Portfóliók
k.kabai lóránt: Fogalom
Tractatus poetico-philosophicus
(Pollágh Péter: Fogalom)
(előszó)
Pollágh Péter Fogalom című verseskötetét talán csak az fogja megérteni, aki egyszer már maga is végiggondolta a benne kifejtett gondolatokat — vagy legalábbis ezekhez hasonlókat gondolt. Ez tehát nem holmi olvasókönyv. A célját akkor érné el, ha élvezetet szerezne annak, aki érti, amit benne olvas.
A kötet poétikai és filozófiai problémákkal foglalkozik, és megmutatja, hogy az, ahogyan e problémákat felvetjük, a nyelv szintaktikailag meghatározott logikájának félreértésén alapul. A Fogalom egész mondanivalóját megközelítőleg a következő szavakkal lehetne összefoglalni: ami egyáltalán mondható, az világosan is mondható; amiről pedig nem lehet beszélni, arról nem-hallgatni kell: kiszabadulni a nyelvi mátrixból.
A kötetszerkezet maga is mátrixelvű, ám a négy ciklusa (Új mondattan; Fázós nyelv; Haza; Fogalom-kórház) alkotta fogalmi rácsot feszegeti minden egyes mondata; kontextushálója önnön szövetét hasítja fel. (Mintha a „posztmodern” kígyó nemhogy a farkába harapna, hanem le is nyelné önmagát.) Önkritikája nyelvkritika, a könyv tehát a fogalmi gondolkodás határait kívánja áttörni, vagy sokkal inkább: a gondolatok kifejezésének nyit új utat. (Ahhoz, hogy a fogalmi gondolkodás határait áttörjük, képesnek kell lennünk arra, hogy a határ mindkét oldalát el tudjuk gondolni: képesnek kell tehát lennünk arra, hogy gondoljuk azt, ami nem gondolható. E határt csak a nyelvben lehet meghúzni, de ami túl van ezen a határon, az sem lesz egyszerűen értelmetlenség: a Fogalom letisztult, szikár poétikája nem a nyelv szintaktikai logikájára épül, nyelvkritikája önkritika, mondattana új mondattan.)
Nem tisztem most megítélni, hogy Pollágh Péter törekvései mennyiben esnek egybe más költők, írók, irodalmárok, stiliszták, nyelvészek vagy filozófusok törekvéseivel. De mindaz, ami megjelenik kötetében, legapróbb részletéig az eredetiség igényével lép fel, ezért is hangsúlyozza kiemelten nagyszámú idézeteinek, utalásainak forrásait; hiszen számunkra sem közömbös, hogy kihez-mihez képest alakította ki poétikáját, milyen úton jutott el következtetéseihez.
Ennek a munkának az értéke két dologból tevődik össze. Egyrészt abból, hogy túlnyomórészt pusztán gondolatok vannak benne kifejezve a maguk alkotta poétikai eszközök segítségével, és ez az érték annál nagyobb lesz, minél tisztábban és pontosabban működnek ezek.
Az itt közölt gondolatok igazsága azonban számomra támadhatatlannak és végérvényesnek tűnik. Úgy vélem tehát, hogy a problémákat — legalábbis lényegük tekintetében, mert e mű keretei messze elmaradnak a lehetőségek mögött — megoldotta. És ha ebben nem tévedek, akkor e munka értéke másodsorban abban áll, hogy megmutatja, mennyire keveset teszünk azzal, hogy e problémákat megoldjuk.
1.
„A mondat az, / aminek esete fennáll” — állítja Pollágh a Négyzetre emelt mondat című versében, a wittgensteini felütést parafrazeálva, egyszersmind továbbgondolva is („A mondat / ítéltetett arra, / hogy percenként / gondolja ki magát”), hiszen eszerint és ennek mentén tovább parafrazeálható, re- és de-konstruálható a megidézett mű a következő megállapításokkal:
1.1.
A világ a mondatok és nem a tények összessége. Mert a világot ugyan tények határozzák meg, ám e tények csak kimondhatóságukban és kimondottságukban, mondattá alakításukban és mondattá alakulásukban mutatkoznak meg. Vagyis a tények a nyelvi térben: ez a világ.
1.2.
A világ a nyelvi térben elhelyezkedő tényekre oszlik. Lehetséges, hogy valaminek az esete fennálljon vagy ne álljon fenn, míg minden egyéb ugyanaz marad.
2.
Aminek esete fennáll — a mondat —, nem más, mint történések fennállása. Pollágh egyik legpontosabb „definíciója” szerint „Csak a mondat történik, / csak a mondat igazán” (A mondat). Amennyiben ez megcáfolhatatlan (márpedig számomra elég valószínűen annak tűnik), és a történhetőség a mondat immanens tulajdonsága, mely kizár más jelenségeket és tárgyakat a történésben való jelenlét lehetőségből („Az egyéb egzisztencia / csak lóláb, / lassan történő pokol, / büntető lóláb” — ahogyan ugyanott fogalmaz, kissé kilógó szóismétléses érveléssel), akkor feltételezhetjük, hogy egyéb jelenségek és tárgyak csak esetleges és egymástól független összefüggések részeiként létezhetnek. Egy összefüggés fennállásából vagy fenn nem állásából nem lehet egy másik összefüggés fennállására vagy fenn nem állására következtetni. Ezzel szemben egy mondat fennállásából vagy fenn nem állásából kizárólag más mondatok fennállására vagy fenn nem állására kell következtetnünk.
2.1.
Mi fogalmi képeket: jelentéseket alkotunk magunknak a mondatokból. A jelentés a helyzetet, a történések fennállását vagy fenn nem állását a nyelvi térben jeleníti meg. (És A nyelv elővárosa: „Egyszerre történik két test.”)
