Portfóliók
Hidnas Nar: A gyengélkedőn
A főorvos szeme előtt szépen lassan megjelent a kabinja fala. A látképbe bekúszott még az éjjeliszekrénye, az ágya egy darabja, valamint sok egyéb dolog is. Kicsivel ez után Ubul Samuel Smith kénytelen volt elismerni, hogy felébredt.
"Már megint egy nap." - gondolta heves ellenérzések közepette. Sokszor érezte úgy, hogy semmi szükség rá valójában ezen a hajón. Bár ezek után általában hálát adott, hogy ilyen jól megússzák a dolgok többségét.
Elvánszorgott a gyengélkedőig, miután a szokásos reggeli dolgokkal végzett. A kabinja, az étkezde, a turbóliftek és végül a gyengélkedő ajtaja mintha kicsit nyűgösebben sziszegett volna, mikor utat engedett neki. Persze nem így volt, de az érzés nagy úr!
Mikor végre a munkahelye bejáratán is túl volt, kicsit felderült. Mint mindig, ha egy rendes orvosi szobát látott. Bevillant az emlékei közül valami: az indulás előtti pillanatok. Mikor Speed kapitány leküldte őt, hogy ellenőrizze, minden OK-e. És az volt, csakúgy, mint most. És mint akkor, most is pödört egyet a bajszán, majd beljebb hatolt a birodalmába. Át egy nyíláson, be az irodájába. A jelenlevő nővérkék legtöbbje köszönt neki, az eddigi legrangosabb ember pedig átadta a helyét az érkező Smithnek. Ő beült a székébe, és jobb ötlete nem lévén beizzította a számítógépét az asztalon. "Mi újság a világban?" tette fel magának a kérdést Ubul, és a Flotta legfrissebb orvosi híreit kezdte böngészni.
Mikor végre valami érdekeset is talált, egyszerre beviharzott a Syzygy másik "reménytelen esete", Matthias Cochran.
- Hé, USS! Gyere, gyere, siess már!
- Neked is jó reggelt Matt! Mi olyan sürgős?!
- Ne akadékoskodj, gyere már! - ezzel a gépész már rohant is kifelé.
Ubul pedig követte, valami nagy marhaságot sejtett e mögött. Hajlamosak voltak ők ketten a többiek kárára mókázni, és ez most sem ígérkezett kíméletesebbnek. Hogy ezúttal ki volt a célpont, még csak Matt tudta. De hogy minek kellett a barátja testi épségét is kockáztatnia, az rejtély. Miért nem elég neki, ha magát vereti szét?
A legénységi szállások felé vették az irányt. Kisvártatva egy a legtöbb részletében a többivel tökéletesen megegyező ajtóhoz értek.
- Gyorsan bújjunk el! - adta ki a feltehetőleg igen hasznos parancsot a gépész, ám erre már nem volt idejük. A kabinból, nem meglepő módon G'Tank lépett elő. Azért nem volt meglepő, mert a kabin az övé volt. Ahogy kinyílt az ajtó, kékes csillogás jelent meg a folyosón, rögtön az ajtó előtt, sejttetve, hogy négy másodperc múlva valami meg fog ott jelenni. A klingon kormányos kilépett. Meglátta a két bajkeverőt. Szinapszisain végigfutott egy sötét gondolat, név szerint az, hogy: "Ha ma felbosszantanak, kitekerem a nyakukat!" Épp elég volt neki, hogy lefekvés előtt a holofedélzeten beleesett egy tóba edzés közben. Épp egy függőhídon küzdött egy romulán "harcossal", de az aljas módon elvágta a híd tartóköteleit utolsó erejéből. G'Tank utálta a vizet, mint minden klingon általában. Minek tisztálkodni?! Ez volt a felfogás ott "klingoniában". Szóval ezzel a magvas gondolattal a görcsös fejében előmászott barlangjából.
Cochran rájött, hogy nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, ami már-már kiviteleződött, de mostmár késő. Smith pedig próbált a lehető legkisebbnek és legjelentéktelenebbnek tűnni barátja mellett, ugyanis sejtette, hogy a kitolás célpontja éppen feléjük halad, a kitolás pedig pillanatokon belül bekövetkezik, minek egyenes következményeként nem biztonságos a közelben tartózkodni.
