Portfóliók

Zimankós téli este volt.
Az autóbuszra várva, a havazás elől beszorultunk a kis falusi vegyesboltba.
Igazi téli idő volt.
Bent a boltban kellemes meleg fogadott, égett a tűz a kis dobkályhában, és gőzölögtek az átázott kabátok. Hiába verte le az ember a havat magáról az ajtó előtt, maradt elég nedvesség a kabátban, sapkában.
Lovas szánnal érkeztem a faluba, de a lovak valamitől megriadtak, és elragadták a szánt, ami a kanyarban felborult. Táskák, emberek, ülésdeszkák repültek, míg a kerítés tövében megállapodtak.
Bajunk nem lett, de a szán szétszakadt, és a kocsis beállt vele a kerekeshez, tenné rendbe, de estig nem készült el. A lovakat Gonda tekintetes istállójába vitte. Itt volt hely is, kóst is. Reggelig ellesznek itt, akkor majd értük jön Jani, a kocsis, és ha készen lesz a szán, haza jön velük.
Ezért vártuk az esti buszt. Még volt addig jó óránk.
- Gyuszi bácsi – szólalt meg Jani, a kocsis – volna-e egy kis lélekmelegítője?
- Tudod fiam, - jött a lelombozó válasz – hogy a boltban nincs italkimérés, poharazgatás.
- Kár!
- De ha hátra jöttök ide a raktár mellé, az már nem a bolt.
A pohárka borpárlat jól kimelegített, átjárta meggémberedett kezünket, lábunkat. A beszélgetés is megélénkült a jóféle pálinka hatására.
- Gyuszi bácsi belejött már a falusi boltosságba? – érdeklődtem, tudva, hogy hosszú évekig volt egy városi élelmiszerüzlet vezetője.
- Tudod, itt születtem, s hazajöttem, – válaszolt szívélyesen – ahogy megürült itt ez az állás. Már féléve. És tetszik. Az emberek közvetlenek, barátságosak, a régi ismeretségeket felújították velem.
- Miért mondják az emberek, hogy „tudakozó?” – kérdeztem – Most is, ahogy jöttünk erre, kérdezték, a tudakozóba megyünk? Én meg csak bámultam, nem értettem, míg egy legényke el nem nevette magát, hogy hát a bótba?
- Az azért van, mert ide futnak be az összes szállak. Jönnek az emberek, asszonyok vásárolni, közben beszélnek erről, arról. A boltos meg csak figyel, és amit lehet, megjegyez. Mindenről értesül, mindenre tudja a választ.
- Például, hogy hány óra?
- Azt mindenik meg tudja nézni otthon maga is. Hanem azt kérdezik, hogy jár a malac a hetivásáron? Mikor jön az erdész bélyegezni? Szóval, a fontos dolgokat.
- Miért, hogy jár a malac ezen a héten?
- A hathetes ezerbe, a süldő meg élősúlyban ötven. Ez azt jelenti, hogy egy száz kilós hízóért ötezret kérnek.
- Gyuszi bácsi tényleg mindent tud. Igazi tudakozó a boltja!
- Mi történt az előző boltossal? – érdeklődött Jani, a kotnyeles kocsis – Nyugdíjba ment?
- Ó, nem! Története van annak.
- Mondja el – biztattuk.
- Ismertétek Cserge Zsigát. Ő volt az elődöm. Becsületes, dolgos ember volt. Törvénytisztelő! Esténként, zárás után szívesen elborozgatott a rokonokkal, szomszédokkal, mint minden más falusi ember. De részegen soha nem látták.
- Ismertem régebben, – jegyeztem meg – de a múlt év óta nem jártam erre, és csak valami kósza hírek jutottak el hozzám.
- Mondom, rendes ember volt. Télen, Karácsony táján eljárt disznót ölni. Értetett is hozzá, tisztán is dolgozott. Szívesen hívták. Nem azért a kis kóstolóért, meg pár lejért, amit keresett vele, hanem szerette végezni. Örült, ha meg voltak elégedve a munkájával.
- Végül is, mi történt?
- Egy idő óta, elkezdett félni. Ez valami betegség volt nála. Félt a rendőrtől, a szövetkezet elnökétől, és minden hivatalos, „táskás” embertől. Azóta kezdődött, hogy behívatták a központba, és az elvtársak valamire rá akarták beszélni. Nem mondta el senkinek, miről volt ott, akkor szó, de utána napokig szótlanul járkált ide-oda. Az üzletet is ráhagyta a feleségére. Volt egy öccse Németországban, s az emberek azt gondolták, vele kapcsolatosan akarhattak valamit tőle. Később mintha megnyugodott volna. Csak ez a beteges félelem maradt benne.
- Hiánya volt a leltárnál?
- Ő ettől félt a legjobban. A leltárhiánytól. Ha az autóbuszról leszállt egy idegen ember, már remegett, „jaj, jönnek leltározni!”. Az úton, ha meglátta a rendőrt, futott hátra a raktárba, bújt el, „értem jön, értem jön” – suttogta. Hiába nyugtatták az emberek, a családja. Napról napra csak rosszabb lett.
- Hogy végződött?
- Egyik nap, már éppen zárt, amikor két városi ember leszállott a buszról. Olyan ideges lett, ahogy meglátta őket, hogy a lakatot is alig tudta, feltenni az ajtóra. Pedig nem is bolt irányába indultak. Felpattant a kerékpárjára, és tekerte lefele, az országút felé. Akkoriban, tavasz volt, sok eső hullott, és a hegyekben is megindult a hóolvadás, a patak úgy megduzzadt, hogy alig fért el a híd alatt.
Zsigát két nap múlva találták meg tizenöt kilométerrel lejjebb a parti fűzfába felakadva.
- Baleset volt?
- Ki tudja? A biciklije ott volt a híd végénél a martoldalban. És a záró leltárnál egy fitying hiányt nem találtak!
- Itt a busz! – kiáltott be valaki az ajtón.

2007.