2.2.
A fogalmi képben a jelentésképzés logikai formája közös a leképzettével, a mondat logikai formájával. A nyelvi mátrix a valóság modellje, mert ahogyan elemei (a nyelvi tények) meghatározott módon viszonyulnak egymáshoz, úgy jelenítik meg a dolgok egymáshoz való viszonyulását. Ez esetben a korlátozottnak kellene feltételeznünk képességünket a világ elgondolására, mert a nyelv szintaktikailag meghatározott logikája ezt követelné meg, de Pollágh — egyébként némi gyanút keltő — megoldást talál erre a problémára: „Jelentem a hazát —, / jelentek ádázul, de / ugyanazt (én) nem jelentem” (Koan [ez is]) — ezzel pedig egyértelműen felszólít a jelentésképzés (a fogalmi képalkotás) törvénnyé kövesedett kereteinek átlépésére, a nyelvi mátrixból való kilépésre. Még így sincs a priori igaz kép: „Képi tényhez tartozni / több, mint emberi tényhez. / Képben történni több, / mint emberben.” (A kép ellen)
3.
A mondatok által meghatározott jelentés logikai képe a gondolat. Ha egy történés gondolható, az azt jelenti, hogy fogalmi képet alkothatunk róla, mondatokhoz juthatunk. Vagy ahogyan a Mondatba jutni fogalmaz: „Mondatba jutni az tud, / aki fogalomban / történni tud”. Mivel pedig „aki történik, az fáj: / annak a fogalom fáj”, mégiscsak gondolhatunk bármi alogikust; bizony gondolkodhatunk alogikusan, bár egy alogikus világról a nyelvi térhez kötődve nem tudjuk elmondani, hogyan is néz ki. Ez lehet Életvezetési probléma („Fönnakad a cselekvés / a mondat igazán”), vagy lehet olyan Bukott mondat, mely „Utat tévesztet veled. / Olyan, mint isten: / saját hiányának öltözik be, / mikor eljön érted”.
3.1.
A mondatban a gondolat érzékileg észlelhető módon fejeződik ki. Ahogyan ezt A mondat 2. című vers mondja: „Jégnél tartósabb jó, / a közlés tömör jege, / a mondat kell. / A mondat kése, / a hűlő gyűlölet kell.” Ha kijelentésjelnek most azt a jelet nevezzük, mellyel a gondolatot kifejezzük, akkor egy Fázós nyelvhez jutunk el, ahol feltevődik a kérdés: kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk?
3.2.
A mondatban úgy fejeződhet ki a gondolat, hogy a gondolat tárgyainak a kijelentésjel elemei felelnek meg. Ezeket az elemeket egyszerű jeleknek, neveknek hívjuk.
3.3.
Csak a mondatnak van értelme, de nem csak a mondat kontextusában van a neveknek jelentésessége. S ezzel vissza is érkeztünk a nyelvi logika által meghatározott gondolkodáshoz, illetve annak meghaladásához, a Nyelvtani szívhez: „A tiszta ész bár színes volt, / mint egy tévedés: / meglátta benne / (nagyon fehérek közt) / a fehéret. / A fehér tényt, / mi megoldhatná őt, / az el nem gondolhatót. // Megoldotta volna, / de mennie kellett. / N(y)e(l)vét vették […]” Jóllehet fogalmi képalkotásunkban nyilvánvalóan van valami önkényes sajátosság, mégsem tekinthetjük ezt — másféleképpen úgyszintén önkényes módon — jelentésesség-nélküliségnek, a priori értelmetlenségnek.
3.4.
A mondat egy helyet határoz meg a nyelvi mátrixban. E hely létezését csak az alkotóelemek létezése — az értelemmel bíró mondat létezése — biztosítja. A nyelvi térből való kitörés mégis lehetséges; mégsem foszt meg semmit egészen az értelemtől, vagy legalábbis a jelentésességtől: „Minden nyelvből kitört, / de egy kordonon talán fönn- / akad —, egy hideg kordonon, / a fázós nyelv kordonján” (Bukott mondat 2.)
3.5.
Az alkalmazott — gondolt — kijelentésjel a gondolat. „Beszél. — Mondatba jut.” (Fázós nyelv 2.)
4.
A gondolat értelemmel bíró mondat. „Beszél. — A nyelvtani szív / végre vérrel telik el, s megdobban, / ha megdobbanni mer.” (Fázós nyelv 2.)
4.1.
A mondat a történés fennállását vagy fenn nem állását mutatja. „A mondat csigalépcsőjén tart. / Üvegarc, két vakablakkal / a mondat csigalépcsőjén / önmagát álmodó toronyba tart.” (Hölderlin, vagy más) A Fogalom célja nem kifejezetten a gondolatok logikai tisztázása, hanem a fogalmi gondolkodás határainak kitágítása a poétika (saját poétikája) segítségével. A Fogalom poétikája nem tan, hanem tevékenység: lényegében magyarázatokból áll. Eredménye nem egyszerűen filozófiai vagy poétikai kijelentések sora, hanem az, hogy kijelentései egyszerre világossá válnak. (Vö.: „A tiszta ész mélypontján / képzeltem ezerszer: leérek, / leérek a radixig, hol a / tárgytő már — akárha szótő...” [A fóbiát ki hordta fel?])
4.2.
A mondat értelme a történés fennállásának és fenn nem állásának lehetőségével való megegyezése, illetve meg nem egyezése. A legegyszerűbb, az elemi kijelentés egy összefüggés fennállását állítja. (Pl.: „Papírforma — újra.” [Haza])
4.3.
