Portfóliók
Tér és idő szövetsége
- Taoub -
Egy emlékezetes ábránd a szövetről
(in memoriam W. Blake)
A levegőbe rajzoltam ujjaimmal,
s érintésem nyomán rugalmas,
lebegő, élő szövet keletkezett.
Két nő lépett hozzám, egyikük fiatalabb,
a másik idősebb, mint én.
Bemutatkoztak, nevük azonos volt az enyémmel.
Azóta rájöttem, gyermek- és középkorú
önmagammal üldögéltem,
miközben aurám rostjait bogozgattam.
A folyamatos önteremtés
szövetszerűségéréről
beszélgettünk.
Szövettörténet
Marokkóban az 1450-es évektől a testvéri szövetségekbe tömörülő harcosok az akrobatikát kiképzésük részeként művelték. A Taoub tizenkét akrobatája közül öten a Hammich család tagjai, akik hét generáción keresztül örökítették apáról fiúra ezt az ősi hagyományt.
A Taoub az észak-afrikai Francia Intézet kezdeményezésére született, támogatásukkal Aurélien Bory (a Trafóban tavaly májusban bemutatott Plan B rendezője) és az akrobaták egy éven keresztül dolgoztak együtt.
A „taoub” szó jelentése: „szövet”. Aurélien Bory rendező erre a szóra és a köré csoportosuló számtalan jelentésre, mellékjelentésre, asszociációs lehetőségre, sőt, a szövet szerkezetének, a szövetszerűségnek az emberi lélekben való megjelenésére építette különleges produkcióját, mely a marokkói cirkuszi akrobatika és a kortárs táncszínház üdítő keveréke.
Tizenkét táncos-harcos teste formálódik át, szövődik össze, bomlik szét, alakul színről színre, jelentésről jelentésre egy órában.
Szövetkezik férfi és nő
Kezdetben a vaksötétből elődereng egy alak, fehér ruhában, a színpad bal oldalán, a földön ülve, szitáron játszik. Az egyetlen hangszer a szitár marad az előadás során és a röpülő, emelkedő, süllyedő végtelennek tűnő vokálok (ha a jól elkülöníthető és elkülönítő funkcióval rendelkező zenei bejátszásokat nem számítom). Hófehér ruhában gyakorlatoznak a harcosok a pirkadat sötétjében, U alakzatban hasalnak, ugranak, futnak villámgyors, vadállati mozgással.
Egy nő válik ki közülük, nyugodt léptekkel sétál előre, majd letérdepel. Közben a férfiak hosszú ruhájuk segítségével kétszer négy embernyi szövetfelületet alkotnak. A nő arca hirtelen megjelenik ezen a rögtönzött vetítővásznon, mimikáját pontosan lehet követni. Először mintha az alvás idején előforduló R.E.M. - szakasz szemgolyó-rángásait imitálná, majd holmi apró sivatagi rágcsálót utánoz, gyermeki kedvességgel. Fejéről leoldja a fehér kendőt, csadort formálva eltakarja száját és orrát, majd ezt átjátszva átlósan helyezi arca elé a textilt. Arcát újra megmutatva szája hirtelen óriási, ragyogó, de merev mosolyra húzódik.
Ez a mosoly hamis, már-már agresszívan erőltetett, s ez külön hangsúlyozott, hiszen a vetítővászonról egyszer csak eltűnik ez a hatalmas száj a ragyogó fehér fogakkal (mint a női szexualitás egyik legfontosabb jelképe, legalábbis a hagyományos maszkulin gondolkodásban) és csak a két szem marad, melyek önmagukban (főleg ekkora méretben) inkább szürreálisnak hatnak, mint vidámnak. Az száj még egyre kereteződik: a leány a „vetítővászon” vagyis a férfiak elé sétálva kendőjét kiterítve a szájat, majd arcát engedi magára vetülni. A jelenet mesterkélt, keresett, merev.
Ez az illedelmes, jelképekkel kommunikáló tudatállapot az előadás végére átalakul fékevesztett, kacagó vurstli-hangulatba. Még később a nő és a férfi diadalmas, méltó egymásra találása is bekövetkezik oly módon, hogy a néző nem veszíti el a fonalat, mert ő is egy fonállá változik, beleszövődik a történetbe.