Mindezen meglátások helyesnek bizonyultak. Pár másodperc múlva pedig a három jelenlevő 66,666666666666%-a úgy gondolta, jobb lett volna, ha fel sem kelnek ma. A maradék 33,33333333333% pedig éppen a klingon szitkok válogatásával volt elfoglalva.
A transzportáció befejeződött ugyanis, és a még álmos G'Tank feje fölött materializálódott megközelítőleg sok liter H2O. És bár a világűr végtelenjét járták éppen, a mesterséges gravitáció áldásos tevékenységének hála az egész a nyakába zúdult.
- Fagi'kh cha Va'gha p'taQ terrannu! Ka-pokh lo-tokh argloch'ii d'hu! Be'Qukh!
Az univerzális fordító vagy nem ismerte ezeket a szavakat, vagy pedig jobbnak látta elhallgatni a rémült emberek elől. Tény mindenesetre, hogy a két jómadár valahogy sejtette, hogy a szózuhatag nem a "Jó reggelt uraim!" klingon megfelelője volt.
A főorvos szeme előtt szépen lassan megjelent a kabinja fala. Legalábbis azt hitte. A látképbe bekúszott még egy éjjeliszekrény-szerűség, az ágya egy darabja, valamint sok egyéb dolog is. Kicsivel ez után Ubul Samuel Smith kénytelen volt elismerni, hogy felébredt.
"Már megint egy nap." - gondolta heves ellenérzések közepette. Ám ezúttal nem kelt fel. Minden létező végtagja sajgott a fájdalomtól. 'Hol vagyok?' - kérdezte magától. És bár a nyaka nem bizonyult a legmozgathatóbbnak, mégis megfordította a fejét. Amit látott, emlékeztette valamire... Bár nem sokszor szokta nézni a plafont. Aztán tovább haladt, és sok-sok műszert látott maga körül. És akkor tudatosult benne: 'Ez a gyengélkedő!'
A feje elérte a rendelkezésre álló másik véghelyzetet, a látóidegek pedig továbbították az agynak a főgépész eszméletlen testéről visszapattanó fotonok keltette ingereket.
Az emlékezés hirtelen hatalmába kerítette Smith-t. 'Mekkora egy állat ez a klingon! Képes egy ilyen ártatlan tréfáért ekkora hűhót csapni!'
Két hét múlva a két barát még mindig bicegő járással betántorgott a bárba, és rendeltek egy-egy sört.
Hidnas Nar (ezúttal Linkwea testében már)
2004. márc. 3.
írta és leírta: Méhész István
"Már megint egy nap." - gondolta heves ellenérzések közepette. Sokszor érezte úgy, hogy semmi szükség rá valójában ezen a hajón. Bár ezek után általában hálát adott, hogy ilyen jól megússzák a dolgok többségét.
Elvánszorgott a gyengélkedőig, miután a szokásos reggeli dolgokkal végzett. A kabinja, az étkezde, a turbóliftek és végül a gyengélkedő ajtaja mintha kicsit nyűgösebben sziszegett volna, mikor utat engedett neki. Persze nem így volt, de az érzés nagy úr!
Mikor végre a munkahelye bejáratán is túl volt, kicsit felderült. Mint mindig, ha egy rendes orvosi szobát látott. Bevillant az emlékei közül valami: az indulás előtti pillanatok. Mikor Speed kapitány leküldte őt, hogy ellenőrizze, minden OK-e. És az volt, csakúgy, mint most. És mint akkor, most is pödört egyet a bajszán, majd beljebb hatolt a birodalmába. Át egy nyíláson, be az irodájába. A jelenlevő nővérkék legtöbbje köszönt neki, az eddigi legrangosabb ember pedig átadta a helyét az érkező Smithnek. Ő beült a székébe, és jobb ötlete nem lévén beizzította a számítógépét az asztalon. "Mi újság a világban?" tette fel magának a kérdést Ubul, és a Flotta legfrissebb orvosi híreit kezdte böngészni.
Mikor végre valami érdekeset is talált, egyszerre beviharzott a Syzygy másik "reménytelen esete", Matthias Cochran.
- Hé, USS! Gyere, gyere, siess már!
- Neked is jó reggelt Matt! Mi olyan sürgős?!
- Ne akadékoskodj, gyere már! - ezzel a gépész már rohant is kifelé.
Ubul pedig követte, valami nagy marhaságot sejtett e mögött. Hajlamosak voltak ők ketten a többiek kárára mókázni, és ez most sem ígérkezett kíméletesebbnek. Hogy ezúttal ki volt a célpont, még csak Matt tudta. De hogy minek kellett a barátja testi épségét is kockáztatnia, az rejtély. Miért nem elég neki, ha magát vereti szét?