Az elemi (jelentésességgel bíró) kijelentések igazságlehetőségei a történés fennállásának vagy fenn nem állásának lehetőségeit jelentik. Aki egy verseskönyvben úgy tud és mer beszélni például a Hazáról, mint Pollágh teszi kötetének azonos című ciklusában, annak nyilvánvalóan tét a vers — a Vers. Tudatossága egyértelmű, ön-reflexiói metareflexiók, intertextusai para-intertextusok, „pimaszsága” és „arroganciája” teszi „sármossá”; igazságfüggvény-táblázat összeállítása helyett pedig önmagára kérdez rá: „De elbűvöl-e a hasonlóság, / s a bűvöletben mást mondok-e / arra, ami? Mást mondok-e? / Lefekszem-e egy nyelvjátékért, / lefekszem-e?” (A fóbiát ki hordta fel?)
4.4.
A mondat az elemi (jelentésességgel bíró) kijelentések igazságlehetőségeivel való megegyezés, illetve meg nem egyezés kifejezése. A hiba, vagy az életvezetési probléma, legyen a bűn akár mű, a nyelvben-lét átlépésének kísérlete sem marad válasz nélkül: „Megmondalak, megmondalak / a mondatnak.” (A Dasein vége)
4.5.
Lehetségesnek tűnik, hogy megadjuk a legáltalánosabb elemi kijelentésformát: vagyis bármely nyelv mondatainak leírását; úgy, hogy minden lehetséges értelem (fogalmi kép a nyelvi mátrix egy meghatározott pontján, az adott koordináták metszéspontjában) kifejezhető legyen egy olyan szimbólum segítségével, amelyre illik a leírás, és minden szimbólum, amelyre illik a leírás, kifejezhessen valamely értelmet. A kijelentés általános formája a következő: Így és így állnak a dolgok.
Ezzel szemben nem adhatunk meg egy olyan általános kijelentésforma-leírást, melynek használatával minden lehetséges jelentésesség kifejezhető lenne, mert ekkor nem csak azt kellene leírnunk, ami e kijelentésforma lényegéhez tartozik
Tegyük fel, hogy adott számomra az összes elemi kijelentés. Ez esetben is (ráadásul hangsúlyosan) feltehető a kérdés: Kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk? Pollágh Péter „válasza” (vagy sokkal inkább kérdéskifejtése) a következő: „Kerek az erdő, / mint a fájdalom, / s az ember fáj az őznek. // Az őz foga / embernél szebbre fáj. / Az őz foga / a nyelvre fáj.”
5.
A mondat nem kizárólag az elemi kijelentések igazságfüggvénye. Vagyis az egyszerűség nem feltétlenül az igazság jele. Megfordítva: a nem-egyszerű nem feltétlenül hamis. Egyszerű példaként álljon itt az Androgün-mondat utolsó két sora: „Szép volt, mint egy kockacukor: / mondatba mártottan szép.”
Az elemi kijelentés lehet kizárólag önmaga igazságfüggvénye.
5.1.
Az igazságfüggvények sorokba rendezhetők; a metaforák paradigmatikus sorokba rendeződnek. E paradigmatikus sorok szintén metaforaként funkcionálnak, mintegy meta-metaforaként működnek.
5.2.
A kijelentések szerkezetei belső viszonyban állnak egymással. Mindez természetesen a mondott metafora-sorok formális tulajdonságaitól függ, ám ez eleve és önmagától valóan kódolt a Fogalom szövegegészében.
5.3.
A mondatok az (elemi) kijelentéseken végzett igazságműveletek eredményei. E versek egyértelműen a metafora-sorokból létrejövő „önjáró” paradigmák működésének eredményei.
5.4.
Itt mutatkozik meg, hogy nincsenek „logikai konstansok”; nincsenek szuverén és autonóm tárgyak vagy jelenségek. Minden pont kizárólag a többivel való viszonyában létezik, nincsenek diszkréten lehatárolt fogalmi képek, minden ugyanabba az irányba mutat; de nincs bonyodalom, nincs drámai tetőpont, nincs valódi végkifejlet („Csak olyan szabályt szeg meg, / amiért eleink a vérüket adták.” [Tehetség 2.]): csak végletesség, mely mindent áthat: „Neki a szépség / a cukor visszavonása —, / s mint rokontalan tanú: / mégis szép, / ám szépsége alatt / fogalom van —, / s a fogalom fáj” (Tehetség 4.)
5.5.
Negáció: „nem vagyok, / de nem tudom mennyire.” (Auschwitz) Miként lehetséges, hogy az egész világot tükröző, egyetemes (és ugyanúgy a szintaktika által meghatározott) logika ilyen speciális fogásokkal és mesterkedésekkel él? Csakis azáltal, hogy mindezek egy végtelenül finom hálóvá, a leképzett tárgyak és jelenségek szövegmátrixává — ama hatalmas tükörré kapcsolódnak össze.
5.6.
Nyelvem határai világom határait jelentik. A logika kitölti a világot, a világ határai az ő határai is. A poétika túllép ezen: az én világom határait jelöli ki. Ez már a totális szél: „Ki kívül — / mélyebbről tudja, hogy / egzisztencia előzi esszenciát, / de senki nem előz úgy, / mint a »javak legveszélyesebbje«, / a nyelv. / Hisz ki kívül — / azt megelőzi a nyelv, / s övé az elmondhatatlan esély: / visszabecézni / fogalmat a fájdalomba.” (Fogalmat a fájdalomba)
6.
