Portfóliók

(Első megjelenés: napló a [a]http://www.terasz.hu[text]www.terasz.hu[/a] online kulturális magazinban.)



Hétfő Mata Harival


Reggelire szőlőt és fánkot ettem, hosszan elhúzódott, mire elkészítettem magam a napra. A tükör előtt álló margarétákon végigsimítottam.

Délelőtt remek sétát tettünk a városban: mintha céltalanul járkáltunk volna, azaz vártunk. Közben kutyát sétáltató emberekre mosolyogtunk a parkban, jó kedvet mutató anyukák mellett ücsörögtünk a játszótéren. Egy-egy kisfiú és kislány néha odajött hozzám, hogy játsszam velük én is – csinosítgattam őket, kölcsönadtam a gyöngyeimet, a gyémánt és onixgyűrűmet, befújtam a kislányokat a parfümömmel. Erre persze óriási gyereksereg középpontjában találtuk magunkat, voltak, akik a lábamnál sikongtak, míg mások dacosan-félénken tőlünk öt méterre megálltak, mintha varázskört húzott volna körénk az anyjuk.

Majd megunván felnőttek és gyerekek egyforma tudatlanságát, egyszerűen továbbálltunk munkatársammal. Hihetetlen, milyen jól el lehet szórakoztatni az embereket, legyenek fiatalok vagy akár felnőttek, ha meghagyjuk őket a tudatlanságukban, és épp annyi időre vetünk be egy-egy játékot, hogy meg ne unják. Mindez persze elfedi a valóságot, de azt az ő mindennapjaik ugyanígy beborítják.

A déli meleget egy világos lakásban töltöttük, munkatársamat vigasztaltam elhunyt szülője miatt. A szűrt napfényben, mely az ágyra vetődött, egyes porcikáim felforrósodtak, és a halál közelében hirtelen kedvet kaptam egy rutinszexhez. Gyorsan elértem, amit akartam – az élvezet mellett szert tettem egy új megbízható emberre. Drágaköveimet magamon hagytam, élveztem, hogy hűvösek maradnak, nem hevülnek fel a bőrömön.

Délután elmentem a japán módszert alkalmazó masszőrömhöz. Csodálatos ernyedtséget tud elérni nálam. Egyébként mindig kommentálja, éppen mely beteg testrészeimnek tesz jót azzal, hogy ezt vagy azt az izomköteget nyomkodja, mire én persze mindig felnevetek, hogy egyébként is jó, de ha ez a vesének és a májnak, gyomornak még jobb, ám legyen.

Lefekvés előtt felvételről visszanéztem a délutáni szeretkezésemet (napfényes delírium), és csodálkozva állapítottam meg: ma egyszerűen semmi nem szárad a lelkemen, de ez nem rajtam múlott.




Kedd szolgával


Nehezen ébredtem, mert rossz álmok gyötörtek. Máskor mindig tudom, mi a teendőm, de ez a nap a kétségek napja akart lenni. Van abban valami sorszerű, ahogy az ember nem tudja teljességgel meghatározni élete minden napjának kedélyállapotát. Még ha úgy élünk is, hogy igyekszünk minden kilengéstől tartózkodni, minden szélsőséges érzelemtől, megnyilatkozástól, előtörnek belőlünk a sátáni elemek. A gonosz ezer arca.

Az ima mindig segít. A közös és a magányos ima is. Reggel elmentem szentmisére – nem sokan voltunk, egy kis közösség, mindenkit ismerek régóta. Kicsit beszélgettünk utána a templom előtt, majd dolgozni indultam.

Az imára visszatérve. Régi tapasztalatom, hogy az élet nehezebb korszakain is elvezet a belső békességhez, ha párbeszédbe kerülünk Istennel és magunkkal. Az élet így egy nagy, csendesen zúgó erdőhöz hasonlít, melyben ugyan megvannak az apró mozgások, de olyan állandósággal bír, amivel szemben tehetetlennek bizonyulnak a napi kilengések. Ez a párbeszéd minden szépség forrása tud lenni: a virágszirmok erezetéé, az arcok ráncaié, a gyerekeké és az öregeké. A mindennapos imával elérhetjük a figyelmet, a nyitottságot, amivel talán megalapozzuk, hogy a többi ember boldogtalanságát nem fokozzuk, és amennyiben lehetséges, gondjaik megoldásán fáradozhatunk.