Fontos rétege a történetnek a nő és a férfi kapcsolata, kettőssége, egymásrautaltsága, harca és szövetségkötése. Először: a nő megkettőződése. A gyakorlatozó, nagyokat dobbantó, kiáltozó, egymással birkózó férfiak előtt magányosan éneklő nő mellé odaáll egy másik nő, uniszónóban énekelnek tovább egy elnyújtott, fájdalmas dallamot. A férfiak hirtelen megállnak és némán körülveszik, jóformán bekebelezik a két női alakot, majd sorfaluk közé zárják derékmagasságban, vízszintesen tartva őket. Egyiküknek a feje, másikuknak a lába lóg csupán ki a férfi-fal mögül, mintha egyetlen, megnyúlt test két vége látszana.
Ezt a testet szakítja ketté a férficsoport, majd a magasba emelve őket, egyikük vízszintes, másikuk függőleges helyzetbe kerülve ismét csak a szövet egymásra merőleges szálait ismétlik meg. A női lét meghasadtságát, az iszlám és a keresztény világban egyaránt meghatározó kiszolgáltatottságát mesélik el itt a mozdulatok. A férfivállakon s a kivetítésnek köszönhetően egy város felett az égben sétáló nő élménye már egészen mást mond: a nőiség tisztelete, e légies, titokzatos teremtmények dicsérete.
A férfiak végül mindannyian a nő hófehér köpönyege alól bújnak elő. Nő és férfi ellentéte és egymásrautaltsága, egymásba szövődése. Az első jelenetben a női arc, az utolsó jelenetben már a szövettel eltakart hatalmas és misztikus női test, melyben a férfi menedéket keres.
Szövődmény
A szövet egymásra merőleges és egymással párhuzamos dolgok egymásba ágyazottsága s ezáltal új minőség megteremtődése. Egymással ellentétes dolgokból való építkezés: ez a teremtés. Hasonló felépítésű és funkciójú sejtek csoportja; egymással kapcsolatban lévő, egymásra reflektáló jelek összetartó halmaza. Szöveg.
A szövet kifejezést egymással ellentétes, egymásra merőleges, egymással mégis rokon alapelvű, szimmetrikus, erősen koherens objektumok rendszerére használjuk. A szövet szálai ebben a rendszerben többletértelmet nyernek, egymásra utalva, reflektálva önnön belső szerkezetüknél együtt, egybeszőve összehasonlíthatatlanul erősebb matériát alkotnak, melynek szakítószilárdsága jóval nagyobb, mint önmagában egyetlen, a szövettől elkülönített elemnek. Az ember szintjén: közösség, lények szövete.
Körbeszőtt háló – teremtés, nevetés, cirkusz
Miután a nő végigsétált az égbolton, ami a férfiak vállán nyugszik, belép az előadás kontextusába maga a szövet, egy óriási, fehér lepel. A két nő átugrik a beáramló szöveten, a férfiak a háttérben sorfalat alkotva őrködnek a folyamat felett, míg be nem borítja őket az óriás lepel. Majd a nők is belépnek a lepel alá. Ez után titokzatos dolog történik, a lepel hullámzásba kezd, majd ritmikus, barbár rivallás hirdeti az új élet teremtésének extázisát: egy férfialak (férfilélek) repül újra meg újra a lepel (az anyagi lét) fölé.
A szövet ezek után ábrándos szitárzenére a fényfestésnek köszönhetően homokdűnévé alakul s egy lány útnak indul rajta az asszonylét sivatagában.
Át- meg átjárja a produkciót s folyamatosan oldja az ősi jelképek által árasztott megilletődöttséget a humor, mely eleinte szinte véletlenül bukkan fel, később azonban átveszi az irányítást, míg végül egyeduralkodóvá válik.
A humor jellegzetes szövettípusa, alakzata az emberi gondolkodásnak, ellentétekre és szimmetriára épül, elvárásokra és azok megkerülésére, megtörésére, emberi mivoltunk váratlan megvilágítására. Isaac Asimov azt állítja1, hogy a humor lényege az antiklimax: a hirtelen szempontváltás, amelyben a triviális dolgok jelentősége megnő, és azon dolgok fölé emelkedik, amelyek a hétköznapokban náluk fontosabbnak szoktak látszani.
Az utolsó jelenet (mikor is a hatalmas lepel alatt ott forog a folyton újra teremtődő világmindenség) fennköltsége annál hatásosabb, mert még a násztánc közben is érezteti: a nevetés átszövi a létezést, a nevetés kiváltság, a nevetés ünnep. A nevetés felharsanó ténye az, ami az egyszerű akrobatikából cirkuszt varázsol, ami meséből valósággá, a befogadó saját átváltozott valóságává teszi a történetet. Az ellentétek, a szimmetria, mely kétoldalúból egyre inkább körkörössé, majd spirálissá válik, a játékosság magába szippantja a táncosokat és egyetlen hófehér, forgó ünnepi ruhába szövi egybe a férfit és a nőt.