A poétika annak eszköze, hogy lehetőleg ne legyen semmiféle mondatnak vagy elemi kijelentésnek általános formája. Mert ha adott annak az általános formája, ahogy egy mondat vagy elemi kijelentés felépül vagy működik, akkor ezzel már adott annak az általános formája is, ahogy egy kijelentésből valamely művelet segítségével egy másikat előállíthatunk. Innentől viszont úgy kellene tennünk, mintha elfogadnánk a mondatellenes intézkedéseket, a reflektálatlanul áradó szövegterrort: „Raklapnyi itt a beszéd. / Beszéd van, nem mondat: / óránként raklapnyi beszéd.” (Haza 4.)
6.1.
A szintaktikailag meghatározott logika kijelentései tautológiák — semmit sem mondanak. A nem-szintaktikailag (egy új poétika által) meghatározott logika kijelentései lehetségesek és érvényesek. (Ahogyan megszólalunk, az megmutatja, mit mondunk; ha ismétljük magunkat, vagy ha ellentmondásokba keveredünk, az azt mutatja meg, hogy nem mondunk semmit. Az önismétlésnek nincs tétje, mert az egyszer igaz mindig az; az önellentmondás pedig semmiféle feltétel mellett sem. Így ezeknek látványosan nincs semmi jelentőségük. [Mintha egy pontból két ellentétes irányú nyíl indulna ki. Például: semmit sem tudunk az életről, a halálról, a szerelemről, ha csak azt tudjuk, hogy vagy esik az eső, vagy nem esik.] De ha ismétljük magunkat, vagy ha ellentmondásokba keveredünk, mégsem egészen értelmetlenek ezek; hozzánk tartoznak, ahogy az eső beletartozik az időjárás szimbolikájába. Csakhogy amikor ezeket tesszük, nem alkotunk képet semmiről, mivel ezekkel semmiféle lehetséges helyzetet nem vázolunk fel. Ugyanis ha ismétljük magunkat, minden lehetséges tényállást megengedünk, ha pedig ellentmondásba keveredünk, egyet sem. A tautológia igazsága bizonyos, a kijelentésé lehetséges, az ellentmondásé lehetetlen. [Bizonyos, lehetséges, lehetetlen: itt jelentkeznek azok a faktorok, amelyekre — már ha komolyan is vesszük magunkat — még szükségünk lesz.])
6.2.
Ahogyan a matematika (ami egy logikai módszernek mutatja egyes esetekben magát) kijelentései — az egyenletek — látszatkijelentéseknek tűnnek, úgy azok az elméletek, amelyek megengedik, hogy a szintaktikailag meghatározott logika bármely kijelentése tartalmasnak tűnjön, mindig hibásak. Azt hihetnénk például, hogy az „igaz” és a „hamis” fogalmai két tulajdonságot jelölnek más egyéb tulajdonságok között — és ez esetben valóban különösnek tűnne, ha minden kijelentés rendelkezne e tulajdonságok valamelyikével. Márpedig ez pontosan annyira — éppoly kevéssé — tűnik magától értetődőnek, mint például „az eső meleg vagy hideg” kijelentés, még ha igaz lenne is. Voltaképpen kijelentésünk így már teljesen olyan jelleget ölt, mint egy természettudományi megállapítás — és ez a biztos jele annak, hogy hibásan kezeljük a problémát. „A nyelvtan fehér, / mint a fog, / a nyelvtan kiáll. / Nyelvtannak a test csak toldalék, / fájdalom-toldalék.” (Kórházban más a nyelvtan)
6.3.
A szintaktikailag meghatározott logika vizsgálata minden törvényszerűség vizsgálatát jelenti. És ezen kívül minden a poétika körébe sorolható. Ami leírható, az meg is történhet — ez evidens. Ami megtörténik, az le is írható — ez evidens?
A világ független az akaratomtól. „A nyelvtan: tudat alatt / a daganat, / s a daganat trónra ül, / tengerszint alatti képeivel; / s többé magán kívül / formát — nem hisz el.” (Kórházban más a nyelvtan)
6.4.
Minden mondat egyenértékű. A világ értelmének a világon kívül kell lennie. A világban minden úgy van, ahogy van, és minden úgy történik, ahogy történik; nincs benne érték — és ha lenne, annak nem volna értéke. Ha van érték, amely értékkel bír, akkor ennek minden történésen és így-léten kívül kell lennie. Ugyanis minden történés és így-lét véletlenszerű. Ami nem-véletlenszerűvé teszi, az nem lehet a világon belül; mert különben megintcsak véletlenszerű lenne. A világon kívül kell lennie.
Ezért nem létezhetnek etikai kijelentések sem. Világos, hogy az etika nem kimondható: „Minden bűntudat: / történni is csak bűntudatban —, / nem követve el annak értelmét!” (Etika)
Az etika és az esztétika egy: „Én összetörtem.” (A bűn mint mű)
6.5.
Egy olyan válaszhoz, melyet nem tudunk kimondani, a kérdést sem tudjuk föltenni. „A beszéd alakzata / a bűn alakzata: / önmagát álmodó toronyban / beszélni hiba volt.” (Hölderlin, vagy más)
Ha egy kérdés feltehető, akkor azt meg is lehet válaszolni: „Tökéletesből itt nincs kijutás. /Átüt rajtad (kedvenc) helyed: / a kockánként beismert / kórház.” (Kockánként beismert)
Az én kijelentéseim azáltal nyújtanak fogódzót Pollágh Péter verseskötetéhez, hogy aki megért engem, végül felismeri, hogy kijelentéseim értelmetlenek, ha már — fellépve rájuk — túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta — „Mégis fölnő majd: / cukoriránt caplat, / de [jóvátehetetlen] máshogyan.” [Vége van egy helynek]) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, hogy pontosan és helyesen láthassa a Fogalom világát: poétikáját, filozófiáját és logikáját.
7.
Amiről nem lehet beszélni, arról nem-hallgatni kell.
(függelék)
wittgensteiner walzer
oder
aber
nur
(Kilincs, 2007/1–2.)