Ebédelni elmentünk az üzemi konyhába. Keveset szoktam enni. A falánkság visszaüt, és az étel eszi meg az embert. Marikának gondjai vannak, mint ebéd közben mesélte, házasság előtt áll, de a párja egyre kiállhatatlanabb, sokat kiabál vele, és nem egyszer meg is üti. Mást persze nem tudtam tenni, csak meghallgatni. Tanácsokat lehet adni, de mindenki tanácsokat ad, az ember feje pedig szinte zúg tőlük. Meghallgatni sokkal kevesebben tudják a másikat, mint tanácsokat adni nekik. Pedig szerintem a csend többet segít, hiszen a gondokkal küszködők fejében amúgy is nagy az értelmezhetetlen rendetlenség. Nem mondtam, de remélem, látta rajtam, hogy szerintem Isten segítségét kellene kérnie.

Marika jegyeséről nagyon határozottan Káin jutott eszembe. Az, hogy mennyit kellett szenvednie égbekiáltó bűne miatt. Akihez talán elért a kegyelem.

Este még olvasgattam, kíváncsiságból Káin és Ábel történetét. Ha Káin megöli Ábelt, akkor csak Káin marad, és neki kell Ábel jó tulajdonságait is továbbvinni. Át kell vennie a jót, a benne lakó gonosztól pedig meg kell szabadulnia. Olyan, mint Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból: új világukban meg kell építeni az Édent, mert nincs. És Káin utódai megteremtették az emberi civilizációt. Ám a pusztaságot nem Isten közelségével, hanem a technika létrehozásával akarták – vagy tudták (?) – megszelídíteni.




Szerda kérdőjellel


Miért kelünk fel minden nap? Miért mosakszunk? Miért eszünk? Miért vagyunk úgy teremtve, hogy ezekkel elfoglaljuk magunkat? Miért ütközünk nap mint nap a testünkbe? És miért kapjuk magunkat nap mint nap azon, hogy meg akarunk érteni valamit? Hol van a papucsom? Miért van az, hogy nem értjük meg egymást? Miért érezzük úgy, hogy nem értjük meg egymást? Miért keressük az értelmét mindennek? Miért nem jó úgy élni, hogy nem keressük mindennek az értelmét?

Miért keresünk logikai kapcsolatokat egy-egy reflexió, kijelentés közt? Miért gondoljuk, hogy egymásra épülnek a gondolataink? Miért gondoljuk, hogy a kérdésekre választ kell találnunk? Miért gondoljuk, hogy vannak kérdéseink? Miért gondoskodunk másokról? Miért vannak, akik nem gondolnak másokra? Mi a felelősség? Miért lett egyszerre olyan hideg hozzám? Miért érezzük magunkat néha olyan jól? Miért érezzük magunkat néha csapnivalóan? Mi a boldogság forrása? Miért bosszant egyik nap az, ami előzőleg még örömmel töltött el bennünket? Ej, mi a kő, tyúkanyó kend?

Való a valóság? Való a valótlanság? Hiszünk a hitben? Hiszünk a hitetlenségben? Miért rettegünk? Miért nem rettegünk?

Miért vannak bűnök? Miért gondoljuk, hogy vannak bűnök? Miért érezzük magunkat biztonságban? Miért érezzük magunkat bizonytalanságban?

Miért tartunk ki valami vagy valaki mellett? Hová lett az iciri-piciri kis macska? Miért hagyunk magára valamit vagy valakit? Miért jellemzőek ránk a kérdéseink, amikor minden kérdés egyforma? Miként van rend és miként káosz, és hogyhogy csak átmenetek vannak, és erről hogyhogy vannak tapasztalataink, ha egyszer nem tudunk semmit sem eldönteni?

Miért találjuk meg az örömünket a mindennapokban? Miért nem találjuk meg az örömünket a mindennapokban? És miért? Ej, hogy miért?

Miért kérdeződik már minden megszámlálhatatlanadik alkalommal? Miért nem gondoljuk, hogy ezt csak mi gondoljuk így? Miért találjuk magunkat minduntalan történetekben? Idővel változunk vagy nem változunk? Miért könnyebbülünk meg ennyi kérdés láttán? Antimorphheusz vagyunk, alaktalan semmi? Miért vállaljuk magunkra?




Csütörtök Pénzeszsákkal


Reggeli a Hotel Meridienben. Visszafogott pompája tökéletesen megfelel az ízlésemnek. Unalmas üzletemberek a reggelizőpartnerek. Túl jól megy a soruk, meg kell kopasztani őket.