Szövéstechnikák
A szereplők szélsőségesen hangolt egyensúlya, az inverz gravitáció önkényes beiktatása, a koreográfiában hemzsegő oppozíciós szituációk, esszenciális motívumok, a többletenergia felbuzgása és annak elfojtódása az, ami fiktív, mesterséges testeket és erőteljes pozitív feszültséget teremt.
Ezek a szokásoson túli technikák azok, amik egy táncelőadás civilizált légkörét átváltoztatják egy megkönnyebbült, otthonos, cirkuszi légkörré, ahol a közönség bátran meg mer tapsolni egy jól sikerült ugrást, sőt, az előadó ezt talán el is várja, mindenesetre kivárja a tapsot. Ahol a nevetés és a döbbent morajlás megengedett, ahol az izgalmasabb pillanatokban a zajongókat lepisszegő várakozás csendje, a köhécselés és a halk kommentárok az előadás részét képezik.
A nézőtér innentől kezdve mosolygós és nem bánja, ha be van végre vonva ebbe a duhaj, vendégváró hangulatba, ahol a táncosok is egyre felszabadultabban és természetesebben mozognak, s egyre ismerősebb, energiával és életörömmel telítettebb jelenetek záporoznak. Végül a felszabadult nevetés közösséggé szövi a közönséget.
Trafó, május 4. Aurélien Bory/Tangeri Akrobata Társulat: Taoub
Rendező: Aurélien Bory
Rendezőasszisztens: Pierre Rigal
Fényterv: Arno Veyrat
Hang: Joël Abriac
Előadók:
Mohcine Agni
Abdeslam Brouzi
Abdelaziz El Haddad
Najib El Maimouni Idrissi
Younes Yemlahi
Younes Hammich
Mohammed Hammich
Rachid Hammich
Amal Hammich
Samir Laaroussi
Yassine Srasi
Jamila Abdellaoui
(Szekeres Judit Mária)[img]
Egy emlékezetes ábránd a szövetről
(in memoriam W. Blake)
A levegőbe rajzoltam ujjaimmal,
s érintésem nyomán rugalmas,
lebegő, élő szövet keletkezett.
Két nő lépett hozzám, egyikük fiatalabb,
a másik idősebb, mint én.
Bemutatkoztak, nevük azonos volt az enyémmel.
Azóta rájöttem, gyermek- és középkorú
önmagammal üldögéltem,
miközben aurám rostjait bogozgattam.
A folyamatos önteremtés
szövetszerűségéréről
beszélgettünk.
Szövettörténet
Marokkóban az 1450-es évektől a testvéri szövetségekbe tömörülő harcosok az akrobatikát kiképzésük részeként művelték. A Taoub tizenkét akrobatája közül öten a Hammich család tagjai, akik hét generáción keresztül örökítették apáról fiúra ezt az ősi hagyományt.
A Taoub az észak-afrikai Francia Intézet kezdeményezésére született, támogatásukkal Aurélien Bory (a Trafóban tavaly májusban bemutatott Plan B rendezője) és az akrobaták egy éven keresztül dolgoztak együtt.
A „taoub” szó jelentése: „szövet”. Aurélien Bory rendező erre a szóra és a köré csoportosuló számtalan jelentésre, mellékjelentésre, asszociációs lehetőségre, sőt, a szövet szerkezetének, a szövetszerűségnek az emberi lélekben való megjelenésére építette különleges produkcióját, mely a marokkói cirkuszi akrobatika és a kortárs táncszínház üdítő keveréke.
Tizenkét táncos-harcos teste formálódik át, szövődik össze, bomlik szét, alakul színről színre, jelentésről jelentésre egy órában.
Szövetkezik férfi és nő
Kezdetben a vaksötétből elődereng egy alak, fehér ruhában, a színpad bal oldalán, a földön ülve, szitáron játszik. Az egyetlen hangszer a szitár marad az előadás során és a röpülő, emelkedő, süllyedő végtelennek tűnő vokálok (ha a jól elkülöníthető és elkülönítő funkcióval rendelkező zenei bejátszásokat nem számítom). Hófehér ruhában gyakorlatoznak a harcosok a pirkadat sötétjében, U alakzatban hasalnak, ugranak, futnak villámgyors, vadállati mozgással.