(Pollágh Péter: Fogalom)
(előszó)
Pollágh Péter Fogalom című verseskötetét talán csak az fogja megérteni, aki egyszer már maga is végiggondolta a benne kifejtett gondolatokat — vagy legalábbis ezekhez hasonlókat gondolt. Ez tehát nem holmi olvasókönyv. A célját akkor érné el, ha élvezetet szerezne annak, aki érti, amit benne olvas.
A kötet poétikai és filozófiai problémákkal foglalkozik, és megmutatja, hogy az, ahogyan e problémákat felvetjük, a nyelv szintaktikailag meghatározott logikájának félreértésén alapul. A Fogalom egész mondanivalóját megközelítőleg a következő szavakkal lehetne összefoglalni: ami egyáltalán mondható, az világosan is mondható; amiről pedig nem lehet beszélni, arról nem-hallgatni kell: kiszabadulni a nyelvi mátrixból.
A kötetszerkezet maga is mátrixelvű, ám a négy ciklusa (Új mondattan; Fázós nyelv; Haza; Fogalom-kórház) alkotta fogalmi rácsot feszegeti minden egyes mondata; kontextushálója önnön szövetét hasítja fel. (Mintha a „posztmodern” kígyó nemhogy a farkába harapna, hanem le is nyelné önmagát.) Önkritikája nyelvkritika, a könyv tehát a fogalmi gondolkodás határait kívánja áttörni, vagy sokkal inkább: a gondolatok kifejezésének nyit új utat. (Ahhoz, hogy a fogalmi gondolkodás határait áttörjük, képesnek kell lennünk arra, hogy a határ mindkét oldalát el tudjuk gondolni: képesnek kell tehát lennünk arra, hogy gondoljuk azt, ami nem gondolható. E határt csak a nyelvben lehet meghúzni, de ami túl van ezen a határon, az sem lesz egyszerűen értelmetlenség: a Fogalom letisztult, szikár poétikája nem a nyelv szintaktikai logikájára épül, nyelvkritikája önkritika, mondattana új mondattan.)
Nem tisztem most megítélni, hogy Pollágh Péter törekvései mennyiben esnek egybe más költők, írók, irodalmárok, stiliszták, nyelvészek vagy filozófusok törekvéseivel. De mindaz, ami megjelenik kötetében, legapróbb részletéig az eredetiség igényével lép fel, ezért is hangsúlyozza kiemelten nagyszámú idézeteinek, utalásainak forrásait; hiszen számunkra sem közömbös, hogy kihez-mihez képest alakította ki poétikáját, milyen úton jutott el következtetéseihez.
Ennek a munkának az értéke két dologból tevődik össze. Egyrészt abból, hogy túlnyomórészt pusztán gondolatok vannak benne kifejezve a maguk alkotta poétikai eszközök segítségével, és ez az érték annál nagyobb lesz, minél tisztábban és pontosabban működnek ezek.
Az itt közölt gondolatok igazsága azonban számomra támadhatatlannak és végérvényesnek tűnik. Úgy vélem tehát, hogy a problémákat — legalábbis lényegük tekintetében, mert e mű keretei messze elmaradnak a lehetőségek mögött — megoldotta. És ha ebben nem tévedek, akkor e munka értéke másodsorban abban áll, hogy megmutatja, mennyire keveset teszünk azzal, hogy e problémákat megoldjuk.
1.
„A mondat az, / aminek esete fennáll” — állítja Pollágh a Négyzetre emelt mondat című versében, a wittgensteini felütést parafrazeálva, egyszersmind továbbgondolva is („A mondat / ítéltetett arra, / hogy percenként / gondolja ki magát”), hiszen eszerint és ennek mentén tovább parafrazeálható, re- és de-konstruálható a megidézett mű a következő megállapításokkal:
1.1.
A világ a mondatok és nem a tények összessége. Mert a világot ugyan tények határozzák meg, ám e tények csak kimondhatóságukban és kimondottságukban, mondattá alakításukban és mondattá alakulásukban mutatkoznak meg. Vagyis a tények a nyelvi térben: ez a világ.
1.2.
A világ a nyelvi térben elhelyezkedő tényekre oszlik. Lehetséges, hogy valaminek az esete fennálljon vagy ne álljon fenn, míg minden egyéb ugyanaz marad.
2.
Aminek esete fennáll — a mondat —, nem más, mint történések fennállása. Pollágh egyik legpontosabb „definíciója” szerint „Csak a mondat történik, / csak a mondat igazán” (A mondat). Amennyiben ez megcáfolhatatlan (márpedig számomra elég valószínűen annak tűnik), és a történhetőség a mondat immanens tulajdonsága, mely kizár más jelenségeket és tárgyakat a történésben való jelenlét lehetőségből („Az egyéb egzisztencia / csak lóláb, / lassan történő pokol, / büntető lóláb” — ahogyan ugyanott fogalmaz, kissé kilógó szóismétléses érveléssel), akkor feltételezhetjük, hogy egyéb jelenségek és tárgyak csak esetleges és egymástól független összefüggések részeiként létezhetnek. Egy összefüggés fennállásából vagy fenn nem állásából nem lehet egy másik összefüggés fennállására vagy fenn nem állására következtetni. Ezzel szemben egy mondat fennállásából vagy fenn nem állásából kizárólag más mondatok fennállására vagy fenn nem állására kell következtetnünk.
2.1.
Mi fogalmi képeket: jelentéseket alkotunk magunknak a mondatokból. A jelentés a helyzetet, a történések fennállását vagy fenn nem állását a nyelvi térben jeleníti meg. (És A nyelv elővárosa: „Egyszerre történik két test.”)
2.2.
