, részben pont azoknak elnyomásai, álcázásai.
Mikor megtanuljuk, hogy „katonadolog” és hogy „mit fog szólni a télapó, ha megtudja, hogy…”, elkezdünk hazudni, mert kell. Mert a társadalom (trágyahalom) által bevett jelrendszer felületes. Minden, ami mélyebb dolgokat fejez ki, az vagy Természet Anyánktól (az Atyától?… aki amúgy Minden, tehát neme sincs?) ered, vagy egyéni lelemény (ami by def. ismét csak onnan.)
De hogy szavam ne felejtsem (igen, kedves olvasó, ez is csak egy üres kifejezés, mint ahogy az is, hogy „kedves olvasó”, hiszen azon a néhány emberen kívül, akiknek személyesen mutatom meg, nem tudom, hogy kedves, kritikus, vagy épp egy szemétláda bunkó az illető), elkoptak. Már a szavak. Mert az az áldott gyermek idővel rájön, hogy mindenki a környékében hazudik. Így vagy úgy, de beletanul, még ha nem is fogja fel. Majd csak később esetleg. Vagy akkor sem. Attól még lehet boldog.
És amikor apa-anya ordít és veszekszik, a gyerek kéri, hogy „Ne veszekedjetek!”, és „Mi nem veszekszünk – nyomják meg a szót - , csak egy kicsit hangosabban beszéljük meg a dolgokat…”, akkor kopnak a szavak. Meg olyankor, amikor valaki magyaráz, és valamit a „A kutya az egy kutya” séma alapján definiál. És amikor hibásan, helytelenül, szándékosan rosszul értelmezve használnak szavakat!
Nem is beszélve arról, hogy a nyelv változik, a társadalmi tehetetlenség meg ezzel sem tud lépést tartani, mint semmi mással sem. Úgy igazán.
Ezért, aki ki akarja fejezni azt, amit tényleg gondol, új szavak és „izék” alkotására szorul, amit nem ért a Világ, csak az, aki épp a környéken van, vagy még az sem, csak aki ért/zi…
Azt hiszem, ezekkel a sorokkal semmi újat nem mondtam. Csak talán kicsit kifejtettem, hoztam példákat, megpróbáltam megérttetni… Vagy legalábbis elsírtam a bánatomat.
2007. január 19.
írta és leírta: Méhész István