Egy nő válik ki közülük, nyugodt léptekkel sétál előre, majd letérdepel. Közben a férfiak hosszú ruhájuk segítségével kétszer négy embernyi szövetfelületet alkotnak. A nő arca hirtelen megjelenik ezen a rögtönzött vetítővásznon, mimikáját pontosan lehet követni. Először mintha az alvás idején előforduló R.E.M. - szakasz szemgolyó-rángásait imitálná, majd holmi apró sivatagi rágcsálót utánoz, gyermeki kedvességgel. Fejéről leoldja a fehér kendőt, csadort formálva eltakarja száját és orrát, majd ezt átjátszva átlósan helyezi arca elé a textilt. Arcát újra megmutatva szája hirtelen óriási, ragyogó, de merev mosolyra húzódik.
Ez a mosoly hamis, már-már agresszívan erőltetett, s ez külön hangsúlyozott, hiszen a vetítővászonról egyszer csak eltűnik ez a hatalmas száj a ragyogó fehér fogakkal (mint a női szexualitás egyik legfontosabb jelképe, legalábbis a hagyományos maszkulin gondolkodásban) és csak a két szem marad, melyek önmagukban (főleg ekkora méretben) inkább szürreálisnak hatnak, mint vidámnak. Az száj még egyre kereteződik: a leány a „vetítővászon” vagyis a férfiak elé sétálva kendőjét kiterítve a szájat, majd arcát engedi magára vetülni. A jelenet mesterkélt, keresett, merev.
Ez az illedelmes, jelképekkel kommunikáló tudatállapot az előadás végére átalakul fékevesztett, kacagó vurstli-hangulatba. Még később a nő és a férfi diadalmas, méltó egymásra találása is bekövetkezik oly módon, hogy a néző nem veszíti el a fonalat, mert ő is egy fonállá változik, beleszövődik a történetbe.
Fontos rétege a történetnek a nő és a férfi kapcsolata, kettőssége, egymásrautaltsága, harca és szövetségkötése. Először: a nő megkettőződése. A gyakorlatozó, nagyokat dobbantó, kiáltozó, egymással birkózó férfiak előtt magányosan éneklő nő mellé odaáll egy másik nő, uniszónóban énekelnek tovább egy elnyújtott, fájdalmas dallamot. A férfiak hirtelen megállnak és némán körülveszik, jóformán bekebelezik a két női alakot, majd sorfaluk közé zárják derékmagasságban, vízszintesen tartva őket. Egyiküknek a feje, másikuknak a lába lóg csupán ki a férfi-fal mögül, mintha egyetlen, megnyúlt test két vége látszana.
Ezt a testet szakítja ketté a férficsoport, majd a magasba emelve őket, egyikük vízszintes, másikuk függőleges helyzetbe kerülve ismét csak a szövet egymásra merőleges szálait ismétlik meg. A női lét meghasadtságát, az iszlám és a keresztény világban egyaránt meghatározó kiszolgáltatottságát mesélik el itt a mozdulatok. A férfivállakon s a kivetítésnek köszönhetően egy város felett az égben sétáló nő élménye már egészen mást mond: a nőiség tisztelete, e légies, titokzatos teremtmények dicsérete.
A férfiak végül mindannyian a nő hófehér köpönyege alól bújnak elő. Nő és férfi ellentéte és egymásrautaltsága, egymásba szövődése. Az első jelenetben a női arc, az utolsó jelenetben már a szövettel eltakart hatalmas és misztikus női test, melyben a férfi menedéket keres.
Szövődmény
A szövet egymásra merőleges és egymással párhuzamos dolgok egymásba ágyazottsága s ezáltal új minőség megteremtődése. Egymással ellentétes dolgokból való építkezés: ez a teremtés. Hasonló felépítésű és funkciójú sejtek csoportja; egymással kapcsolatban lévő, egymásra reflektáló jelek összetartó halmaza. Szöveg.
A szövet kifejezést egymással ellentétes, egymásra merőleges, egymással mégis rokon alapelvű, szimmetrikus, erősen koherens objektumok rendszerére használjuk. A szövet szálai ebben a rendszerben többletértelmet nyernek, egymásra utalva, reflektálva önnön belső szerkezetüknél együtt, egybeszőve összehasonlíthatatlanul erősebb matériát alkotnak, melynek szakítószilárdsága jóval nagyobb, mint önmagában egyetlen, a szövettől elkülönített elemnek. Az ember szintjén: közösség, lények szövete.