A fogalmi képben a jelentésképzés logikai formája közös a leképzettével, a mondat logikai formájával. A nyelvi mátrix a valóság modellje, mert ahogyan elemei (a nyelvi tények) meghatározott módon viszonyulnak egymáshoz, úgy jelenítik meg a dolgok egymáshoz való viszonyulását. Ez esetben a korlátozottnak kellene feltételeznünk képességünket a világ elgondolására, mert a nyelv szintaktikailag meghatározott logikája ezt követelné meg, de Pollágh — egyébként némi gyanút keltő — megoldást talál erre a problémára: „Jelentem a hazát —, / jelentek ádázul, de / ugyanazt (én) nem jelentem” (Koan [ez is]) — ezzel pedig egyértelműen felszólít a jelentésképzés (a fogalmi képalkotás) törvénnyé kövesedett kereteinek átlépésére, a nyelvi mátrixból való kilépésre. Még így sincs a priori igaz kép: „Képi tényhez tartozni / több, mint emberi tényhez. / Képben történni több, / mint emberben.” (A kép ellen)
3.
A mondatok által meghatározott jelentés logikai képe a gondolat. Ha egy történés gondolható, az azt jelenti, hogy fogalmi képet alkothatunk róla, mondatokhoz juthatunk. Vagy ahogyan a Mondatba jutni fogalmaz: „Mondatba jutni az tud, / aki fogalomban / történni tud”. Mivel pedig „aki történik, az fáj: / annak a fogalom fáj”, mégiscsak gondolhatunk bármi alogikust; bizony gondolkodhatunk alogikusan, bár egy alogikus világról a nyelvi térhez kötődve nem tudjuk elmondani, hogyan is néz ki. Ez lehet Életvezetési probléma („Fönnakad a cselekvés / a mondat igazán”), vagy lehet olyan Bukott mondat, mely „Utat tévesztet veled. / Olyan, mint isten: / saját hiányának öltözik be, / mikor eljön érted”.
3.1.
A mondatban a gondolat érzékileg észlelhető módon fejeződik ki. Ahogyan ezt A mondat 2. című vers mondja: „Jégnél tartósabb jó, / a közlés tömör jege, / a mondat kell. / A mondat kése, / a hűlő gyűlölet kell.” Ha kijelentésjelnek most azt a jelet nevezzük, mellyel a gondolatot kifejezzük, akkor egy Fázós nyelvhez jutunk el, ahol feltevődik a kérdés: kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk?
3.2.
A mondatban úgy fejeződhet ki a gondolat, hogy a gondolat tárgyainak a kijelentésjel elemei felelnek meg. Ezeket az elemeket egyszerű jeleknek, neveknek hívjuk.
3.3.
Csak a mondatnak van értelme, de nem csak a mondat kontextusában van a neveknek jelentésessége. S ezzel vissza is érkeztünk a nyelvi logika által meghatározott gondolkodáshoz, illetve annak meghaladásához, a Nyelvtani szívhez: „A tiszta ész bár színes volt, / mint egy tévedés: / meglátta benne / (nagyon fehérek közt) / a fehéret. / A fehér tényt, / mi megoldhatná őt, / az el nem gondolhatót. // Megoldotta volna, / de mennie kellett. / N(y)e(l)vét vették […]” Jóllehet fogalmi képalkotásunkban nyilvánvalóan van valami önkényes sajátosság, mégsem tekinthetjük ezt — másféleképpen úgyszintén önkényes módon — jelentésesség-nélküliségnek, a priori értelmetlenségnek.
3.4.
A mondat egy helyet határoz meg a nyelvi mátrixban. E hely létezését csak az alkotóelemek létezése — az értelemmel bíró mondat létezése — biztosítja. A nyelvi térből való kitörés mégis lehetséges; mégsem foszt meg semmit egészen az értelemtől, vagy legalábbis a jelentésességtől: „Minden nyelvből kitört, / de egy kordonon talán fönn- / akad —, egy hideg kordonon, / a fázós nyelv kordonján” (Bukott mondat 2.)
3.5.
Az alkalmazott — gondolt — kijelentésjel a gondolat. „Beszél. — Mondatba jut.” (Fázós nyelv 2.)
4.
A gondolat értelemmel bíró mondat. „Beszél. — A nyelvtani szív / végre vérrel telik el, s megdobban, / ha megdobbanni mer.” (Fázós nyelv 2.)
4.1.
A mondat a történés fennállását vagy fenn nem állását mutatja. „A mondat csigalépcsőjén tart. / Üvegarc, két vakablakkal / a mondat csigalépcsőjén / önmagát álmodó toronyba tart.” (Hölderlin, vagy más) A Fogalom célja nem kifejezetten a gondolatok logikai tisztázása, hanem a fogalmi gondolkodás határainak kitágítása a poétika (saját poétikája) segítségével. A Fogalom poétikája nem tan, hanem tevékenység: lényegében magyarázatokból áll. Eredménye nem egyszerűen filozófiai vagy poétikai kijelentések sora, hanem az, hogy kijelentései egyszerre világossá válnak. (Vö.: „A tiszta ész mélypontján / képzeltem ezerszer: leérek, / leérek a radixig, hol a / tárgytő már — akárha szótő...” [A fóbiát ki hordta fel?])
4.2.
A mondat értelme a történés fennállásának és fenn nem állásának lehetőségével való megegyezése, illetve meg nem egyezése. A legegyszerűbb, az elemi kijelentés egy összefüggés fennállását állítja. (Pl.: „Papírforma — újra.” [Haza])
4.3.