Mikor a többiek a vita hevében már-már egymásnak estek, foghegyről csitítottam őket, és szokás szerint elnézegetem a pincérnő fenekét. Sose értem, hogy miért nem lehet minden nő az enyém, akármennyi pénzem is van. Pedig olyan egyszerű volna: boldoggá tenném őket addig, amíg jó. Megkívánni és megkapni: csak egy pillanat műve lenne. És senki sem bánná, ha egyszerre csak vége lenne a kapcsolatnak. Pont annyiszor és akkor találkoznánk, ahányszor és amikor kell. Az étellel sokkal könnyebb. Épp azt eszem, és épp annyit eszem, amit és amennyihez kedvem van. Ha egy étterem nem tetszik, átmegyek egy másikba. Meggyőződésem, hogy a nőknek is jó lenne ebben a rendszerben. A testi szerelemre mindenki vágyik. Minek bíbelődni a hódítással?! Ha tetszünk egymásnak, akkor minden más fölöslegessé válik. Ezt a pedálozást nem szeretem az úgynevezett európai kultúrában: meghódítani a nőt, mert az az izgalmas. Nem. Az a lényeg, hogy jól éljünk, nem az, hogy azon fáradozzunk, hogy jól éljünk. Ebben tévedett Casanova, de főleg az írócskák fantáziájából előbukkant Don Juan is.

Egy nagy növény leveleiről kezdek beszélni, hogy higgadjanak le. Mennyire fontos a természet, a növények zöld színe. Mekkora ellentétben áll ez a nyugalom az emberek mai életritmusával. Ez a természetturizmus lényege. Le kell nyugtatni őket. Ám az ember nem viseli el hosszú ideig a nyugalmat, állandó testi és lelki ajzószerekre van szüksége, a gyerekek pedig szeretnek játszani. A feladat az, hogy olyan gócokat keressünk, ahol nyugalomra, izgalomra és játékra egyaránt mód nyílik. Kezdjük egy 50 kilométeres körrel, szemeljük ki a legalkalmasabb vidéket, extrém sportra is használhatót. Senkinek nem volt használható ötlete, így az általam választott helyszín lett a központ. Ahol előzőleg olcsón megvettem a szállodákat és a létesítményeket. Most majd ők veszik meg tőlem egy részét drágán.

Titkárom értette a szemvillanásomat is, előkészítette a szerződéseket. Mindenki megelégedésére, mondanom sem kell.

Napközben dolgoztunk még.

Az esti bokszmeccsen úgy kiütötték az egyik fickót, hogy hajszálon múlik az élete. Emberbaráti gesztusból – na meg cserébe azért, mert jól szórakoztam rajta – kölcsönadtam szerencsétlennek az orvosaimat. Ha megmentik, akkor sem lesz már normális ember. Eggyel több kripli. De versenyezni fognak az alkalmazásáért, mert tudják, hogy én mentettem meg az életét. Ilyenek.




Péntek showmannel



Lomtalanítás volt nálunk az este, az éjjel és hajnalban. Ilyenkor, de csak ilyenkor törvényessé teszik a szemetelést. A budapesti lomtalanítás szokása talán német hagyományon alapul, ott Sperrmüllnek hívják.

Más városokban, falvakban, de más országokban sem így van ez. Magyarországon egy kis faluban például (házanként) akkor van lomtalanítás, amikor az évi nagytakarítás, vagy akkor, amikor valami óriási ünnep közeledik egy-egy háznál. Ezekben a kis falvakban nem lakásról, hanem házról beszélnek, amikor az otthonukról van szó, ezeket kell kipucolni. Hozzájuk képest a városlakók bármily óriási lakása is sajnálatra késztet, mert nincs saját földjük. Olyan föld, amelyre, ha kifekszenek, vagy csak ránéznek, erőt kaphatnak a mindennapokhoz, és mint megannyi Anteusz, bátran pillanthatnak napjuk elébe. Nemigen lehetnek a városiaknak borospincéik a kert végében, de bátran sorolhatnánk még a hiányosságokat.

És a városban sokkal több fölösleges holmi keletkezik.

Ám a falvak lakói nem élhetik át a lomtalanítás báját. A szemétkupac aljáról kikandikáló gyerekjátékok és a még teljesen használható, ám divatjamúlt háztartási gépek kavalkádját. A múlt sárga papírjait, és a tegnap még ki tudja, mire használt ágyakat. Ilyen tömegesen nem élhetik át falun. És nem élhetik át azt az óriási szemétipart, ami ezekre a lomtalanításokra ráépül. Talán nem is igazán értik.