Körbeszőtt háló – teremtés, nevetés, cirkusz
Miután a nő végigsétált az égbolton, ami a férfiak vállán nyugszik, belép az előadás kontextusába maga a szövet, egy óriási, fehér lepel. A két nő átugrik a beáramló szöveten, a férfiak a háttérben sorfalat alkotva őrködnek a folyamat felett, míg be nem borítja őket az óriás lepel. Majd a nők is belépnek a lepel alá. Ez után titokzatos dolog történik, a lepel hullámzásba kezd, majd ritmikus, barbár rivallás hirdeti az új élet teremtésének extázisát: egy férfialak (férfilélek) repül újra meg újra a lepel (az anyagi lét) fölé.
A szövet ezek után ábrándos szitárzenére a fényfestésnek köszönhetően homokdűnévé alakul s egy lány útnak indul rajta az asszonylét sivatagában.
Át- meg átjárja a produkciót s folyamatosan oldja az ősi jelképek által árasztott megilletődöttséget a humor, mely eleinte szinte véletlenül bukkan fel, később azonban átveszi az irányítást, míg végül egyeduralkodóvá válik.
A humor jellegzetes szövettípusa, alakzata az emberi gondolkodásnak, ellentétekre és szimmetriára épül, elvárásokra és azok megkerülésére, megtörésére, emberi mivoltunk váratlan megvilágítására. Isaac Asimov azt állítja1, hogy a humor lényege az antiklimax: a hirtelen szempontváltás, amelyben a triviális dolgok jelentősége megnő, és azon dolgok fölé emelkedik, amelyek a hétköznapokban náluk fontosabbnak szoktak látszani.
Az utolsó jelenet (mikor is a hatalmas lepel alatt ott forog a folyton újra teremtődő világmindenség) fennköltsége annál hatásosabb, mert még a násztánc közben is érezteti: a nevetés átszövi a létezést, a nevetés kiváltság, a nevetés ünnep. A nevetés felharsanó ténye az, ami az egyszerű akrobatikából cirkuszt varázsol, ami meséből valósággá, a befogadó saját átváltozott valóságává teszi a történetet. Az ellentétek, a szimmetria, mely kétoldalúból egyre inkább körkörössé, majd spirálissá válik, a játékosság magába szippantja a táncosokat és egyetlen hófehér, forgó ünnepi ruhába szövi egybe a férfit és a nőt.
Szövéstechnikák
A szereplők szélsőségesen hangolt egyensúlya, az inverz gravitáció önkényes beiktatása, a koreográfiában hemzsegő oppozíciós szituációk, esszenciális motívumok, a többletenergia felbuzgása és annak elfojtódása az, ami fiktív, mesterséges testeket és erőteljes pozitív feszültséget teremt.
Ezek a szokásoson túli technikák azok, amik egy táncelőadás civilizált légkörét átváltoztatják egy megkönnyebbült, otthonos, cirkuszi légkörré, ahol a közönség bátran meg mer tapsolni egy jól sikerült ugrást, sőt, az előadó ezt talán el is várja, mindenesetre kivárja a tapsot. Ahol a nevetés és a döbbent morajlás megengedett, ahol az izgalmasabb pillanatokban a zajongókat lepisszegő várakozás csendje, a köhécselés és a halk kommentárok az előadás részét képezik.
A nézőtér innentől kezdve mosolygós és nem bánja, ha be van végre vonva ebbe a duhaj, vendégváró hangulatba, ahol a táncosok is egyre felszabadultabban és természetesebben mozognak, s egyre ismerősebb, energiával és életörömmel telítettebb jelenetek záporoznak. Végül a felszabadult nevetés közösséggé szövi a közönséget.
Trafó, május 4. Aurélien Bory/Tangeri Akrobata Társulat: Taoub
Rendező: Aurélien Bory
Rendezőasszisztens: Pierre Rigal
Fényterv: Arno Veyrat
Hang: Joël Abriac
Előadók:
Mohcine Agni
Abdeslam Brouzi
Abdelaziz El Haddad
Najib El Maimouni Idrissi
Younes Yemlahi
Younes Hammich
Mohammed Hammich
Rachid Hammich
Amal Hammich
Samir Laaroussi
Yassine Srasi
Jamila Abdellaoui
(Szekeres Judit Mária)[img]