Az elemi (jelentésességgel bíró) kijelentések igazságlehetőségei a történés fennállásának vagy fenn nem állásának lehetőségeit jelentik. Aki egy verseskönyvben úgy tud és mer beszélni például a Hazáról, mint Pollágh teszi kötetének azonos című ciklusában, annak nyilvánvalóan tét a vers — a Vers. Tudatossága egyértelmű, ön-reflexiói metareflexiók, intertextusai para-intertextusok, „pimaszsága” és „arroganciája” teszi „sármossá”; igazságfüggvény-táblázat összeállítása helyett pedig önmagára kérdez rá: „De elbűvöl-e a hasonlóság, / s a bűvöletben mást mondok-e / arra, ami? Mást mondok-e? / Lefekszem-e egy nyelvjátékért, / lefekszem-e?” (A fóbiát ki hordta fel?)
4.4.
A mondat az elemi (jelentésességgel bíró) kijelentések igazságlehetőségeivel való megegyezés, illetve meg nem egyezés kifejezése. A hiba, vagy az életvezetési probléma, legyen a bűn akár mű, a nyelvben-lét átlépésének kísérlete sem marad válasz nélkül: „Megmondalak, megmondalak / a mondatnak.” (A Dasein vége)
4.5.
Lehetségesnek tűnik, hogy megadjuk a legáltalánosabb elemi kijelentésformát: vagyis bármely nyelv mondatainak leírását; úgy, hogy minden lehetséges értelem (fogalmi kép a nyelvi mátrix egy meghatározott pontján, az adott koordináták metszéspontjában) kifejezhető legyen egy olyan szimbólum segítségével, amelyre illik a leírás, és minden szimbólum, amelyre illik a leírás, kifejezhessen valamely értelmet. A kijelentés általános formája a következő: Így és így állnak a dolgok.
Ezzel szemben nem adhatunk meg egy olyan általános kijelentésforma-leírást, melynek használatával minden lehetséges jelentésesség kifejezhető lenne, mert ekkor nem csak azt kellene leírnunk, ami e kijelentésforma lényegéhez tartozik
Tegyük fel, hogy adott számomra az összes elemi kijelentés. Ez esetben is (ráadásul hangsúlyosan) feltehető a kérdés: Kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk? Pollágh Péter „válasza” (vagy sokkal inkább kérdéskifejtése) a következő: „Kerek az erdő, / mint a fájdalom, / s az ember fáj az őznek. // Az őz foga / embernél szebbre fáj. / Az őz foga / a nyelvre fáj.”
5.
A mondat nem kizárólag az elemi kijelentések igazságfüggvénye. Vagyis az egyszerűség nem feltétlenül az igazság jele. Megfordítva: a nem-egyszerű nem feltétlenül hamis. Egyszerű példaként álljon itt az Androgün-mondat utolsó két sora: „Szép volt, mint egy kockacukor: / mondatba mártottan szép.”
Az elemi kijelentés lehet kizárólag önmaga igazságfüggvénye.
5.1.
Az igazságfüggvények sorokba rendezhetők; a metaforák paradigmatikus sorokba rendeződnek. E paradigmatikus sorok szintén metaforaként funkcionálnak, mintegy meta-metaforaként működnek.
5.2.
A kijelentések szerkezetei belső viszonyban állnak egymással. Mindez természetesen a mondott metafora-sorok formális tulajdonságaitól függ, ám ez eleve és önmagától valóan kódolt a Fogalom szövegegészében.
5.3.
A mondatok az (elemi) kijelentéseken végzett igazságműveletek eredményei. E versek egyértelműen a metafora-sorokból létrejövő „önjáró” paradigmák működésének eredményei.
5.4.
Itt mutatkozik meg, hogy nincsenek „logikai konstansok”; nincsenek szuverén és autonóm tárgyak vagy jelenségek. Minden pont kizárólag a többivel való viszonyában létezik, nincsenek diszkréten lehatárolt fogalmi képek, minden ugyanabba az irányba mutat; de nincs bonyodalom, nincs drámai tetőpont, nincs valódi végkifejlet („Csak olyan szabályt szeg meg, / amiért eleink a vérüket adták.” [Tehetség 2.]): csak végletesség, mely mindent áthat: „Neki a szépség / a cukor visszavonása —, / s mint rokontalan tanú: / mégis szép, / ám szépsége alatt / fogalom van —, / s a fogalom fáj” (Tehetség 4.)
5.5.
Negáció: „nem vagyok, / de nem tudom mennyire.” (Auschwitz) Miként lehetséges, hogy az egész világot tükröző, egyetemes (és ugyanúgy a szintaktika által meghatározott) logika ilyen speciális fogásokkal és mesterkedésekkel él? Csakis azáltal, hogy mindezek egy végtelenül finom hálóvá, a leképzett tárgyak és jelenségek szövegmátrixává — ama hatalmas tükörré kapcsolódnak össze.
5.6.
Nyelvem határai világom határait jelentik. A logika kitölti a világot, a világ határai az ő határai is. A poétika túllép ezen: az én világom határait jelöli ki. Ez már a totális szél: „Ki kívül — / mélyebbről tudja, hogy / egzisztencia előzi esszenciát, / de senki nem előz úgy, / mint a »javak legveszélyesebbje«, / a nyelv. / Hisz ki kívül — / azt megelőzi a nyelv, / s övé az elmondhatatlan esély: / visszabecézni / fogalmat a fájdalomba.” (Fogalmat a fájdalomba)
6.
A poétika annak eszköze, hogy lehetőleg ne legyen semmiféle mondatnak vagy elemi kijelentésnek általános formája. Mert ha adott annak az általános formája, ahogy egy mondat vagy elemi kijelentés felépül vagy működik, akkor ezzel már adott annak az általános formája is, ahogy egy kijelentésből valamely művelet segítségével egy másikat előállíthatunk. Innentől viszont úgy kellene tennünk, mintha elfogadnánk a mondatellenes intézkedéseket, a reflektálatlanul áradó szövegterrort: „Raklapnyi itt a beszéd. / Beszéd van, nem mondat: / óránként raklapnyi beszéd.” (Haza 4.)
