Portfóliók

- Nagyapa, hozzám is jönni fog a Mikulás?
Ezzel a mondattal kezdődött.
Laci bácsi már egy éve, hogy nyugdíjba vonult, de nagyon nem találta a helyét. Otthon, ami kis házimunka volt, hamar elvégezte. Szépen termett is minden a zöldségesben. A virágos kert a Rózsika néni dolga volt. Abba nem avatkozott bele.
A fészerben felállított egy vegyes műhelyet, ahol ezt, azt megjavítgatott, ha a szükség úgy hozta. Kapát megélezni, konyhakést rendbe tenni, húsőrlőt megigazítani nem volt gond. Apróbb famunkákat is el tudott végezni.
Ez mind azonban nem töltötte ki a napjait.
Kocsmába nem igen járogatott. Elég volt neki negyven éven keresztül a söntésben állni, szívni mások füstjét, hallgatni zagyva beszédeket. Ha megkívánt egy pohár bort, behívta valamelyik barátját, s a lugas alá kitett asztalhoz ülve elszopogattak egy kupa bort a sajátjából.
Unokája kérdése lavinaként indított meg benne valamit. Olyant szeretett volna a kicsinek nyújtani, ami más, mint a megszokott mikulásajándék.
Gyerekkorában, az iskolában foglalkoztak agyaggal. Tanultak korongozni, egyszerűbb formákat létrehozni, agyagot munkához előkészíteni. Innen jött az ötlet. Elment népi szobrász ismerőséhez a szomszéd faluba, aki oktatgatta, hogy a rég elfelejtett ismereteket felszínre hozza.
Itt ügyködött és az ismerős eszközeit, kemencéjét használva, nagy örömére sikerült egy agyag Mikulást készíteni.
A siker nem várt lett, és ez adott ösztönzést, hogy újabb agyagfigurákat gyúrjon. Mikulást, mackót, lovat.
A kis unoka öröme leírhatatlan volt. Laci bácsi könnyes szemmel nézte, ahogy a kicsi Lacika nem tud betelni az új játékokkal, a primitív szobrocskákkal.
A siker lelkesítette, és a korongozást is újra megtanulta. Kemencét épített otthon és a fészerbe igazi fazekas és szobrász műhelyt rendezett be.
Ajándéknak való szobrocskái egyre jobbak lettek, de igazán a korongozás ment jól. Nem szégyellt elmenni ismert fazekasokhoz Korondra, hogy tőlük is tanuljon.
- Jó reggelt! – köszöntem rá a kerítésen keresztül
- Hogy vagy, Laci bátyám? - udvariaskodtam. - A kíváncsiság hozott felétek – folytattam.
- Kerülj beljebb! – hívott kedvesen – biztosan a műhelyemre vagy kíváncsi.
- Hallottam az új mesterségedről, arra vagyok kíváncsi.
- Nem mesterség ez, öcsém, csak szórakozás – szerénykedett - Az unokám kedvéért fogtam hozzá. De gyere, ide a fészerbe rendezkedtem be. Itt van elég helyem is, és senkit nem zavarok a pepecselésemmel, s engem se más.
Igazi fazekasműhely fogadott bent. Középen a korong, agyagtartó edények, a fal mellett a polcokon mindenféle agyagból készített tárgy. Egy része kiégetve, más része éppen száradt. Állat és ember figurák, vázák, kancsók, tálak.
- Tudod, öcsém, ez nem most kezdődött. Bennem volt gyerekkorom óta, csak nem volt rá alkalmam, hogy foglalkozzam ilyen haszontalanságokkal. Volt itt nálunk, az én gyerekkoromban, egy részeges tanító, akinek az agyag volt a mániája. Megtanított minket, gyerekeket a használatára. Mondhatom, nagyon lelkesen tanultuk az agyagmunkát, lelkesebben, mint a számtant.
- A korong használatára is ő tanított? – kérdezősködtem.
- Elhívott Korondról egy igazi fazekas mestert. A korongot is lehozatta szekéren. Egyik reggel, mikor beléptünk az osztályba ott állott a furcsa, sohasem látott szerszám. Körül álltuk, néztük, s észre sem vettük, amikor a tanító úr bejött egy idegen emberrel, csak amikor megszólalt. „Taszítsd meg csak, Jóska az alsó lapot”. A megszólított így is tett és a kerek deszkalapok forogni kezdtek. A felső kisebb, az alsó nagyobb volt. Az idegen ember oda lépett és egy puha agyag darabot feltett a felső korongra, az alsót meg a lábával jobban meghajtotta. És láss csodát: az agyag darabból a szemünk láttára kinőtt egy karcsú váza.
- Bámulatos lehetett.
- Az volt! Még most is hat rám annak az órának minden ámulata.
Eltelt közben egy jó év, mikor újra találkoztunk. Ekkor ő keresett meg.
- Belejöttem a fazekas mesterségbe, - kezdte – de nem vonz a népi kerámia. Nem az én stílusom. Azért jöttem hozzád, hogy adjál valamilyen könyvet, amiben régi, nagyon régi fazekasmesterekről olvashatok.
- Ókori dolgokra gondolsz?
- Igen, igen.
- Tudod-e, hogy a kerámia az athéni Keramaikosz-térről kapta nevét, az ottani fazekasok telepéről. De nem a görögök az elsők, mert már tízezer évvel ezelőtt is készítettek kiégetett agyagedényeket. No, tessék itt vannak a kért könyvek!
- Látogass meg, - szólott, miután átvette a könyveket – nézd meg mennyit fejlődött a műhelyem!
Hétvégén el is látogattam Laci bácsihoz, és meglepetéssel láttam, hogy valóban sokat változott, nem csak a műhely, hanem maga a gazda is. Fél méter magas amfora száradt a polcon.
- Ezt hogy égeted ki? – kotnyeleskedtem.
- Nem az a legnagyobb gondom – válaszolta.
- Hanem?
- Az anyag előkészítése. Szárítás, őrlés, szitálás, keverés – ez rendben van. Ez azonban nem elég. Az agyag, amit kibányászok itt a határban formáláskor a kézhez, és szerszámokhoz tapad, szárításkor és égetéskor görbül, vetemedik és gyakran el is reped, mert ez kövérebb agyag. Összehúzódik a szárítás és égetés alkalmával. Soványító anyagot kell hozzá keverni.
- Mi az?
- A legjobb a kvarc. Ezt is őrölni kell, és pontosan kell tudni, hogy mennyit kell az agyaghoz keverni. Kikísérleteztem arányt. Remélem ezzel az edénnyel nem lesz baj. A szín is részben az adalék anyagnak köszönhető. A vasoxid adja a vöröses színt.
- Sok sikert! – mondtam udvariasan.
- Azért kertem a könyveket, lássam, milyen formájú vázákat, edényeket készítettek az ókorban. És hogy díszítették. Most azt kell megtanulnom, hogyan alkalmazzam a díszítéseket.
Újabb hónapok teletek el a következő találkozásig. Valóban megtanulta a mesterséget. Csodálatos három amforát láttam a ház előtti fedett tornácon. Kiégetve barnásvörösre, feldíszítve mitológiai alakokkal, szalagdísszel, a minták feketére színezve. Csak ámultam, bámultam.
- Laci bátyám, el vagyok ájulva! Gyönyörű dolgot alkottál.
- Azért, tudod, hogy a kicsi Lacika, az unokám nélkül nem lett volna belőlem amatőr fazekas.
- Hogy, hogy?
- Neki akartam különleges mikulásajándékot készíteni.