Autók cirkálnak, emberek, nem túlzás: ezrei, tízezrei válogatnak ebben a félszegény világban, szortíroznak a kidobott tárgyak közt, valakik évek alatt milliárdossá válnak, mert jól megszervezik a gyűjtést, valakik csak a lakásukat rendezik be, és vannak, akik hoppon maradnak.

A teljes hazai nosztalgiaipar nagy levegőt vesz ilyenkor, és ellátja a következő hónapokat tárgyakkal.

Ennyi sovány embert csak afrikai tudósításokban látni, mint ilyenkor Budapest utcáin. Persze vannak kövérek is, ezeknek az a feladatuk, hogy le-leüljenek a kinézett fotelekbe, míg a soványak odahordják köréjük a többiek az árut, és ők addig várnak, míg meg érkezik a fuvaros. Egész megismerik az utcákat közben. Vannak, akik meg hajba kapnak, sőt, összeverekednek például egy merülőforralón. Pedig a merülőforraló is, mint minden: zsákbamacska, hisz nem lehet kipróbálni. Új divat, hogy a felnőttek gyermekeikkel együtt vágnak neki a kalandos gyűjtögetésnek. Ha jól belehallgat az ember az ilyen családok beszélgetéseibe az utcán, ugyanazt a kedélyes, csipkelődő vidámságot tapasztalja, mint amikor falun erdei virágot vagy gombát szedni meg a család vasárnap délután. A kosznak pedig ugyanaz az eltűrése mutatkozik meg náluk, mint egy egész napos falusi kapálásnál.

Messzemenő következtetésekre akartam ragadtatni magam, és egy kézenfekvő hasonlat sikeredett. A kibelezett számítógépek és az asztallábak kultúrája is a mienk, a gyűjtögető emberek hada is a mienk, a nosztalgiaipar is a mienk.




Szombat Gutenberggel



Europa minor (1941), Szentkuthy Miklós egy letisztult munkája. Egy helyütt állandó kérdéseinek egyike: az irodalmi figura és az életbeli figura közti különbségekre akar rájönni.

Egy valóságos személy emlékképe például „rettenetes módon minimális: képben, hangban kevés az, amire emlékszünk, és mégis be tud tölteni: állandóan ugyanaz, statikus és monoton, és mégis szétterjedő egész testünkbe és időnkbe, benne van a legtávolabbi felhőkben és saját testünkben, kitölti az idő illanó ágyát, mint egy örök idő-test. A minimumnak ez a végtelenül tér- és időgazdag virágzása: ez a le nem írt alaknak varázsos, utolérhetetlen tökéletessége. És innen minden bestialitást és vallásos eksztázist felülmúló vonzalmam a statikus művészetek, elsősorban a festészet után.”

S kérdi: „Hogy lehet ezt a kizárólagos festőiséget az elátkozott, nyomorult szavakba préselni, ebbe a lehetetlen álmatériába, amit nyelvnek nevezünk? Vagy-vagy: vagy sikerül ezekben a végzetes idillekben kicsikarni a nyelvtől, amiről sem én, sem a nyelv, sem a bona fide irodalom nem is álmodott – vagy száműzöm, megsemmisítem, oly elkeserült megszállottsággal, hogy emlékének emléke sem maradjon.” (622. oldal) A dátum e rész mögött: 1937.

Mindig meglep radikális megállapításaival (itt: 1937!): van, amire sem a – bizonytalan identitású – szerző, sem a nyelv, sem az irodalom nem képes. És ő mégis a nyelvtől akarja kicsikarni azt a valamit, ha sikerül. Ha nem, akkor végképp száműzi az ember megidézését a műből. De nem is gondolja, hogy uralja a nyelvet, vagy a nyelv őt. Mégis a nyelvtől akar mindent „kicsikarni”. Azért ez nagyon mai probléma.

Ám nem szimplán kicsikar, mert, mint kiderül, ahogy a valóságos alak a mű alakját, a mű alakja ugyanúgy üldözi szerzőt. Az alak a szerzőt. „S a hajsza folyik irgalmatlanul” (663. oldal).

A hatalom és az uralkodás hiánya, a nyelv és az alakok uralhatatlanságának tapasztalata, a szerzői akarat hiábavalósága a meghatározó. A fantázia sematikus logikája helyett az irodalom élni akarása, a nyelvnek az irodalomból kinövő és abba visszabukó természetellenessége, az idegek játékából reflexszerűen előbukó szövegek.