6.1.
A szintaktikailag meghatározott logika kijelentései tautológiák — semmit sem mondanak. A nem-szintaktikailag (egy új poétika által) meghatározott logika kijelentései lehetségesek és érvényesek. (Ahogyan megszólalunk, az megmutatja, mit mondunk; ha ismétljük magunkat, vagy ha ellentmondásokba keveredünk, az azt mutatja meg, hogy nem mondunk semmit. Az önismétlésnek nincs tétje, mert az egyszer igaz mindig az; az önellentmondás pedig semmiféle feltétel mellett sem. Így ezeknek látványosan nincs semmi jelentőségük. [Mintha egy pontból két ellentétes irányú nyíl indulna ki. Például: semmit sem tudunk az életről, a halálról, a szerelemről, ha csak azt tudjuk, hogy vagy esik az eső, vagy nem esik.] De ha ismétljük magunkat, vagy ha ellentmondásokba keveredünk, mégsem egészen értelmetlenek ezek; hozzánk tartoznak, ahogy az eső beletartozik az időjárás szimbolikájába. Csakhogy amikor ezeket tesszük, nem alkotunk képet semmiről, mivel ezekkel semmiféle lehetséges helyzetet nem vázolunk fel. Ugyanis ha ismétljük magunkat, minden lehetséges tényállást megengedünk, ha pedig ellentmondásba keveredünk, egyet sem. A tautológia igazsága bizonyos, a kijelentésé lehetséges, az ellentmondásé lehetetlen. [Bizonyos, lehetséges, lehetetlen: itt jelentkeznek azok a faktorok, amelyekre — már ha komolyan is vesszük magunkat — még szükségünk lesz.])
6.2.
Ahogyan a matematika (ami egy logikai módszernek mutatja egyes esetekben magát) kijelentései — az egyenletek — látszatkijelentéseknek tűnnek, úgy azok az elméletek, amelyek megengedik, hogy a szintaktikailag meghatározott logika bármely kijelentése tartalmasnak tűnjön, mindig hibásak. Azt hihetnénk például, hogy az „igaz” és a „hamis” fogalmai két tulajdonságot jelölnek más egyéb tulajdonságok között — és ez esetben valóban különösnek tűnne, ha minden kijelentés rendelkezne e tulajdonságok valamelyikével. Márpedig ez pontosan annyira — éppoly kevéssé — tűnik magától értetődőnek, mint például „az eső meleg vagy hideg” kijelentés, még ha igaz lenne is. Voltaképpen kijelentésünk így már teljesen olyan jelleget ölt, mint egy természettudományi megállapítás — és ez a biztos jele annak, hogy hibásan kezeljük a problémát. „A nyelvtan fehér, / mint a fog, / a nyelvtan kiáll. / Nyelvtannak a test csak toldalék, / fájdalom-toldalék.” (Kórházban más a nyelvtan)
6.3.
A szintaktikailag meghatározott logika vizsgálata minden törvényszerűség vizsgálatát jelenti. És ezen kívül minden a poétika körébe sorolható. Ami leírható, az meg is történhet — ez evidens. Ami megtörténik, az le is írható — ez evidens?
A világ független az akaratomtól. „A nyelvtan: tudat alatt / a daganat, / s a daganat trónra ül, / tengerszint alatti képeivel; / s többé magán kívül / formát — nem hisz el.” (Kórházban más a nyelvtan)
6.4.
Minden mondat egyenértékű. A világ értelmének a világon kívül kell lennie. A világban minden úgy van, ahogy van, és minden úgy történik, ahogy történik; nincs benne érték — és ha lenne, annak nem volna értéke. Ha van érték, amely értékkel bír, akkor ennek minden történésen és így-léten kívül kell lennie. Ugyanis minden történés és így-lét véletlenszerű. Ami nem-véletlenszerűvé teszi, az nem lehet a világon belül; mert különben megintcsak véletlenszerű lenne. A világon kívül kell lennie.
Ezért nem létezhetnek etikai kijelentések sem. Világos, hogy az etika nem kimondható: „Minden bűntudat: / történni is csak bűntudatban —, / nem követve el annak értelmét!” (Etika)
Az etika és az esztétika egy: „Én összetörtem.” (A bűn mint mű)
6.5.
Egy olyan válaszhoz, melyet nem tudunk kimondani, a kérdést sem tudjuk föltenni. „A beszéd alakzata / a bűn alakzata: / önmagát álmodó toronyban / beszélni hiba volt.” (Hölderlin, vagy más)
Ha egy kérdés feltehető, akkor azt meg is lehet válaszolni: „Tökéletesből itt nincs kijutás. /Átüt rajtad (kedvenc) helyed: / a kockánként beismert / kórház.” (Kockánként beismert)
Az én kijelentéseim azáltal nyújtanak fogódzót Pollágh Péter verseskötetéhez, hogy aki megért engem, végül felismeri, hogy kijelentéseim értelmetlenek, ha már — fellépve rájuk — túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta — „Mégis fölnő majd: / cukoriránt caplat, / de [jóvátehetetlen] máshogyan.” [Vége van egy helynek]) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, hogy pontosan és helyesen láthassa a Fogalom világát: poétikáját, filozófiáját és logikáját.
7.
Amiről nem lehet beszélni, arról nem-hallgatni kell.
(függelék)
wittgensteiner walzer
oder
aber
nur
(Kilincs, 2007/1–2.)
