Portfóliók

A bombázások, ágyúzások elcsitultak. Váratlan csend lett. Az emberek előmerészkedtek az óvóhelyről.
Mihály is kibújt a keskeny ajtón. Szétnézett az udvaron, lenézett a város felé. Mindenütt gomolygó füst. Itt, ott lángnyelvek csaptak ki a házak ablakain, a romok omladékai közül. Intett a lent maradó asszonyoknak, hogy még ne jöjjenek ki. Előbb meg akar bizonyosodni, minden rendben van-e?
- Mihály! Mi van kint? – kiabált Juliska.
- Maradjatok még bent! – válaszolt Mihály – Kinézek az útra is.
A házat is körbejárta. Sehol semmi gyanús, az úton sincs mozgás. Átlesett a szomszédék, Barna bácsiék felé is, de ott se látott semmi nyugtalanítót.
- Gyertek elő! – kiáltott be az udvar közepén ásott bunkerbe.
Felesége, nagyleánya - Rozi,- s az apróbb gyermekek előbújtak pislogva a napfényben. Két gyerek, hét-nyolc évesek a szomszédból jöttek át, a saját három kicsi, meg egy serdűlő korú legényke, aki az utcáról tévedt be.
A félelem még bennük reszketett. A két szomszéd gyerek lóhalálában futott haza, de az idegen fiú tétovázott.
- Gyerünk ebédelni! – oldotta a feszült hangulatot Juliska.
- Elvonult a front. Vagy kiverték a muszkákat, vagy ők foglalták el a várost – találgatták.
- Gyere, Lajcsi! – hívta a tornácon terített asztalhoz Juliska az idegen fiút – Jut neked is tányér árva leves.
- Mi az árva leves? – kérdezte meglepődve Lajcsi.
- Krumpli leves, pirított hagymával és lebbenccsel.
- És miért árva?
- Nincs benne hús.
Leültek az asztal köré, Juliska kitálalta a levest mindenki tányérjába. Még vékonyka szelet kenyér is jutott.
- Hova is igyekszel, fiacskám? – kérdezte Mihály a legénykét.
- Néném lakik itt valahol, – válaszolta – édesanyám húga. Irénnek hívják, lehet, ismerik is.
- Hogyne ismernénk. A szomszéd utcában lakik. Az utca végén.
Az ízletes leves a tányérokból hamar elfogyott, s szűk adag kenyér is.
- Levest kér még valaki? – kérdezte Juliska.
A válaszra azonban nem kerülhetett sor.
Az udvar közepén, az öreg vackorfa mellett, mintha a semmiből tűntek volna elő, megjelentek a katonák.
Haton voltak, furcsa idegen egyenruhában. Fejükön lapos sapka, bal fülükre lehúzva. Hegyivadászok.
Döbbenten néztek rájuk. A katonák is néhány pillanatig mozdulatlanul álltak, majd összeszokott mozdulattal puskájukat lekapták a vállukról, a háziakra fogták. Egyszerre csattant a hat závár.
A kezüket felemelve ijedten álltak. Rájuk szegett puskákkal körbe vették a társaságok és az egyik katona – a parancsnokuk lehetett – Mihályra mutatott.
- Nyemcki!
Mihály ijedten válaszolt.
- Nyet. Ja vengerszki! – keveset tudott oroszul, amit még az első világháború alatt elszenvedett fogság idején szedett fel.
A katona örömmel nyugtázta, hogy valaki beszéli a nyelvet. Nem bántották Mihályt.
A többiek a parancsnok intésére berontottak a házba.
- Nyemcki szoldát? – kérdezgették idegesen.
Hamarosan ki is jöttek a szobákból. Megnézték az óvóhelyet is, de ott sem találtak senki ideget, se német katonát. A katonák megnyugodtak, már nem fogták rájuk a puskát. Egyikük a konyhában megtalálta a leves maradékát a lábosban, s kihozta.
- Csak ennyi van – tárta szét a kezeit Juliska.
Ha szavait nem is értették a mozdulatát igen.
Mihály intett, üljenek le az asztalhoz. A háziak félreálltak, és a katonák telepedtek le az asztalhoz. Egyik a vackorfánál maradt vigyázni a környéket, az utat.
Előkerült a tarisznyából a prófunt is. Azzal mártogatták ki a lábosból az ételt.
A parancsnok Mihályhoz fordult, valamit beszélt vele, s az intett Juliskának, aki megérette a jelbeszédet, s már futott is Rozival együtt a hátsó udvarba. Két – két verdeső szárnyú csirkével tértek vissza.
Hamarosan, pirított hagyma illata érzett. Óra sem kellett, s a katonák már s paprikás csirke mártását is eltűntették.
- Azt mondja ez a tiszt, hogy ők ilyen ételt még nem ettek, - tolmácsolta Mihály a katona szavait – igaz éhesek is voltak, mert három napja nem mertek tüzet gyújtani a harcok miatt. Most itt van dolguk a környéken, és itt maradnak nálunk megszállva. Minden estére ilyen paprikást főzzél nekik.
Be is rendezkedtek. Elfoglalták az egyik szobát. De bármit is tettek azonban, egyikük mindig őrséget állt az öreg fa védelmében.
Lajcsi indult volna tovább az ebéd végeztével, de egy harsány hang megállította.
- Sztoj!
A fiú meglepődve megállt.
Mihály próbálta magyarázni, hova igyekszik gyerek, de intett a tiszt, maradjon!
Így hát, maradt.
- Jobb is, ha nénéd családja kimarad ebből a vendégeskedésből.
Egy kerek hétig maradtak. Reggel korán elmentek dolgukra. Az őr is elment velük. Csak addig strázsált valamelyik, egymást váltva, amíg a házban voltak. Estefelé, a szürkület beállta körül tértek vissza. Bujkáló katonákat kerestek, de úgy látszott nem találtak a hét alatt.
Mindenki megkönnyebbült, hogy továbbálltak, csak a Rozi szeme volt kisírva, és volt hetekig szokatlanul csendes.
A rákövetkező év tavaszán volt a keresztelő…