Aztán, hogy tovább olvasom, az a kérés fogalmazódik meg benne istene felé, hogy mégis, hadd történjen az, amit ő akar, és ne a képzelet örvényeiből szülessen meg az a két-három igaz név. Alakok helyett nevek.




Vasárnap anarchista fantasztával



Vasárnap nem volt ünnepnap. Először is: hó vége volt – még akkor is, ha hó elejét írtunk. Már reggel azzal töltöttem az időt, hogy a különböző kabát-, nadrág-, ing- és zakózsebekből összevakarjak annyi dohányt, hogy a tegnapi kávémaradékhoz meg tudjak sodorni egy cigit. Aztán rögtön géphez ültem, és végeztem önként vállalt munkám, ami nem hobbi, nem szerelem: szükségszerű. Másodszorra is tehát: nincs vasár- és ünnepnap, az élet nem áll meg soha.

Az elvesztegetett pillanatokat, melyekben nem mondjuk el érveinket másoknak, soha nem lehet visszahozni. A semmittevéshez való viszony különböztet meg bennünket a burzsoáktól és a burzsoá-baloldaliaktól ugyanúgy, mint az állattól. A burzsoá henyél, míg a dolgozó dolgozik. A burzsoá-baloldali szintén henyél, viszont néha csap egy-egy ünnepet a munkásoknak. Az állat akkor henyél, amikor jóllakott: az előbbi kettő ilyenné teszi a munkást. Viszont, ha nekem vasárnap kell „robbantani”, akkor vasárnap kell „robbantani” – sokkal eredményesebb a munka akkor, amikor mások sokan vannak egy helyen, ha gyanútlanul szórakoznak. Ugyanígy eredményesek lehetünk akkor is, ha sokan mint értelmetlen gépek, munkába mennek.

Tíz perc, fél óra különbséggel megjöttek az elosztók. Már szombaton behoztam a kiszállítandó könyveket, szóróanyagokat. Ki-ki a maga kerületébe viszi a könyveket, vagy ott szór, ragaszt. Penge mindenkinél van, ezekkel a plakátokat leszedhetetlenné kell hasogatni, úgy, hogy közben a plakát messziről épnek tűnik. A tépdeső kezeket elriasztó, ragasztóra szórandó üvegcserépről szintén gondoskodott már idejövet mindenki.

Akkurátusan felírtam, hogy az előző héten ki mit intézett. Mindenkitől kértem egy cigit érkezéskor és egyet távozáskor, így megvolt a mai adag. Nem csaptam be senkit, a másodiknál elmondtam, hogy nincs pénzem venni.

Délben a hűtőben kutattam, és találtam egy darab száraz sajtot. Gondoltam, kirántom. Volt egy tojásom, egy szellőnyi liszt és egy-két kenyérmorzsa a kenyér hűlt helyén. A rizs ott csörgött a doboz alján, nem volt egy csecsemőmaroknyi. Zörgettem egy kicsit, aztán pirítás nélkül megfőztem. A szalonnát tegnap ettem meg. Holnap reggelig ennyi. Jó, hogy hétfő lesz, valakitől majd kérek a munkahelyen kölcsön.

Nem érdekel a napi politika, csak a nagyobb összefüggések. Ezekről írtam az interneten. Biztos vagyok benne, hogy a mostani világrend nemsokára kártyavárként omlik össze, és a mostani világrendet a sokkal kisebb egységek önszerveződésének uralma váltja fel. Az emberek alapvetően jók. Képesek arra, hogy egymással békében éljenek, csak nincsenek ennek tudatában. A hozzám hasonlóaknak az a dolguk, hogy fáradhatatlanul tudassák ezt mindenkivel, minél szélesebb körben döbbenjenek már rá arra, hogy egy sokkal boldogabb világ lakói lehetnének. Nincs szükség uralomra és hatalomra.

Egyvalaki késett azok közül, akikről tudtam, hogy jönnek. Csak késő este érkezett meg, a napközben rendőrség bevitte. Itt maradna éjjelre, mondta. Megszáradt süteményt hozott az őrsről, és útközben vett tejet; az előbbit áztatjuk az utóbbiba, azt esszük. Még sosem láttam, de megbíztam benne, mert jó helyről ajánlották. Hajnalig dolgoztunk.