A legénységi szállások felé vették az irányt. Kisvártatva egy a legtöbb részletében a többivel tökéletesen megegyező ajtóhoz értek.
- Gyorsan bújjunk el! - adta ki a feltehetőleg igen hasznos parancsot a gépész, ám erre már nem volt idejük. A kabinból, nem meglepő módon G'Tank lépett elő. Azért nem volt meglepő, mert a kabin az övé volt. Ahogy kinyílt az ajtó, kékes csillogás jelent meg a folyosón, rögtön az ajtó előtt, sejttetve, hogy négy másodperc múlva valami meg fog ott jelenni. A klingon kormányos kilépett. Meglátta a két bajkeverőt. Szinapszisain végigfutott egy sötét gondolat, név szerint az, hogy: "Ha ma felbosszantanak, kitekerem a nyakukat!" Épp elég volt neki, hogy lefekvés előtt a holofedélzeten beleesett egy tóba edzés közben. Épp egy függőhídon küzdött egy romulán "harcossal", de az aljas módon elvágta a híd tartóköteleit utolsó erejéből. G'Tank utálta a vizet, mint minden klingon általában. Minek tisztálkodni?! Ez volt a felfogás ott "klingoniában". Szóval ezzel a magvas gondolattal a görcsös fejében előmászott barlangjából.
Cochran rájött, hogy nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, ami már-már kiviteleződött, de mostmár késő. Smith pedig próbált a lehető legkisebbnek és legjelentéktelenebbnek tűnni barátja mellett, ugyanis sejtette, hogy a kitolás célpontja éppen feléjük halad, a kitolás pedig pillanatokon belül bekövetkezik, minek egyenes következményeként nem biztonságos a közelben tartózkodni.
Mindezen meglátások helyesnek bizonyultak. Pár másodperc múlva pedig a három jelenlevő 66,666666666666%-a úgy gondolta, jobb lett volna, ha fel sem kelnek ma. A maradék 33,33333333333% pedig éppen a klingon szitkok válogatásával volt elfoglalva.
A transzportáció befejeződött ugyanis, és a még álmos G'Tank feje fölött materializálódott megközelítőleg sok liter H2O. És bár a világűr végtelenjét járták éppen, a mesterséges gravitáció áldásos tevékenységének hála az egész a nyakába zúdult.
- Fagi'kh cha Va'gha p'taQ terrannu! Ka-pokh lo-tokh argloch'ii d'hu! Be'Qukh!
Az univerzális fordító vagy nem ismerte ezeket a szavakat, vagy pedig jobbnak látta elhallgatni a rémült emberek elől. Tény mindenesetre, hogy a két jómadár valahogy sejtette, hogy a szózuhatag nem a "Jó reggelt uraim!" klingon megfelelője volt.
A főorvos szeme előtt szépen lassan megjelent a kabinja fala. Legalábbis azt hitte. A látképbe bekúszott még egy éjjeliszekrény-szerűség, az ágya egy darabja, valamint sok egyéb dolog is. Kicsivel ez után Ubul Samuel Smith kénytelen volt elismerni, hogy felébredt.
"Már megint egy nap." - gondolta heves ellenérzések közepette. Ám ezúttal nem kelt fel. Minden létező végtagja sajgott a fájdalomtól. 'Hol vagyok?' - kérdezte magától. És bár a nyaka nem bizonyult a legmozgathatóbbnak, mégis megfordította a fejét. Amit látott, emlékeztette valamire... Bár nem sokszor szokta nézni a plafont. Aztán tovább haladt, és sok-sok műszert látott maga körül. És akkor tudatosult benne: 'Ez a gyengélkedő!'
A feje elérte a rendelkezésre álló másik véghelyzetet, a látóidegek pedig továbbították az agynak a főgépész eszméletlen testéről visszapattanó fotonok keltette ingereket.
Az emlékezés hirtelen hatalmába kerítette Smith-t. 'Mekkora egy állat ez a klingon! Képes egy ilyen ártatlan tréfáért ekkora hűhót csapni!'
Két hét múlva a két barát még mindig bicegő járással betántorgott a bárba, és rendeltek egy-egy sört.
Hidnas Nar (ezúttal Linkwea testében már)
2004. márc. 3.
írta és leírta: Méhész István
